A Fidesz meg tudja nyerni a meccset – Pokorni Zoltán a Mandinernek

Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban

Pokorni Zoltán 1962-ben született Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1987-ben diplomázott magyar–történelem szakon. 1994-ig a Toldy Ferenc Gimnáziumban dolgozott magyar- és történelemtanárként. 1988-ban alapító tagja a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének, majd a Liga képviseletében részt vett az Ellenzéki Kerekasztal munkájában. 1993-ban lépett be a Fideszbe, a párt oktatáspolitikai kabinetjének vezetője lett. 1994-ben a Fidesz alelnöke és parlamenti képviselője lett, 1997–1998-ban frakcióvezetője volt. 1998-tól 2001-ig oktatási miniszter, 2001–2002-ben a párt elnöke. 2006-ban országgyűlési képviselősége mellett a XII. kerület polgármesterének is megszavazták, ezt a tisztséget viseli máig – eddig háromszor választották újra. Utoljára 2013 és 2015 között viselt országos párttisztséget: a Fidesz alelnöke volt. Nős, négy felnőtt fia van.

***

Másodszor került a pofozógépbe, 2002-ben édesapja, most a nagyapja miatt. Hogy viseli?

Azt látom és tapasztalom, hogy erős szenvedély él az emberekben, hogy másokról ítéletet mondjanak. Ezt nehéz elviselni – pláne, ha az örökös „bezzeg én”-nel egészül ki –, mégis jobb szembenézni ezekkel a kérdésekkel, mint tudatlannak lenni.

A felmenőit az ember nem válogathatja meg, de a tet­teikhez való viszonyulása morális kérdés is. Bauer Tamás megemlékezésében mentegette ávós apját, ön elítélte nyilas nagyapját. Ez lényegi különbség.

Nem az én feladatom másokról ítélkezni, ezért nem lenne helyénvaló, ha ezzel foglalkoznék.

ennek a nagy része nem tartozik a nyilvánosságra.

Amikor sajtótájékoztatón egykor az apja ügynökmúltjára, nemrég pedig a nagyapja nyilas múltjára reflektált, elérzékenyült. Ezt sokan képmutatásnak érezték, és kétségbe vonták, hogy egy politikus e családi tényeket csak felnőtt fejjel tudja meg…

A kollégáim lebeszéltek arról, hogy kommenteket olvassak, igyekszem megőrizni a józanságomat. Továbbra is erre törekszem.

Rab László Mozgó Világban megjelent tanulmányából tudta meg 2019-ben, hogy Pokorni József milyen rémtettekben vett részt?

Azt, hogy a nagyapám nyilas volt, már régebb óta tudom, de hogy milyen bűnök elkövetésével vádolják, azt ebből a cikkből tudtam meg. 2019 őszén elmentem a zuglói zsinagógába Kardos Péter főrabbi meghívására, és ott elmondtam, hogy ezt évek óta tudom. A Maros utcai megemlékezésen az áldozatokra emlékezők előtt beszéltem arról, hogy nagyapám milyen bűnöket követett el.

A nagyapja múltját édesapjától tudja?

Nem. Valamikor 2008 végén, a fővárosi turulcsatározások után

Ekkor kérdeztem rá édesapámnál, és ő megerősítette, hogy ő is így tudja. Nagyapám életének utolsó néhány hetében elkövetett bűneiről azonban ő is a Rab László-cikkből értesült.

Ezek a személyes drámák élesen megmutatják, mennyire nincsenek feldolgozva a történelmi tragédiák, nagy nemzeti traumák. Harminc évünk volt rá – miért nem sikerült?

A turulszobor története tényleg jól példázza ezt. Negyvenévnyi amnéziát nem volt képes feldolgozni a magyar társadalom az elmúlt harminc évben. A második világháborúban elhunytakról 1945 után nem emlékeztek meg – a „dicsőséges, felszabadító” Vörös Hadseregről számos utcát elneveztek, az akkor fasisztának tartott hadseregben meghalt bakáknak viszont semmilyen síremlékük nem lehetett. Évtizedekig nem volt hol gyertyát gyújtani az elesett hozzátartozókért. 1990 után számos önkormányzat látott hozzá ehhez a gyászmunkához, hol jól, hol rosszul. Régebben történelmet tanítottam, faggattam a szüleimet a múltjukról. Meséltek arról a Rákosi-ellenes összeesküvésről, amelyben édesapám részt vett: többüket kivégezték, apámat tizenkét év börtönre ítélték. Az mégsem tűnt fel, hogy a nagyapám ki van retusálva a családi múltból. Van olyan barátom, aki negyvenéves korában tudta meg, hogy zsidó – a szülei úgy takargatták előle, ahogy csak tudták. Nem is tudom, összeszámolta már valaki, hogy az utóbbi jó száz évben hányszor és mit, és annak az ellenkezőjét kellett takargatni, elhallgatni ebben az országban? A történelemtudomány nagy viták árán elvégzi a feltáró munkát, de fontos lenne a középiskolákban személyessé tenni a történelemoktatást. Az a gyerekeink többségének csak egy tantárgy, távoli évszámok, nem pedig emberi sorsok összessége, és legkevésbé sem saját családjuk története annak minden kérdésével, ellentmondásosságával. Ítéleteket tanulnak – viszonylag gyorsan változókat –,holott a saját családjuk által megélt sorsok lennének igazán tanulságosak. Van néhány kiváló iskola, ahol a középiskolások a családjuk történetét dolgozzák fel, személyes, átélhető, emberi dilemmákkal találkoznak. Jó lenne, ha minél több intézmény beillesztené ezt a programjába.

Míg a jobboldal  elítéli saját történelmi szélsőségeit, a nyilasokat, a baloldal részben mentegeti a kommunista múltat. A Holokauszt Emlékközpont jobboldali kormány kezdeményezésére született meg, míg a kommunista bűnöket is bemutató Terror Házát még véletlenül sem baloldali kormány hívta életre. 

Fontos felismerés vezetett ahhoz, hogy 1999-ben miniszterként elindítsam a magyar középiskolákban a holokauszt-emléknapot. Ahhoz ugyanis, hogy hagyomány váljon belőle, lényeges volt, hogy konzervatív kormány tagja kezdeményezze – azáltal talán kevésbé kerül bele a szokásos politikai játszmába. Nem is került bele. A turulügyben és a hozzá hasonló, érzelmektől telített politikai csetepatékban a felek csak nácik vagy hazaárulók lehetnek. Harminc évvel ezelőtt abban bíztam, hogy a mi nemzedékünk majd feloldja ezt, de

Mi lesz akkor a turulszoborral?

Éppen a fent elmondottak miatt gondolom, hogy nem elbontani kell ezt a joggal vitatható szobrot, hanem általa bemutatni a szörnyű 20. századot, amely sok szempontból még a mai napig tart. Nem átnevezni kell második világháborúsból első világháborús emlékművé, se nem elgereblyézni a helyét, mintha mi sem történt volna, hanem elmagyarázni, hogy mi volt itt. Elmagyarázni 1944–1945 telének a borzalmait, de azt is, hogy miért fontos sok embernek a turul. Elmondani, hogy a trianoni békekötés után a megszálló cseh-szlovák, román, szerb csapatok első dolga volt felrobbantani a millenniu­mi ünnepségek idején felállított szobrokat, és hogy a vörös katonák miért viseltek turulos kitűzőt a zubbonyukon, vagy hogyan került ez egy antiszemita bajtársi szövetség nevébe.

Az emlékmű-koncepciók többször változtak. Ez a megoldás tehát a sok rossz közül a legkevésbé rossz?

Kívülről következetlenségnek tűnhet, de valójában szinte feloldhatatlan, néha a gyűlöletig menő indulatokkal fűtött ellentétet próbálunk kibékíteni. 2007–2008-ban azt javasoltam, válasszuk külön a katonai és a polgári áldozatok emlékművét. Ez a koncepció végül nem valósult meg. A 2019-ben felkért történészi bizottság azt indítványozta, hogy alakítsuk át első világháborús emlékművé, a második világháborús áldozatok emlékének pedig építsünk újat – ez utóbbit továbbra is meg akarjuk valósítani. A napokban zárul le a pályázat, a helye a nyilas tömeggyilkosságok helyszíne lesz a Városmajorban. A kérdés az volt, hogy mi legyen a turullal. Nem hiszem, hogy a most tervezett ismeretterjesztő installáció bárkinek meg fogja változtatni a meggyőződését, nincs bennem illúzió, de az talán elérhető, hogy gyűlölet nélkül elfogadják egymás nézőpontját.

Vásárhelyi Mária szerint az ön megrendülése akkor lenne hiteles, ha eltávolítaná az emlékművet – olvasatában ön ezt azért nem teszi meg, mert a Fidesznek szüksége van a szélsőjobboldali szavazatokra.

Nem ismerem személyesen Vásárhelyi Máriát. Olvastam néhány cikkét, olyanokat is, amelyekben velem foglalkozik. Nagyon sajnálom mindazt, ami a felmenőivel történt a nyilas gyilkosságok idején, úgy gondolom, érthető, hogy a turulszobor eltávolítása mellett érvel. Ám a saját érzéseimet mégiscsak én ismerem, nem ő. Remélem, újra átolvassa a szoborra vonatkozó javaslatomat, és belátja, hogy nem a szélsőjobbos szavazatokra kacsintva született.

Vásárhelyi ominózus Facebook-posztjában azt is írja, hogy a diktatúra felőrli az önhöz hasonló emberarcú fideszeseket: Szájer Józsefet szexuális orientációja miatt rejtőzködésre kényszerítette, majd eldobta a rendszer, Stumpf Istvánt pedig visszaszippantotta; a volt alkotmánybíró immáron az egyetemek megszállásához asszisztál – állítja a szerző.

Ez az írás sokkal inkább a szerző személyes óhajait, politikai vágyait tükrözi, semmint egy tárgyilagos elemzés eredményét.

Ha már Szájer József: nagyot csalódott, amikor kiderült az ügye? 

Nem fogok más életéről ítélkezni, a magánéletéről pedig végképp nem. A Szájer-ügy részleteit amúgy sem ismerjük pontosan. Kinek volt útjában az Európai Parlamentben meghatározó tekintéllyel bíró Szájer József? És miért éppen most kellett félretenni? Egy fontos, értékes, nagy diplomáciai befolyású embert veszített el a Fidesz és Magyarország is.

Több régi emblematikus figura is eltűnt a Fidesz első vonalából, ön is. Az országos politikából való visszahúzódása látványos, 2016 óta csak az önkormányzati politikában mozog. Igazából miért nem akar harcolni az első sorban? 

Ez tudatos döntés volt részemről. A politika a 21. században radikálisan megváltozott – nemcsak itthon, mindenhol – ahhoz képest, amibe annak idején fiatalemberként belefogtunk. Soha annyi ember nem foglalkozott közügyekkel a világon, mint most, köszönhetően a szinte ingyen elérhető internetnek, az ott megjelenő politikai tartalmaknak és a gyakorlatilag korlátok nélküli véleményalkotási lehetőségeknek. A politika rendkívül széles körben vált napi fogyasztási cikké. Ez egyrészt sok embernek közelibbé, megfoghatóbbá tette a politikát, másrészt nagymértékben leegyszerűsítette, ami teljesen átrajzolta a politikai kommunikáció és döntéshozatal világát.

Nem látja már a helyét ebben a világban?

Én egy ódivatú, 20. századi értelmiségi politizálást ismertem meg; azt láttam, hogy a társadalmi kérdések bonyolultak, és a válaszok is azok. Ma pedig azt látom, hogy a legtöbb bonyolult kérdésre van egy kézenfekvő, pofonegyszerű válasz. Ezekben a vitákban nem szívesen veszek már részt. Lenyűgözve nézem azokat, akik ezen a tengeren hajóznak,

Ezek szerint nincsenek már országos politikai ambíciói?

Nincsenek. Hosszú időn keresztül lehettem parlamenti képviselő, hol ellenzékben, hol kormányon. Megtisztelő volt az oktatás ügyeivel foglalkozni a kormányban. Szerettem azt a munkát, mert úgy éreztem, a valóságot alakíthatom, és nem csak a politikai aréna egyik szereplője vagyok. De ennek már vége. A fontosságtudat az egyik legerősebb, függőséget okozó érzés – a dohányzás mellett sikerült talán erről is lejönni.

Az önkormányzati politika emberközelibb, praktikusabb világában jobban érzi magát?

Az önkormányzati politikusok lába leér a földig. A valóságról beszélnek, és a valóságot alakítják. A visszajelzések sokkal gyorsabbak, a hibák és az eredmények is kézzelfoghatóbbak. Az emberek többsége kommunikációs burokban él, és egyre kevésbé hajlandó belőle kitekinteni, a sajátjától eltérő nézőpontokat megismerni. Az internetes, a közösségi médiára épülő kommunikációs tér ezt gátlástalanul kiszolgálja, és felerősíti a saját véleménnyel azonos gondolatokat.

Az önkormányzati szférában a résztvevők együttműködési kényszerben vannak. Az ellenzéki vezetésű önkormányzatok most mégis arra panaszkodnak, hogy a kormány kivérezteti őket. 

A bajban, mint amilyen a 2008-as gazdasági válság is volt, vagy amilyen a pandémia, minden kormány – a világon bárhol – reflexszerűen centralizál. A döntések közelre húzása, saját kézbe vétele a válság természetes velejárója. Békeidőben érvényesül a szubszidiaritás, az állam leadja a döntési kompetenciákat oda, ahol jobban átláthatók, válság idején azonban magához húzza. Ennek nem kell örülni, de mindenhol így van. A válság természetesen sújtja az önkormányzatokat, hiszen egész szektorok állnak le, kisebbek az adóbevételek, a bérleti díjak. Ezeket a kormánypárti polgármesterek a járvány számlájára írják. A gépjárműadó központosítása a kormány döntése volt, hiszen szüksége van a bevételekre – ezt lehet a kormány számlájára írni. A kettőt nem korrekt egybemosni.

A XII. kerület és Budapest nexusában ön mit ír a járvány és mit a Karácsony Gergely vezette főváros számlájára?

Össze vannak kötve a kerületek és a főváros. Kitüntetett célunk a fogaskerekű felújítása, tizenhárom éve tervezzük. A fogaskerekű Budapest tulajdonában van, a BKK-é. Én azon dolgozom, hogy a főváros és a BKK kapjon kormányzati támogatást a felújításra, de eddig csak biztató pillantásokat kaptunk a fővárostól. Pedig kell az együttműködésük, ahogy a libegő felújításához is. Ezt is kitaláltuk, megterveztük, pályáztattuk, akár az év közepén el lehetne indítani a munkát. A pénzt egy kormányhatározat biztosítja, de a fővárossal meg kell állapodnunk: a libegő is a BKK kezelésében van. Ám optimista vagyok, remélem, lesz abból valami, amit szóban mindenki támogat. Karácsony Gergellyel leginkább az útfejlesztéseknél vannak vitáink: a főpolgármester-váltást követően, jóval a járvány előtt például azonnal lehúztak a Böszörményi út vagy a tényleg borzalmas állapotú Béla király út korábban már megítélt felújítására szánt összegekből. Hasonló történt más fideszes vezetésű kerületeknél is. Ezt fájlaljuk, de küzdünk még ezekért az összegekért.

Ha a főváros és a kormány egymással versengő pártok irányítása alá kerül, elkerülhetetlen a viszony átpolitizálódása? 

A társbérletek általában így néznek ki, a politikusok mindenütt igyekeznek mozgásteret szerezni a másik rovására. Ilyen a politika világa. De azért ennek is van határa, és összességében mégis arról kellene szóljon az életünk, hogy a város, amelyben élünk, fejlődik. Büszke vagyok, hogy a Normafa környékét az önkormányzatunk teszi rendbe – ez az egész főváros büszkesége is, a Margit-sziget után ez a második leglátogatottabb kirándulóhely Budapesten. Az az egyeztetési rendszer, amely még Tarlós István idején jött létre a kormány és Budapest együttműködésére, a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa egyébként jól működő fórum.

Sokan önt látják a Fidesz jövőbeli főpolgármester-jelöltjének. Vállalná a feladatot? 

Volt idő, amikor készültem rá, 2002-ben, de másképpen alakult az életem.

Biztos, hogy nem vállalnám el.

Visszatérve a Hegyvidékre, milyen más függőben lévő projektek vannak a kerületben?

A Normafa közepén még most is ott pöfög a 21-es busz a futóút végén, ott a végállomás. A síház mellett a hetvenes évekből itt maradt fabódék húzódnak, vadkeleti kinézete van a helynek. Most érkezünk oda, hogy át tudjuk helyezni a buszvégállomást a csillebérci táborhoz, meg tudjuk szüntetni az aszfaltozott buszparkolót a gerincen, és visszazöldítjük a helyet. Felújítjuk a parkolót és a síház környékét. A város legszebb hegygerincén végre nem az autók hömpölyögnek, hanem az emberek sétálhatnak. Több száz méterrel tudjuk meghosszabbítani a forgalomtól elzárt sétányt. Néha az a fontos eredmény, amit nem látunk: a Normafánál elbontottuk a Hotel Olimpiát, több mint tizenötezer köbméternyi vasbeton és sitt helyett ma park látogatható ott. Az erdő közepén elbontottuk a Budai Sport Hotelt: ötezer köbméternyi építési törmeléket, betont szállíttattunk el. Ott éktelenkedik még több hatalmas adótorony az erdő közepén, ebből kettőt még idén le tudunk bontani.

Ez ugyanúgy a főváros büszkesége. A kormány támogatását élvezzük, de ez éppúgy a fővárost is támogatja, mint a Karácsony Gergelynek adott, egészségügyi fejlesztésre szánt 10 milliárdos kormányzati támogatás. A Budakeszi úti buszsáv tervezése, megvalósítása sok ezer autótól mentesítheti a Hegyvidéket és természetesen Budapest egészét is. Most végre elindult.

Volt oktatási miniszterként, gondolom, követi az oktatáspolitikai fejleményeket, a kultúrpolitikai vitákat.

Igen.

A kulturális intézmények szisztematikus átalakítása történik: MMA, MTA, egyetemek. Az ellenzék szerint az intézményrendszer kormányzati megszállása zajlik, a kabinet szerint modellváltás.

Az SZFE-ügy hátterében ideológiai küzdelem áll, amely sajnos személyek közötti ellentétekre is visszavezethető. Ez szerencsétlen helyzet. A színművészeti egyetem körül kialakult feszültségre valószínűleg igazak azok az indulatosan használt kifejezések, mint az elitek küzdelme vagy a térfoglalás.

És a többi ügyre?

Azokra nem. A magyar felsőoktatás modernizálására, versenyképességének javítására sok elképzelés született az utóbbi húsz-harminc évben, sok visszalépést is láttam – ehhez képest ami most történik, hogy az egyetemek saját vagyont, önállóságot, mozgásteret, gazdasági szabadságot kapnak, hallatlan előrelépés. Erről a nyolcvanas-kilencvenes években álmodni sem mertünk. Mostanáig a bizalmatlanság, az elszámoltatás, az ellenőrzés, a költségvetési megszorítás volt a kormányok reflexe az egyetemek felé. Most az az üzenet, hogy „menjetek és hasítsatok”. Azt persze számon lehet majd kérni, hogy kiket ültetnek a kuratóriumokba, és azok milyen gazdái lesznek a versenyhelyzetben lévő intézményeknek. Nem szabad, hogy politikai kifizetőhellyé vagy sinecurává váljanak, hiszen az egyik legfontosabb értékünkkel, a tudástőkével sáfárkodnak.

2022-re az ellenzék üzenete, hogy le kell váltani Orbán Viktort. Az egy az egy elleni indulás minden választókerületben szorossá teheti a versenyt. Mik lesznek a legnagyobb feladatok a Fidesz előtt a következő egy évben?

Hogy is van az a Woody Allen-szöveg? A sors micsoda igazságtalansága, hogy mindazok, akik meg tudnák oldani a világ ügyeit, azzal az átokkal vannak megverve, hogy vagy taxisofőrként, vagy fodrászként kell a kenyerüket keresniük – valahogy így.

Ha az egyébként sokszínű ellenzék abban a mederben tudja tartani a politikai vitát, hogy kinek hiszünk jobban: a politikusnak vagy a népnek, az nem jó a Fidesznek. Ha a Fidesz hagyja, hogy a választás arról szóljon, hogy „le tudja-e váltani a népet képviselő baloldal a politikusokat”, akkor az eredmény szorosabb lesz, mint az utóbbi tíz évben. Ha viszont arról szól majd a kérdés, hogy „melyik politikusban bízol jobban”, akkor nagy esélye van nyerni. A kérdés az, hogy az egyesült ellenzék a nép szószólójaként tudja-e majd feltüntetni magát.

***

A vitatott szimbólum

Pap Lázár írása a Mandiner hetilapban.

A turulszobrot már felállításakor heves viták övezték, 2005-ben a Hegyvidék fideszes polgármestere, Mitnyan György a főváros vezetésének elutasító döntése ellenére építtette meg a Szmrecsányi Boldizsár által készített emlékművet. Ezek után jogi útra terelődött az ügy, amelynek végén 2009-ben a Fővárosi Bíróság kimondta: el lehet bontani a szobrot, de végül a XII. kerületnek sikerült ezt elkerülnie. 

A vita 2019 októberében éledt fel újra, amikor a Mozgó Világ című folyóiratban megjelent Rab Lászlónak, a Népszabadság korábbi újságírójának a tanulmánya. Ebben fény derült arra, hogy Pokorni Zoltán polgármester nagyapja, Pokorni József részt vett a kerületben a nyilasok által végrehajtott vérengzésekben. Mivel Budapest ostroma alatt meghalt, nem vonták felelősségre, a neve pedig felkerült a szobor talapzatára, a háború katonai és polgári áldozatainak névsorába.

Az ügy Pokorni Zoltánt is érzékenyen érintette, erről később többször beszélt a nyilvánosság előtt, és még 2019 novemberében kezdeményezte nagyapja nevének eltávolítását az emlékműről. Emellett az önkormányzat határozott arról is, hogy létrehoznak egy történészbizottságot, amely felülvizsgálja a névsort és az emlékmű szimbolikáját is. A bizottság tagjai Cseh Gergő Bendegúz, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója, Ungváry Krisztián történész és Kovács Tamás, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója lettek.

A történészek által lefolytatott vizsgálat végül négy bizonyíthatóan háborús bűnös személyt talált az emlékművön szereplő névsorban – Pokorni Józsefet is beleértve –, aki részt vett a nyilas vérengzésekben. Nevüket 2020 januárjában eltávolították. Ezenkívül megállapították, hogy 360-nál is több név hiányzik az emlékműről, azoknak az embereknek a neve, akiket a Maros utca 16. alatt található kórházban, a Városmajor utcai Bíró Dániel Kórházban és az Alma utcai idősotthonban gyilkoltak meg a nyilasok. Végül, de nem utolsósorban pedig Kálló Ferenc zsidómentő római katolikus papot, valamint a nyilasoknak ellenálló Kiss János altábornagyot is kifelejtették a készítők.

A bizottság megállapította, hogy a kerületnek 1556 nevet kellene szerepeltetnie egy második világháborús emlékművön (1131 volt eredetileg), amelynek a 83 százaléka polgári, 17 pedig katonai áldozatnak számít. Álláspontjuk szerint a turul mint katonai szimbólum, amelyet a korszakban a nyilasok megpróbáltak kisajátítani, nem alkalmas a polgári áldozatokra való emlékezésre. Ezenkívül a helyszínválasztás is problémás, hiszen a szobortól nem messze követték el a tömeggyilkosságok egy részét. Összességében azt javasolták, hogy a turulszobrot minősítse át az önkormányzat első világháborús emlékművé.

A XII. kerület vezetése ezt megtette, valamint pályázatot is kiírt egy új második világháborús emlékmű felállítására. Az önkormányzat kimondott célja egy vallástól, nemzetiségtől, társadalmi hovatartozástól független emlékhely létrehozása. Helyszínül a Csaba és a Maros utca kereszteződését választották ki, amely a Városmajori templom mellett található, és az egyház tulajdonát képezi.

Miután megnyugodni látszottak a kedélyek, újabb fordulat következett az ügyben. Idén január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján a 444 közzétette saját gyártású dokumentumfilmjét A gyilkosok emlékműve címmel. A nagyjából egyórás film a XII. kerületi – a Böszörményi és az Istenhegyi út találkozásánál található – turulszobor története mentén mutatja be a nyilasok által elkövetett hegyvidéki tömeggyilkosságokat. Másnap a Blikk megjelentetett egy cikket, amely azt sugallja, hogy az Államvédelmi Hatóság szerint Pokorni Zoltán édesapja még az ő apja által meggyilkolt zsidók drágaköves ékszereit rejtegette otthon. A polgármester az írással kapcsolatban kijelentette, hogy egy szó sem igaz belőle.

Az eseményekre reagálva február elején Pokorni Zoltán bejelentette, hogy módosító indítványt nyújt be a turul­szoborról, hogy ne nevezzék át első világháborús emlékművé. „Álljon ez a szobor így magában, ne bontsuk el, ne olvasszuk be […], de tegyünk mellé egy részletes útmutatót, hogy minek a szimbóluma és minek a története” – fogalmazott egy háttérbeszélgetésen.

A turul egyébként a magyar mondák totemállata, az égi hatalom, valamint az uralkodói tekintély megtestesítője. A magyar eredetmondák a ragadozó madártól eredeztetik az Árpád-házat, ezzel jelezve az Árpád-házi fejedelmek és királyok isteni eredetét. A karmai között kardot tartó turul katonai szimbólum, hiszen a kard a harc, a hatalom, a bátorság, a férfias erő és a hősiesség jelképe.

1896-ban a millenniumi év alkalmából hét helyen is állítottak turulszobrot az országban. A két háború közötti időszakban már használták az első világháború katonai áldozatainak emelt emlék­műveken a turult. A későbbiekben több szélsőséges szervezet is alkalmazta szimbolikájában az ősmadarat, például a Turul Szövetség nevű antiszemita diákszervezet, illetve a Nyilaskeresztes Párt is, bár fő szimbólumának a nyilaskereszt számított. A turul a mai napig elfogadott katonai és nemzeti szimbólum, 2001 óta a Nemzetbiztonsági Hivatal jelképében is szerepel.

Nyitókép: Földházi Árpád