Szénből lettünk, szénné leszünk: Németország energiafüggősége

2022. október 3. 5:24
Vannak országok, amelyek az Oroszország elleni szankciók élharcosai. De bármit is tesznek a szakítás érdekében, az energiaellátásuk mindig egy másik országtól függött a múltban és függ majd a jövőben is. Németország történelmileg éppen ilyen.

Az orosz-ukrán háború több, időnként megrázó tényre hívta fel a figyelmet Európa energiafüggőségéről. Az egyik éppen Németországot érinti rendkívül érzékenyen: nem lehet Oroszországra örökös partnerként tekinteni, ha fosszilis energiaimportról van szó. Igaz ez még akkor is, ha az Északi Áramlat 2-t éppen Németország zárta el, válaszképpen az orosz agresszióra. Van-e valós megoldás, hogyan tud kitörni Németország a saját maga által épített energiabörtönből? Jelenleg ugyanis éppen visszamegy az időben: most, hogy az orosz energiahordozókra kivetett szankciók egész Európát energiahiányba és az árak horrorba váltásának csapdájába taszították, és senki nem írja már felül a hő- és szénerőművek újraindítását, Németország extra fokozatba kapcsolt a szénégetésben. Ez pedig azt jelenti, hogy minden újítás és innováció ellenére az ország energiatörténelmét saját farkába harapó kígyóként lehet ábrázolni. 

Vissza a kályhához

Helen Thompson, a Cambridge-i Egyetem politikai gazdaságtan professzora kiváló áttekintést nyújtott az európai – különösen a német – energiafüggőség abszurd és néha megoldhatatlannak tűnő történelmi leckéiről. Mint írja, Nyugat-Európa felemelkedésének kulcsa a szénalapú iparosítás volt, ám

onnantól, hogy a 19. század második felében az olaj kereskedelmi értéke megelőzte a szén értékét, az országok kénytelenek voltak külön fejlődési utat bejárni.

Ennek egyetlen fő oka volt: a romániai és a galíciai területeken kívül senki nem bukkant olajra Európában. A szűkölködő országok – köztük Németország és az Egyesült Királyság is – a Közel-Keletre koncentráltak, nem csoda, hogy az első világháború idejére a terület a véres geopolitikai játszmák kiemelt célpontjává vált. 

A szövetségesek győzelmével azonban semmi nem oldódott meg. A győztes hatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország nem tudta biztosítani a közel-keleti olaj folyamatos utánpótlását, ezért változatlanul az Egyesült Államokból, sőt a Szovjetunióból importálta az energiahordozó hiányzó mennyiségét. Németország – vesztes félként – még kétségbeejtőbb helyzetben találta magát. A Közel-Keletről esélye sem volt importálni, ezért teljes mértékben kiszolgáltatottá vált az USA-tól és az oroszoktól vásárolt olajnak. A második világháború alatt aztán az Egyesült Királyság és Franciaország egyre nagyobb mértékben függött az Egyesült Államokból származó olajtól, míg a németek megtámadták a Szovjetuniót, hogy aztán a bukással még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerüljenek.

Hidegháború, hideg üzletek

A második világégés után az európai országoknak nem sok választási lehetősége maradt. Az USA a felfokozott belföldi kereskedelem miatt csökkentette az olajexport mennyiségét, miközben folyamatos nyomás alatt igyekezett tartani Európát, hogy az gyakorlatilag szankcionálja az orosz kőolajat. (Ha a helyzet ismerősnek tűnik, az nem a véletlen műve.) A nyugat-európai országok ismét a közel-keleti forrásokra kezdtek támaszkodni, ám az amerikai térhódítás már ott is olyan erős volt (Szaúd-Arábiában például), hogy joggal érezhették, bármerre fordulnak, az USA-ba ütköznek. Mindeközben az olaj kérdése – a villamosenergia-fogyasztás növekedése miatt – belső piacok hiányában egyre égetőbbé vált, annyira, hogy kezdett uralkodóvá válni a félelem a gazdasági lemaradás árnyékától.

Az egyre reménytelenebbé váló helyzetben jött a legnagyobb pofon Franciaország és Nagy-Britannia számára: az 1956-os szuezi válság,

amelyben az Egyesült Államok végül akkorát csapott az asztalra, amely majdnem romba döntötte a két európai ország gazdaságát, egyben világossá téve, hogy ki az úr a globális olajpiacon. 

Nyugat-Európa számára ekkor fogyott el a levegő. Két út állt előttük: olajat importálni a Szovjetunióból és fokozott figyelmet fordítani az atomenergiára, mint alternatív forrásra. Az addigi, energiaellátással összefüggő, egymáshoz láncszerűen kapcsolódó események ekkor értek el arra a szintre, amely tulajdonképpen a mostani válság kialakulásához és Németország totális függőségéhez vezetett. Az olaj mellett immár a földgázszállítás megoldása is egyre sürgetőbbé vált, de míg több ország (például Norvégia, Hollandia) elkezdett a saját lábára és kitermelésére támaszkodni, a németeknek esélye sem volt erre. Így Willy Brandt akkori szövetségi kancellár a hatvanas-hetvenes évek fordulóján vett egy nagy levegőt, és

megkötötte a Szovjetunióval azt a kereskedelmi egyezményt, amely az orosz olaj és földgázszállítmányokat gyakorlatilag a mostani szankciók bevezetéséig biztosította az ország számára. 

A dolog működött, még a Szovjetunió felbomlása után is. Moszkva igyekezett a legjobb arcát mutatni a Nyugat felé, a kapitalizálódó Oroszország és a nyugat-európai energiacégek kapcsolata pedig kifejezetten kiegyensúlyozott volt. Mindezt csak erősítették az új évezredben kirobbant közel-keleti konfliktusok és az ottani olajtól való függés kockázata, így el kellett telnie néhány évnek, hogy Nyugat-Európa erős országa rájöjjön: a helyzet nagyon is rizikós a számára. Már ha rájött egyáltalán.

A Kreml szeszélyei

Ukrajna és Oroszország egy darabig békésen (vagy legalábbis annak becézhető módon) működött együtt az Európába irányuló gázszállításban. Ez a kapcsolat először 2005-ben, a narancsos forradalom után és az új ukrán vezetés politikai ambíciói következtében romlott meg. Az évekig tartó, tranzitdíjakról, kifizetésekről, sőt gázlopásokról szóló, perlekedésekkel tarkított patthelyzet a 2009-es, Magyarországot is nagyon komolyan fenyegető földgázválságban csúcsosodott ki, amikor Moszkva egyszerűen elzárta az Ukrajnán áthaladó vezetékek csapjait. Európa rögtön megértette: Oroszország nem csak Ukrajnának, de neki is üzent.

A Kreml gyakorlatilag ezzel a húzással segítette elő az Ukrajna kikerülésével építendő földgázvezeték, az Északi Áramlat 1 tető alá hozását.

Németország nem habozott sokat: eléggé el nem ítélhető módon elsősorban saját érdekeit nézte, így aláírta a Balti-tenger fenekén húzódó, Oroszországból egyből a német partokhoz vezető gázszállításról szóló szerződést. A megoldás jelentős tranzitbevételtől fosztotta meg Ukrajnát, egyben – Putyin terveinek megfelelően – valóban csökkentette az európai kormányok elkötelezettségét Ukrajna felé az energiavitákban. 
Míg az USA egyre inkább a saját lábára állt az alternatív kitermelési módokban, Európa nem nagyon élt hasonló lehetőségekkel, például a palagáz kiaknázásával. A 2010-es évekre nyilvánvalóvá vált a nyugat-európai országok, elsősorban Németország függősége. Ami igazán furcsa volt, hogy

az akkor már Merkel vezette kormány nem kívánt élni az LNG-terminálok lehetőségével sem, hanem továbbra is ragaszkodott az olcsóbb, vezetékes földgázhoz.

Olyannyira, hogy az oroszokkal közösen megépítette az Északi Áramlat 2-t, ezzel végképp kiszolgáltatva magukat a Kreml szeszélyeinek. Európa kettészakadt, az érdekvonalak immár a nyugati energiacégek és a Gazprom között húzódtak, egyre nagyobb feszültségek közepette.

Magvas gondolatok, üres héj

A jelenlegi helyzet megoldására egyetlen kifejezés létezik: minden, ami megvalósítható. Akár az Egyesült Államokból, akár a Közel-Keletről, de Nyugat-Európának gázt és olajat kell szereznie addig, amíg pontosan újra nem tudja definiálni céljait és azok megvalósítási módjait. Természetesen a klímacélok háború miatti aktuális felülvizsgálata, a nukleáris energia „átmenetileg” zöldnek nyilvánítása előtérbe helyezi a legkézenfekvőbb lehetőséget. Csakhogy Németország ezen a téren sem fejlődött együtt a többi tagállammal.

A szuezi válság után a francia kormány erőteljes nyomására és segítségével létrejött egy közös nyugat-európai stratégia az atomenergia-felhasználás érdekében. 1957-ben megalakult az EURATOM, a Európai Atomenergia Közösség. A franciák elképzelése az atomenergia-kutatások összehangolása és a közös piac létrehozása volt az atomenergia termelését érintő összes területen, céljukat azonban nem érték el.

Európában a nukleáris ipari fejlesztések nemzeti alapon valósultak meg az egyes országokban, köszönhetően elsősorban a nyersanyagok különböző beszerzési lehetőségeinek.

Az 1950-es évek elejéig a világ Szovjetunión kívüli uránkészletének szinte teljes mennyisége Kongóban volt. A hatvanas-hetvenes évektől az Egyesült Államok már saját, nagyipari uránbányászattal rendelkezett, Franciaország egykori gyarmatáról, Nigerből szerezte az uránt, Nyugat-Németország pedig...nos, ismét függőségi helyzetbe került, és szinte a teljes dúsított uránmennyiségét a tengerentúlról kezdte importálni. 

A franciák mindig is atompártiak voltak. Ma a villamosenergia-fogyasztásuk 75 százaléka atomerőművekből származik, az energiaválságra válaszul pedig Macron elnök a közelmúltban tizennégy új reaktor építését jelentette be, a francia nukleáris ipar újjászületését ígérve. Németország belpolitikai okok miatt teljesen más pályát járt be. Nyugat-Németországban az atomenergia-projektek már a hetvenes évek végére komoly ellenállásba ütköztek. Olyannyira, hogy ebből a polgári ellenállásból született meg a Zöld Párt, amely újraírta a német növekedési és energiafogyasztási egyenleteket. A csernobili katasztrófa csak erősítette a Zöldek támogatottságát, így amikor 1998-ban először koalíciós kormánypárttá váltak,

Németország végleg elkötelezte magát amellett, hogy a fosszilis tüzelőanyagokat és az atomenergiát nap- és szélenergiára cseréli.

Csakhogy az energiaválság és a háború teljesen összekuszálta a prioritást. Németországot a jelenlegi helyzet döbbentette rá teljes kiszolgáltatottságára. Az eredeti elképzelés szerint idén zárták volna be az utolsó két atomerőművet, ám a sors furcsa fintoraként éppen a Zöld Párt által delegált alkancellár és gazdasági miniszter, Robert Habeck jelentette be szeptember elején, hogy a végleges „leszerelést” 2023 áprilisára tolják. Addig üzemeltetik, és beindítják a szénerőműveket – hogy teljes legyen a helyzet zöld groteszksége. Ebben a helyzetben jelentette be Putyin elnök a részleges mozgósítást és az ukrán területek annektálási szándékát, amire válaszul az Európai Bizottság azonnal elkezdte előkészíteni a nyolcadik szankciós csomagot.

Lesz-e atom a csomagban?

Az atomenergia szankcionálása nem lehet és nem is lesz része az újabb büntetőbatyunak. Bár Lengyelország és a balti államok erősen lobbiznak a teljes orosz nukleáris ipar szankcionálása érdekében, a zöld átállás pedig alapból feltételezte az atomreaktorok leállítását, a dolog megszavazásának már az előkészítése is több sebből vérzik. Nem csak azért, mert Magyarország – amely éppen csúcsra pörgette az orosz technológiával épülő Paks 2 építését – azonnal vétózna, de azért is, mert vannak olyan országok (klasszikus példa Bulgária), amelyek a szintén orosz technikával és alkatrészekkel működő atomerőműveikből más országokba is exportálnak energiát, így egy szankciós lépés dominó-effektust indíthatna el, amely teljes régiók gazdasági összeomlásához vezetne. Az atomot javaslat szintjén sem említik majd, igaz, Németország erre a maga részéről a vállát vonja: ahogyan Habeck fogalmazott, a kormány kitart az úgynevezett energiapolitikai fordulat mellett, vagyis felhagy az atomenergia használatával, mert a technológia vállalhatatlanul kockázatos, a radioaktív hulladék kezelése pedig több nemzedéket sújtó teher. És itt sétál bele az újabb függőségi csapdába.

Nincs menekvés

Az ambiciózus német tervek a szél- és naperőművekről újabb függőségi viszonyba taszítják az országot, amely Európában talán a legtöbbet küszködött az energiaellátásával az olajkorszak berobbanása óta.

A technológiához szükséges ritkaföldfémek piacát ugyanis napjainkra gyakorlatilag egyetlen szereplő, Kína uralja.

A német ipar gondolkodásmódját jól jelzi, mennyire nem akarja tudomásul venni például azt a paradigmaváltást, amely a belsőégésű motorok és az elektromos járművek között éppen zajlik. Az Európai Unió 2035-től betiltja a belsőégésű motorokat a területén, de a német autóipari óriások a mai napig nem az e-fejlesztéseken, inkább a nulla kibocsátású szintetikus üzemanyag megalkotásán fáradoznak. Eközben Kína világelső lett az elektromos járművek piacán, beleértve az eladott járművek számát és a teljes akkumulátorgyártás-kapacitást is. Megkerülhetetlen tényező, amely okos húzással vásárolt fel szerte a világon (különösen Afrikában) szinte minden olyan bányaterületet, ahol az elektromos autógyártáshoz, napenergia vagy szélenergia előállításához szükséges ritkaföldfémeket bányásszák.

Németország nem tudja kikerülni Kínát és az ázsiai piacot, ha az atomenergia helyett más, megújuló energiát választ. Peking a legnagyobb stratégiai partnerré fog válni, éppen úgy, mint Oroszország egykoron. 

Pedig a lehetőség adott az atomenergia legszélesebb körű kihasználására, de a német kormány nem kíván élni a legegyszerűbb lehetőséggel, inkább beindítja a már bezárt szénerőműveit is. A kérdés, meddig bírja velük, hiszen az importszenük 50 százaléka is a háború előtti Oroszországból származott. Kemény döntések várnak úgy a német, mint minden európai kormányra.

A hurráoptimizmus ellenére az Oroszország elleni szankciókkal a nyugat-európai országok visszakanyarodtak ahhoz a korszakhoz, amikor az olajpiac berobbanásával az energiaellátás első nagy történelmi kérdéseivel szembesültek.

Németországot pedig a hazai erőforrások korlátai törvényszerűen ismét külföldi országok felé terelik az energiabiztonság rögös útján, ezúttal egy új szereplő, Ázsia hathatós közreműködésével.
Vissza a jövőbe.


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés