Versekből kirakott háború

Amennyire nagyszerű a Szép versek 1944 alapötlete, annyira meglepő, hogy eddig senkinek nem jutott eszébe összeállítani egy efféle kiadványt. Zoltán Gábor az éves versantológia mintájára egy kötetbe szelektálta­rendezte az 1944-es év költői termését, könyvét pedig az a radikális gesztus teszi igazán érdekessé, hogy a szélsőjobbos sajtóból éppúgy válogatott verseket, mint mondjuk Illyés Magyar Csillagából. Egy lapon, elegyesen közli a korszak kimagasló alkotóinak – köztük számos, zsidósága miatt üldözött szerzőnek – és a véresszájú nyilas rigmusgyártóknak a műveit. Ezekből kiindulva Zoltán nem sejtett összefüggéseket tár fel, kényes-különös információkkal gazdagítja a 20. századi művészvilágról alkotott képünket: megtudjuk tőle például, hogy Rátonyi Róbert és Bilicsi Tivadar nyilas pártünnepségen szórakoztatta a nagyérdeműt, illetve megismerhetjük a későbbi popcézárnak, Erdős Péternek a német megszállás előtt közölt, nem is tehetség nélkül írt verseit. Zoltán Gábor a kutyaütő pártköltők mellett érdekes szerzők sorsát emeli ki a feledésből: az egyik legnagyobb felfedezés az egyébként Sára Sándor Pergőtüzében is feltűnő Gellért Sándor, aki Don-kanyari tapasztalataiból írt eposzt „népies”, ám összehasonlíthatatlanul egyéni stílusban.

Ugyancsak fontos alakja a könyvnek a népi táborból induló Erdélyi József, akiből a világháború idejére Szálasi egyetlen nagy formátumú költő híve lett – most láthatjuk, milyen kegyetlen sorokra ragadtatta vakhite. „Így is lehet, lám, zsidók nélkül; / így is szép, szebb a Dunapart: / népesebb bár, halkabb… E tájkép / nem feledte el a magyart” – örvendezett a zsidóüldözés csúcspontján. Erdélyi a háború után bujkált, majd börtönbe került, hogy aztán csakhamar rehabilitálja a kommunista rendszer. Nem ez az egyetlen eklektikus életút, amelyet Zoltán antológiája felrajzol.

Jelentős kutatómunkán alapuló, az 1944-es évet a maga szörnyű komplexitásában láttató válogatást adott közre Zoltán Gábor – kár, hogy a versrészletekre felhúzott fejtegetései többnyire bornírt közhelyeknél ragadnak le. Mondandójának alapgondolata, hogy az emberből minden civilizált máza ellenére bármikor előhozható animális, gyilkolásra kész valója. Ez – gondoljunk csak a szerzőnek a nyilas infernót lefestő, megrázó dokumentumregényére, az Orgiára – teljességgel elfogadható állítás. Az író innen azonban ahhoz a következtetéshez jut, hogy bármiféle kollektív hovatartozásra való hivatkozás a vérszomjas törzsiség jele, s a modern, urbánus individualizmus az etikus emberlét legbiztosabb záloga.