Az út végén is túl: iskola a Viktória-tó partján

Írta: Almási Miklós és Kurucz Dániel

Ahogy korábban arról már szó volt, a „Hungarikumokkal a világ körül” című dokumentumfilm-sorozatunk január 5-én startolt a Tv2 csatornáján. A Mandineren minden rész előtt egy kis előzetessel harangozzuk be az aktuális részeket, első, összefoglaló írásunkat pedig itt olvashatják: „A fehéreknek órájuk van, a feketéknek idejük” – nagykörúton Afrikában.

Eddigi úti fejezeteinket itt olvashatják!

***

Masharubu és az I have a brick in Kenya projekt – VII. rész

Végre nem történt semmi különös. Nem volt defektünk, nem álltunk órákat a határon, de még rendőrök se büntettek meg – annyira sokszor…

Csak egy átlagos afrikai nyári hetet töltöttünk Észak-Tanzániában.

Miután Dani elfagyott lábujja végre felengedett és Kami láza is megszűnt, elindultunk Arusha felé.

A helyiek számára ez a környék legnagyobb városa, nekünk azonban az a hely, ahol találkozhattunk „Masharubu” vagyis a szakállas ember unokájával, Hubertusszal.

Mint megtudtuk Nagy Endre állat-árvaháza alapozta meg a későbbi Arusha Nemzeti Park létrehozását. Hubertus, vagy ahogy mindenki hívja, Zumi pedig büszkén mutatta meg nekünk a létesítményt jelenlegi állapotában.

Sőt, azt is megtudtuk, hogy édesanyja vezeti a balatonedericsi Afrika Múzeumot.

Ha volt jelentőségteljes pillanata a hétnek, akkor bizonyára az volt, ahogy a szemünk elé tárult a kráterre emlékeztető, fél budapestnyi Ngorongoro kráter. Valaha a világ egyik legnagyobb vulkánja állt itt, de amikor felrobbant, maga alá temette a hegyet, így hozva létre a Ngorongoro kalderát, ami állatok tízezreinek ad ma otthont. Az ún. „Big Five” minden képviselője megtalálható itt: oroszlán, leopárd, elefánt, kafferbivaly, orrszarvú. Hogy ezek közül nekünk hányat sikerült lencsevégre kapni, megtudjátok majd szombaton a 7. részből. 

Mielőtt folytattuk volna utunkat a Serengetin át, belestünk egy maszáj falu mindennapjaiba. Érdekes volt az angolul tökéletesen beszélő, de a mai napig nomád, vándor életmódot folytató törzstagokkal beszélgetni. Beengedtek a marhatrágyából tapasztott alkalmi kunyhójukba, megmutatták a vendégváró táncukat, de az oroszlánmarásokat is a pásztorok karjain.

Apropó, oroszlánok.

Épp kiszálltunk volna a kocsiból egy percet levegőzni, amikor ránk szóltak, hogy „itt ezt ne”. Tovább mentünk harminc métert és kikerekedett szemekkel néztük, ahogy egy oroszlánfalka éppen a sziklán sziesztázik. Szerencsénk volt.

A Serengeti füves pusztáin áthaladva egyre jobban elfogott minket az az érzés, hogy utunk vége felé járunk. Azért még átugrált előttünk egy gnúcsorda, és szétröfögte magát egy varacskosdisznó-család, de lassan hátunk mögött hagytuk Tanzániát.

Iskola a Viktória-tó partján

Az „I have a brick in Kenya” tényleg ott segít, ahol arra szükség van.

Ahogy közeledtünk, a nyomor olyan jeleit láttuk, ami még a mi edzett szemeinket is kiszúrta, nem beszélve arról a bűzről, amitől napokig émelyegtünk. Mbita városkájában aztán az aszfalt is elfogyott. Előbb földútba, majd füves rétbe fordult az ösvényünk. Végül már a házak is elmaradoztak, csak a sziget kopár, trópusi növényzete és az elterülő víztükör vett körül minket.

A zötykölődés után feltűnt a távolban az iskola kékre festett kapuja. A mintegy 280 diáknak tanulási lehetőséget adó suli olyannyira közel van a vízhez, hogy a vízilovak egyenesen problémát jelentenek: megdézsmálják és kitapossák a növényeket.

A létesítmény már nem csupán oktatási célokat szolgál. A helyi gyerekek központjává nőtte ki magát, ebben persze szerepet játszott az is, hogy itt található a környék egyetlen focipályája is. Samwel Okomo az iskola – közvetlen szomszédságában lakó – alapító-igazgatója volt a szállásadónk a következő három, már-már bosszantóan nyugalmas napon.

Többnejű keresztény család

Négy épület ad otthont Samwelnek, két feleségének és hét gyermekének.

Fontos hangsúlyozni, hogy Afrikában mind a muszlim, mind a keresztény vallások – többnyire – mind a mai napig ötvözik az afrikai hagyományokat, legyen az a többnejűség vagy bármi más. Javarészt kevert vallások ezek, tájegységenként változó szokásokkal. Azt gondolnánk, a világvallások előtti időkre visszanyúló tradíciók természetessé tették a többnejűséget, de a színfalak mögött komoly és nehéz lélektana van ennek a szokásnak. Erről azonban külön kérésre nem írhatunk többet.

A mindennapjainkat meghatározó élmény volt az étel, amit egy sárból tapasztott, ablaktalan kunyhóban készített el Samwel egyik felesége. A lehetőségekhez mérten egészen jól sikerültek ezek az újságpapíron készített ételek, különösen miután Kami bemutatta szakácsunknak a borsot. Bár sajnos azt csak később tudtuk meg, hogy a tányérokat ivóvíz hiányában a Viktória-tóban mossák el, a már említett vízilovaktól nem messze. A vízilovak pedig, ha folytatják kedvelt tevékenységüket, miszerint a farkukkal propellerezik szét az ürüléket, úgy az a víztükrön messze-messze elúszik – a mi vízilovaink pedig nagyon szerették ezt csinálni. A stáb szerencsésebb fele megúszta az így elmosott tányérokat, de ketten a vízilovak áldozatául estek. Ki nem találnátok, hogy ki volt az egyikük?

Egy kiadós reggelit követően búcsút intettünk Rusingának és a gyerekeknek, hogy a Teleki-vulkán felé vegyük az irányt.

***

Nézzetek minket a Tv2-n szombaton 12.15-kor. Ha pedig lemaradnátok az élőadásról, akkor vasárnap 3-tól megtaláljátok az új részeket a honlapunkon.