Kik voltak valójában az ÁVH-sok?

A könyv címe azt ígéri, a Rákosi-korszak politikai rendőrségét mutatja be, ám a politikai rendőrség története már 1944 végén, 1945 elején elkezdődik.

A bevezetőben is jeleztem, hogy vitatott, 1948-tól, esetleg 1949-től számítjuk a kezdetét, ám a politikai rendőrség tekintetében a Rákosi-korszak már 1945 januárjában beköszöntött. Tény és való, hogy a kisgazdák, vagy a szociáldemokraták is delegáltak a szervezetbe, tehát a kirakatban koalíciós alapon jött létre, valójában azonban a politikai rendőrség vezetése, tagsága nagyon nagy létszámban kommunistákból, vagy a kommunistákhoz köthető figurákból került ki.

Az ideiglenesen itt állomásozó szovjetek tartós berendezkedésre készültek?

Akkor még nem lehetett pontosan tudni, legalábbis 1945 januárjában kevesen gondolták, hogy a nyolcvanas évek végéig itt maradnak. A belügy megkaparintása azonban stratégiai kérdés volt a szovjetek, illetve a magyar kommunisták számára is. Rákosi terjedelmes leveleket írt Moszkvába, hogy mindenképp meg akarják szerezni, és végül meg is szerezték. A politikai rendőrséget a kezdetekben szovjet bábák állják körül, és ez a körülmény az első pillanattól meghatározta a működését. Persze, merített a magyar hagyományokból is.

Rögtön az első fejezetben igyekszik tisztázni az elnevezések körüli fogalomzavart.

A tisztázásra azért volt szükség, mert az állambiztonsági levéltárban dolgozó kollégáimmal együtt azt tapasztalom, hogy 1989 után számos pontatlan fogalom kezdett keringeni. Sokszor olvasom, hogy a kádári politikai rendőrséget az ÁVO, vagy ÁVH fogalmakkal helyettesítik, holott ezek '56 előtti elnevezések. Megkerülhetetlen tehát a szervezettörténeti áttekintés, hiszen óriási félreértés van a fejekben.

1944 decemberében ideiglenes kormány alakult Debrecenben, illetve a front elvonulásával Budapesten is megkezdődött a közigazgatás helyreállítása - ebből adódóan mindkét helyszínen létrejött egy-egy politikai rendőrség, kommunista vezetés alatt. Számos más kis szervezet alakult, ezeket azonban elég hamar felszámolták. A politikai rendőrség első két éve a PRO-k, azaz a politikai rendészeti osztályok időszakának tekinthető: a budapesti Péter Gábor vezetésével, illetve a vidéki Tömpe Andráséval. Funkcionális megosztottság is kialakult, mert mellettük létrejött a Katonapolitikai Osztály, a Katpol is.

A kép később letisztult: 1946 októberében létrehozták az Államvédelmi Osztályt, ezzel egybegyúrták a fővárosi és a vidéki szervezetet. A következő lépcsőfok a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, a BM ÁVH, amellyel egy hatósági jogköreiben is erősebb szervezet jött létre 1948 szeptemberében. 1950-ben aztán megkezdte működését Belügyminisztériumtól független Államvédelmi Hatóság. A politikai rendőrséget önálló hatósággá szervezték, a minisztertanács alá rendelték: igaz, továbbra is a belügyminiszter felügyelte, de már szovjet mintára kvázi állambiztonsági minisztériumként létezett. Széles hatáskörű, militarizált szervezetről volt szó, amely folyamat már a BM ÁVH időszakában megindult. Saját őrszemélyzettel, karhatalommal rendelkezett, és megszerezte a határőrséget is. Az ötvenes évektől Péter Gábor egy körülbelül 35 ezer fős szervezetnek parancsolt – ehhez egy nagyjából 50 ezres együttműködői személyzet társult, egy körülbelül 1,2 millió személyről szóló nyilvántartással. Megállapíthatjuk, hogy a hatalomgyakorlás tekintetében a politikai rendőrség elérte a csúcsát.

Mi indokolta az átszervezéseket?

Péter Gábor megpróbált minél nagyobb hatalmat begyűrni a szervezet alá, ehhez pedig megkapta Rákosi politikai támogatását is. Péter hatalomszerzési kísérletével tulajdonképpen a harmadik erőszakszervezet jött létre Magyarországon. Korabeli fotókon, például az április 4-i koszorúzásokon három fegyveres szervezet képviselői állnak díszsorfalat: egy rendőr, egy katona, és az államvédelmi hatóság egy reprezentánsa. Az önálló lét 1953 közepéig tartott, ekkorra már Péter Gábort parkolópályára tették. Az ÁVH-t ismét berendelték a Belügyminisztérium alá: Államvédelmi Hatóság 1953 nyarát követően nincs. Ha az ÁVH korábban kváziminisztérium volt, akkor ezután a többségében államvédelmi profilú osztályokkal rendelkező Belügyminisztérium vált egy kvázi-ÁVH-vá.

Hol születtek a szervezetet érintő döntések? Ki hozta meg ezeket?

E szervezet hivatalos felettese – erősebb vagy gyengébb formában – a belügyminiszter volt, de a stratégiai döntések a kommunista párt belügyi, majd később államvédelmi bizottságában születtek. Rákosi mindig is központi figurája volt ennek szűk körű tanácskozó testületnek, amely rendre az ő szobájában gyűlt össze ülésezni. Voltak állandó és meghívott tagjai. A politikai rendőrség tehát – és ez nagyon fontos – pártirányítás alatt működött, ám – és ezt megint csak érdemes kihangsúlyozni – létezett az állami és párt hivatalosság mellett/felett az úgynevezett kézi irányítás is, erről tanúskodnak például Rákosi kis cédulái, amelyekre a Péter Gábornak jegyezte fel instrukcióit.
     
Folyamatos volt a szovjet felügyelet? A testvéri országok közül melyekkel tartotta a kapcsolatot a politikai rendőrség?

A szovjetek végig tanácsadókkal „segítették” a munkát, ennek a konkrét működéséről azonban nagyon keveset tudunk. Sokakat ismerünk névről, és azt is tudjuk, mely területtel foglalkoztak, de tevékenységüknek kevés írott nyoma maradt – legalábbis Magyarországon. Azt is tudjuk, hogy az említett államvédelmi bizottságba meghívtak tanácsadó elvtársakat, vagy jelen voltak bizonyos kihallgatásokon, például a Rajk-ügy esetében is. A tárgyalt időszakban ugyancsak kevés információval rendelkezünk a többi népi demokráciával való együttműködésről. Csehszlovák és lengyel kapcsolatfelvételről például vannak adataink.

Említi, hogy az ellenségkép folyamatosan változott. Kik kerültek a célkeresztbe?

A szervezetet elsődlegesen azért hozzák létre, hogy levadásszák azokat a személyeket, akik az országot háborúba sodorták, illetve népellenes bűncselekményeket követtek el. Mindez elvárás volt: elvárták a szövetséges hatalmak, és a társadalomban is volt igény erre. A szervezet azonban már a kezdetektől kiszolgálta a kommunista pártot, így a párt ellenfelei is hamar a célkeresztbe kerülnek, értve itt a politikai pártokat, majd később az ellenségnek kikiáltott társadalmi csoportokat, így a kulákságot, de utalhatunk az egyházakra is. Később persze a párton belüli tisztogatásnak ugyancsak eszközévé válik a politikai rendőrség, például Rajk László esetében.

Megkerülhetetlen a politikai rendőrséget a letartóztatásáig vezető Péter Gábor. Milyen ember volt Péter?

Péter Gábor nem volt különösebben iskolázott, de nagyon jókor volt jó helyen. Az illegális kommunisták közül semmiben sem tűnt ki, 1945 januárjában azonban, amikor a párt káderhiánnyal küzdött, ő volt az egyetlen személy, aki használható tapasztalattal rendelkezett a titkosszolgálati munkában. Léteznek olyan találgatások is, hogy beszervezték Moszkvában. Ezt iratokkal igazolni nem lehet, semmilyen bizonyíték nincs rá, de több olyan beosztottjáról is tudunk, akik a szovjet államvédelemmel is kapcsolatban álltak. Péter Gábor nagyon jól ki tudta használni a párton belüli mozgástér lehetőségeit: a megmaradt iratokból kiderül, hogy mindenkit fúrt, aki vetélytársa volt, vagy lehetett volna. Bemószerolta Tömpe Andrást, Rajkot, a gazdaságrendészetet vezető Villányi Andrást, illetve a beosztottjai közül azokat, akik nem a saját emberei voltak. Rákosival is nagyon jól megértette magát - egészen 1953 januárjáig, amikor őt is lapátra tették.

A börtön után aztán tartotta magát ahhoz, hogy nem beszél. Galgóczi Erzsébet kivételével szinte senkinek sem nyílt meg – ő a hetvenes évek végén bebocsátást nyert a Péter-házaspárhoz. Később a rendszerváltás után a Svédországból hazalátogató Libik György tudott egy rövid beszélgetést kieszközölni náluk. Igaz, Péter a hatvanas években leadta a visszaemlékezéseit a Párttörténeti Intézetbe, de ezek szigorúan az 1945 előtti mozgalmi évekre vonatkoznak. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meg fog születni egy átfogó Péter Gábor-életrajz, de nem lesz könnyű feladat megírni. A hozzá hasonló figurák portréját önmagában a történettudomány klasszikus eszközeivel nem lehet megrajzolni, elképzelhető, hogy más tudományágakat kell segítségül hívni.

Tényleg jó viszonyban volt Gobbi Hildával?

Igen, közel laktak egymáshoz. Gobbi Hilda jóban volt Simon Jolánnal, Péter feleségével, aki Rákosi titkárságán volt egy ideig vezető beosztásban. Később az interjút készítő Galgóczi Erzsébet is Gobbin keresztül jut el Péter Gáborhoz.

Kádárról tudjuk, hogy nem habozott, ha megtorlásról volt szó, Péter Gábort azonban hatalomra kerülve életben hagyta, pedig korábban Péter tartóztatta le őt. Milyen volt kettejük viszonya?

Megmaradt Péter Gábor egy jó ismerősének, telekszomszédjának Babics Antal orvosprofesszornak és Kádárnak a levelezése. Kádár ebben nyilatkozott Péter Gáborról, elítélte a személyét, és a vele való ismeretséget bélyegnek tekintette a pártba jelentkező Babics számára is, akit ekkor éppen ezért elutasított. Kádár valószínűleg nem bocsátott meg Péternek. Azt már csak találgatni lehet, miért nem tiltakozott a neki megítélt kiemelt nyugdíj ellen. Talán azért, mert Péter ekkor már nem volt „tétel”.

Megemlíti Bacsó Péter Tanújából Virág elvtársat is, akit köztudottan róla mintáztak. Mi a közös Virágban és Péterben?

Már alkatilag is nagyon hasonlítanak. Péter fiatalon igen beteges volt, továbbá szabóinasnak tanult; a filmbeli Virág elvtárs sem csattan ki az egészségtől és egy jelenetben Pelikán előtt tanúbizonyságát adja szabászi ismereteinek. Sokan félreértik, amikor kétségbe vonom azt a meghatározást, hogy Péter szervezete „állam volt az államban”. Pedig akár A tanú is lehet, még ha nem is történeti, de szemléletes példa: ne felejtsük el, hogy az alapvető döntéseket nem Virág elvtárs hozza, hanem a fölötte lévő Bástya elvtárs. A politikai rendőrség pártirányítás alatt működő szervezet volt. A Virág elvtársak is felelősek, de nem csak ők. Nem lehet úgy tenni, mintha Bástya elvtárs nem is létezett volna.

Egy jelentés kapcsán megemlíti A tanúból ismert „ürgebőrbe varrt dobozokat” is.

A mohácsi forgalom-ellenőrző pont egy őrszeme jelentette, hogy a Dunába mindenféle álcázott dobozokat dobálnak, és hordóból fabrikált „tengeralattjáróval” próbálnak kiszökni az országból az ellenséges ügynökök.

Nem lehet, hogy csak az őrszem akarta fontossá tenni magát egy túlzó, vagy hamis jelentéssel?

Lehet, hogy kitalációról van szó, persze ez a megállapítás bármelyik hasonló dokumentummal kapcsolatban is fennállhat – épp ezért fontos, hogy ne kezeljük kritika nélkül az ilyen típusú forrásokat. Ne felejtsük el, hogy ezek az iratok magáról a politikai rendőrségről is szólnak, nem csak a jelentett eseményről. Számos ilyen abszurd történetre van példa egyébként. Az iratokból az is kiderül, hogy a munkatársak a kezdeti időkben nem tudtak helyesen írni. Mivel minden titkosszolgálat lényege a jelentés és a nyilvántartás, önmagában eléggé abszurd, ha az állomány még helyesen írni sem tud. Ettől persze még lehetett brutális – vagy lehet, hogy éppen ezért, a kompenzálás miatt vált erőszakossá.

Kik jelentkeztek egyáltalán a politikai rendőrséghez?

Nem csak a politikai rendőrség neve változott, hanem az összetétele is. Az elején többnyire a személyes kapcsolatok játszottak nagy szerepet. Péter fő toborzója, Fehér Lajos alapvetően az illegalitásból toborozta régi ismerőseit. A szervezet önkéntes alapon indult: a kommunisták megpróbálták bekapcsolni az illegális mozgalom ismert tagjait, a partizánokat, antifasiszta ellenállókat. A koalíciós pártok delegáltjainak kiszorításával, a teljes hatalomátvétel után lényegében MDP-tagokból állt a szervezet. Kezdetben taghiánnyal küzdöttek, a személyzet nem volt megfelelő, és nagy volt a fluktuáció is. Próbáltak a rendőrségtől átirányítani tagokat, később a létszámigény növekedésével toboroztak is. Ahogy a szervezet militarizálódott, azaz önálló fegyveres szerve, karhatalma, határőrsége lett, 1950-ben már soroztak is.

Mik voltak a felvételi kritériumok?

Péter Gábor a „cionizmus” elleni harc leágazásaként azt szerette volna, hogy kikopjanak a zsidó származásúak – meg is írta a sorozóbizottságoknak, hogy ne vegyenek fel zsidó személyeket. Egyébként megszabták, hogy a jelentkező milyen életkorú legyen, de nagyon fontos volt a kommunista párt felé való hűség, hogy lehetőleg ne legyenek külföldi kapcsolatai, rendezett családi háttérrel rendelkezzen.

Milyen előnyökkel járt, ha valaki ide, és nem a katonasághoz vagy a rendőrséghez jelentkezett?

Túlzás lenne állítani, hogy a politikai rendőrség tagjai úszkáltak a jólétben. A háború után iszonyatos anyaghiány volt az országban, és ettől a politikai rendőrség sem tudta függetleníteni magát. Rengeteg irat tanúsítja, hogy hitelt próbáltak felvenni a Belügyminisztériumtól a szervezet működtetésére. A PRO-n kezdetben még meleg ételt sem tudtak adni a beosztottaknak. A vezetők komoly fizetéssel rendelkeztek, így Péter Gábor is, az államvédelmi beosztottak többsége azonban átlagos állami jussban részesült. Még a BM ÁVH idejében is jellemzően kevesebbet kerestek, mint a velük egyenrangú honvédek. Amikor azonban szervezet megnőtt, mindez nagyon sok juttatással egészült ki, például uszoda- vagy színházbérlettel. Az államvédelemnek óriási, folyamatosan bővülő ingatlanbirodalma épült ki, így lett például ÁVH-s bölcsőde, óvoda, leányotthon.

A könyvben dalárdákról, mozizásról és néptáncegyüttesről is szó esik. Mit találtak ki az apparátus szórakoztatására és a csapatszellem erősítésére?

A fegyveres testületek között komoly feszültségek voltak, rengeteg parancs szólt arról, hogy a kölcsönös tiszteletet meg kell adni egymásnak. Ennek levezetése érdekében erőltették a sporteseményeket a fegyveres szervezetek között. Az ÁVH rengeteg kikapcsolódási lehetőséget biztosított az állomány tagjainak, megerősödésével már rendelkezett az ehhez szükséges pénzzel, szervező apparátussal és infrastruktúrával.

Azt írja, egy időben az MTK utódját is megszerezték.

A Bástya sportegyesület megszervezése után a klub budapesti labdarúgó szakosztálya meg is nyerte a bajnokságot. Az országban számos Bástya sportegyesület jött létre, ezekbe nagyrészt a helyi államvédelmi állományt kapcsolták be. Egy idő után a sport majdnem minden területét  be tudtak vonni az asztalitenisztől a sakkon át a cselgáncsig, és kihasználták a tömegsport propagandaértékét is. Nagy hangsúlyt helyeztek a kultúrára is, ami azért nagyrészt a szovjet kultúrát jelentette. Szinte kizárólag a szovjet filmipar termékeit vetítették, vagy néha becsúszott egy-egy lengyel partizánfilm. Talán egyedüli magyar film a Valahol Európában volt köztük.

Tényleg államvédelmisek hajtották fel a vadakat a pártelitnek?

Előfordult ilyesmi, ha biztosítani kellett a helyszínt, például amikor Rákosi vadászott.

Milyen visszaéléseket követtek el a szervezeten belül – már amik a szabályzat szerint visszaélésnek minősültek? Azt írja, az államvédelmisek sokszor autókat törtek, Péter Gábor pedig egyszer megtiltotta az éjfél utáni kocsmázást.

A fegyelmi ügyek nagy része alkohollal kapcsolatos, így az autókkal, motorokkal való károkozások is. A szervezetnél komoly fegyelmi problémák voltak, nagyon sok parancs tanúskodik erről. Több állambiztonsági törzshelyről, többek között az Andrássy út 60. közelében lévőkről, lista is készült azokról, amelyeket államvédelmi állomány tagja a sorozatos botrányok miatt nem látogathatott. Megesett, hogy a dorbézolásokkor a szolgálati fegyver is előkerült.

A könyv talán legelképesztőbb adata, hogy egy időben a magyar állampolgárok fél százaléka állt kapcsolatban a politikai rendőrséggel. Kikből áll össze ez a szám?

Egyrészt az ügynökök, de belőlük is több kategória van. Benne vannak az informátorok, vagy a konspirált lakások tulajdonosai, ahol a találkozókat bonyolították. Az együttműködői körbe mindenki beletartozott, aki szervezetten segítette az államvédelem munkáját. Valóban nagyon magas számról van szó, de ezért ezzel óvatosan kell bánni. Tényleg rengeteg embert beszerveztek, de ez nem jelenti azt, hogy egy nagyon hatékony rendszer épült volna ki. Nem véletlen, hogy később ezt a tömeghálózatot leépítették, és rájöttek, hogy sokkal többet ér egy megfelelő helyre telepített, felkészült ügynök, mint egy tucat másik, akik még egy jelentést sem képesek megfogalmazni. A kiterjedt együttműködői hálózat idejében készült értékelésekben folyamatosan korholják a rendszert, mert nem működik jól.

A borítón az elhíresült fekete autó szerepel. Milyen autókat használt a politikai rendőrség, és honnan szerezték be ezeket?

A háború után az ország autóállománya igencsak megcsappant. Már az is nagy szó volt, hogy Tömpe András a százfős egységével Debrecenből teherautóval tudott eljutni Budapestre. A gépkocsiprobléma végighúzódott a korszakon: hiába mondták egy vidéki államvédelmi beosztottnak, hogy figyeljen meg egy politikai gyűlést a megye egy másik településén, ha egyszer eljutni sem tudott oda. Ezek az emberek a rendőrkapitányságok épületében dolgoztak, és ha a kapitányság nem adta át a saját gépkocsiját – ami a rivalizálás miatt általában így történt – akkor megbéníthatta az államvédelmi munkát. A magyar gépjárműgyártás beindításáig egyrészt a szovjetektől próbáltak gépkocsikat beszerezni, vagy a háború után megmaradt gépkocsiállományt próbálták helyrehozni. Nagyon nagy segítség volt, hogy amikor az amerikaiak kivonultak az európai hadszíntérről, az ittmaradt hadianyagaikból lehetett vásárolni. Akkor jöttek be az országba nagy mennyiségben például Dodge Weaponök, amelyekből a Belügyminisztérium  juttatott a politikai rendőrségnek is.

A fekete autó már inkább az ötvenes évekre jellemző, amikor elkezdték gyártani a Pobedákat a szovjetek - a könyv borítóján is egy Pobeda szerepel. Emellett Skoda, vagy Tatra típusú járműveket is beszereztek, de kisebb számban használtak a háború előttről ittmaradt nyugati autókat is. Egy belügyi jelentés szerint az ötvenes évek közepén amerikai limuzinok is álltak a minisztérium garázsában. Elképzelhető, hogy az államvédelem is használta ezeket, és az imperialista ellenséget imperialista autón szállították be. A flotta azonban nem volt nagy, a budapesti államvédelem az ötvenes évtized első felében féltucatnyi gépkocsival rendelkezett.

Az elhíresült Andrássy út 60. mellett kiterjedt ingatlanvagyonnal rendelkezett a politikai rendőrség.

Kevesen tudják, hogy az 1945 elején elfoglalt épületben csak 1950-ig, öt évig működik a politikai rendőrség. A központ ekkor átkerült a Fehér Házba, 1953 után pedig egy része a Roosevelt térre. Ahogy a politikai rendőrség felduzzad, egyre több épületet szállnak meg az Andrássy út 60. környékén. Emellett a város különböző pontjain számos más ingatlanra is szert tesznek, az egykori Vörös Hadsereg útján például technikai laboratóriumokat rendeznek be. És a vidéki ingatlanokról, laktanyákról még nem is esett szó.

Mit látott a kor embere a politikai rendőrség tevékenységéből?

Az ötvenes évek politikai rendőrsége a kirakatban volt – amellett, hogy persze titkos munkát is folytattak komoly ügynökhálózattal, figyelőkkel, lehallgató apparátussal. Látható volt, reprezentálta az erejét. Az Andrássy út 60-ról mindenki tudta, mire szolgál, és a  már említett fekete autó mellett nem véletlen, hogy ismertté vált az egyenruha jelzése után a zöld ÁVÓ-s, és a kék ÁVÓ-s. Az Andrássy út 60-ról mindenki tudta, mire szolgál. A karhatalmisták, határőrök uniformisban jártak, de a kor embere akár az ÁVH szintén egyenruhában játszó zenekarát is láthatta. Ezért is fordulhatott elő, hogy bizonyos, ekkor rögzült képek később tovább éltek abban az időszakokban is, amikor a szervezet már nem volt ennyire látható.

Szóba kerülnek a könyvben az ügynökök is. Történészként mit gondol az ügynökkérdésről?

A kérdés megkerülhetetlen, de miképp könyvem szerkezete is mutatja, szeretném, ha a diktatúra politikai rendőrségével kapcsolatos problémakör nem szűkülne le kizárólag az ügynökökre, mert fontos, hogy ne csak a besúgókat lássuk. Ma Magyarországon az 1989 előtti kollaboráció első számú reprezentánsai az ügynökök, akik mellett szinte elsikkadnak a hivatásosok, a politikusok, azaz a megbízók. A rendszerváltás óta sok minden változott, változott a társadalom, változik a történetírás. Csak az utóbbi egy évtizedben jelentősen gyarapodtak az ismereteink a politikai rendőrség működéséről, sokkal többet tudunk a hálózatról, többet, mint ami egy ügynöklistába, vagy egy jogszabály paragrafusaiba beleférhet.

*

Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban
Müller Rolf
Jaffa Kiadó, 2012
230 oldal