Régi-új ötlet mellett érvel a Harvard neves professzora, Dani Rodrik

2022. szeptember 17. 8:28
Tökéletes példákat talált a nemzeti gazdaságpolitika új formáira: a legsúlyosabb problémák megoldásához paradigmaváltásra van szükség a politikai döntéshozásban, mégpedig olyanra, amely áttöri az állami és a magánszektor közötti éles határokat. Ha nem elkülönült, hanem egymást kiegészítő intézményként kezeljük őket, az így kialakuló „kísérleti kormányzás” a jelenkor legműködőképesebb modellje lehet. Gyakorlati példa bőven akad rá, miért ne lehetne használni?

Dani Rodrik, a Nemzetközi Közgazdasági Társaság elnöke, a Harvard Egyetem nemzetközi politikai gazdaságtan professzora abból kiindulva fogalmazta meg felvetéseit, hogy a globális gazdasági átalakulás által sürgetővé vált problémák kezelése általános szkepticizmust vált ki a kormányokkal és azok tagjainak vezetői képességeivel szemben. Mint írja, a polarizált döntésgyakorlás valójában kikezdi a társadalom azon képességét, hogy a közös problémákat együttesen, hatalmi szinteken átívelő megoldásokkal kezeljék. A negatív megítélést súlyosbítja, hogy az egyre erősebb kritikák szerint önmagában a kormányzatnak nincs sem elég háttértudása, sem képessége arra, hogy pozitív irányban változtasson országa gazdasági szerkezetének hiányosságain, az erőforrásokat pedig nem megfelelően, vagy éppen különböző, irreleváns érdekek mentén használja fel. Pedig

egy kormányzat irányítási képességeinek legfőbb jellemzője kellene legyen, hogy dinamikusan változik a gyakorlati tapasztalatok és a nem állami szervezetekkel való szoros együttműködés révén. 

Egymásra utalva

Rodrik már régóta foglalkozik a globalista vs. nemzetállami gazdaság küzdelmével, és arra a megállapításra jutott, hogy mivel (alapvetően Európát vizsgálva) politikai szinten nem fog kialakulni egy olyan integrált Európa, ahol az országok nemzeti döntéshozása elveszíti irányító képességét,

a gazdaságpolitikában is elkerülhetetlenül a nemzeti jellegek dominálnak majd.

A fő dilemma szerinte az, hogy ez a „visszarendeződés” egy szűk elit érdekeit szolgálja-e majd az egyes államokban, vagy széles együttműködéssel, inkluzív gazdasági intézményrendszerben valósul-e meg. 

A szerző évek óta érvel azzal, hogy egészséges társadalmat csak az állami és a versenyszféra stratégiai partnerségi viszonyával lehet elérni. Nagy általánosságban pedig az a jellemző, hogy a két terület kölcsönösen bizalmatlan egymással, ám mivel magának a gazdaságnak folyamatosan változó módon kell működnie, alkalmazkodva az aktuális állapotokhoz, el kell fogadni, hogy néha a kormányzat probléma-menedzseléséhez szükség van a versenyszférára, míg utóbbinak azt, hogy profitja óriási százalékban függ attól, hogyan tud segíteni az államnak egy-egy probléma megoldásában. Így a releváns kérdés a kormányzat részéről immár nem az, hogy van-e kapacitás valaminek a kivitelezéséhez, hanem az, jó irányból és módon kezdett-e hozzá a megvalósításhoz.

És mégis mozog

Rodrik az együttműködésre helyezi a hangsúlyt, nem pedig egyik terület erősödésére vagy elhalványodására a másik kárára. Mint írja, a szkeptikusok csak legyintenek, és a gyakorlatban kivitelezhetetlennek tartják, ám a szerző működőképes példákkal igazolja magát. Charles Sabel és David Victor új, Fixing The Climate című könyvét ajánlja, amely az általa is favorizált irányítási modell sikerességét a klímaváltozás elleni küzdelem kapcsán taglalja. 

Az éghajlatváltozás példája azért is kiváló, mert klasszikusan olyan terület, ahol egy ország kormánya kettős nyomásnak van kitéve: egyfelől nemzeti szintű hatékonyságot kell mutatnia, másfelől a globális elvárásoknak is meg kell felelnie. A szerzők alapmegállapítása az, hogy a globális klímadiplomácia működésképtelen, a Kiotói Jegyzőkönyvtől a Párizsi Megállapodásig tulajdonképpen semmilyen gyakorlati siker nem született – és felülről lefelé irányított globális szerződésekkel nem is fog. Pedig a probléma megoldási kísérleteinek kiindulópontja az 1989-ben életbe lépett Montréáli Jegyzőkönyv – amelyre nagyban támaszkodott az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezménye – egyedülálló sikert tudhat magáénak, szemben a klíma-megállapodásokkal. Hogy miért?

A Montréáli Jegyzőkönyv az ózonréteg megmentését célozta meg, és azzal a küldetéssel született, hogy az országok minél hamarabb mérsékeljék az ózont roncsoló üvegházhatású gázok kibocsátását. A kezdeményezés annyira sikeres volt, hogy 2004-re az Antarktisz feletti ózonlyuk 20 százalékkal lett kisebb, az előrejelzések szerint 2040-re pedig majdnem teljesen helyreállhat az eredeti állapot. De mitől lett a montréáli a történelem egyik legsikeresebb nemzetközi együttműködése, és hol hibáztak az azt követő megállapodások? A válasz a döntési és irányítási rendszer „kísérleti” struktúrájában rejlik. 

A Montreáli Jegyzőkönyv különböző ágazati bizottságokat hozott létre, amelyekben a nemzeti hatóságok, a tudósok és az üvegházhatású gázokat kibocsátó cégek együttesen dolgoztak a döntési és irányítási mechanizmusban, miközben a legkonkrétabb technológiai megoldásokat keresték a probléma megoldására. A siker kulcsa abban rejlett, hogy

a tényleges megoldást a probléma keletkezésének helyszíni, országokon belüli szereplőire bízták, vagyis azokra a vállalatokra, amelyek birtokában voltak az elmélet gyakorlatba ültetéséhez szükséges technológiának,

vagy annak a tudásnak, amellyel meg lehet teremteni azt. A szoros együttműködés egy idő után megszüntette az állami és a versenyszféra közötti bizalmatlanságot, az eredményességet pedig olyan nemzeti innovációs megoldások bizonyították, amelyek aztán a globális célok eléréséhez vezettek. 

Ezzel szemben a „nagy” klímaegyezmények nem kooperációra épülő megoldásokra épülnek, hanem olyan utasítási rendszerre, amelytől a magánpiaci vállalatokat igyekeznek távol tartani, szerepüket tulajdonképpen végrehajtó szintre süllyesztve. Érthető módon ez a modell csak kiélezte/kiélezi az amúgy is meglévő feszültséget és bizalmatlanságot a két piaci szegmens között,

hátráltatva ezzel az innovációs megoldásokat, és jelentősen lelassítva a probléma kezelését.

A kötet ezzel annak fontosságára mutat rá, hogy a klímaváltozás lassításához, a károsanyag-kibocsátás megállításához szükséges mélyreható átalakulásoknak először mindig lokális, regionális szinten kell megtörténnie, mégpedig a kormányzati és a versenyszféra együttműködésével,  hogy aztán a saját eredményeiket és új, sikeres módszereiket globálissá tehessék. 

Hibázni kötelező!

A könyv további példákat is felhoz az állami és a versenyszféra mintaszerű együttműködésére. Megemlíti az USA energiával foglalkozó Fejlett Kutatási Projektek Ügynökségét (ARPA-E), amely már eleve úgy definiálja önmagát, mint olyan állami vállalat, amely finanszírozással és technikai segítséggel azokat a technológiákat fejleszti ki, amelyekbe a magánszektor még nem tud befektetni, de tudja, hogy mire lenne használható, és hogyan oldja meg széleskörű alkalmazhatóságát.

A közös fejlesztési politika sikerének másik zászlóshajójaként Piero Ghezzi volt perui termelési miniszter új, a 2010-es évek közepén bevezetett struktúráját hozzák fel. Ghezzi a különböző ágazatokban rejlő lehetőségek kibontakoztatására a magán- és állami szereplők legszorosabb együttműködését javasolta. Mint mondta,

a közös koordinálásban rejlő hibák megoldása a produktív fejlesztési politika alapja.

Ő olyan munkacsoportokat hozott létre, amelyek egy-egy termelési szektor körül mindkét terület döntéshozóit egyesítette annak érdekében, hogy gyorsabban átlássák és hatékonyan megszüntethessék a termelés sikerességét gátló tényezőket. A miniszter hangsúlyozta: a struktúra működőképességének három alapvető feltétele van. Az egyik, hogy a magánszektor érdekelt legyen a problémák megoldásában, a másik a közszféra tevékeny részvételi hajlandósága, míg a harmadik a két szféra között közvetíteni tudó és közös nevező kialakítására képes, legmagasabb kormányzati szintről érkező szakemberek bevonása a folyamatba.
 
Sabel és Victor a könyvben külön felhívják a figyelmet a Ghezzi által is említett hibázási lehetőségek fontosságára. Mint írják, az általános stratégia ezeken a területeken éppen az, hogy kormányzati részről

ambiciózus, de nem a legpontosabban meghatározott célokkal kezdődjön a folyamat, amelynek már az elején el kell ismerni a tévedés valószínűségét.

Ez az, amivel az állami kezdeményező fél ösztönzi a sokkal nagyobb gyakorlati háttértudással rendelkező vállalatokat a megoldás szüntelen keresésére úgy, hogy közben az irányító szerep is az övé marad, ezúttal azonban mindenki megelégedésére: az innovációs folyamat elakadása vagy részkudarca esetén senki nem tehet szemrehányást a másiknak, és a „vissza a kályhához” elv alkalmazásáért sem.

A legjárhatóbb út

Rodrik a könyv példáinak szemléltetésével megerősíti: a hatékony nemzeti gazdaságpolitikák máris ezt az együttműködésen alapuló, ágazatokon átívelő struktúrát használják, új utakat keresve és találva általa. Ez a fajta irányítási rendszer és politika teljesen eltér a jelenleg uralkodó nézetektől, ám – ha nem is irányítási vagy döntéshozói szinten – a magyarországi gyakorlatban mégsem ismeretlen (elég csak a VALI-t és az általa kínált számos lehetőséget megemlíteni, de a kormány stratégiai partnerségi megállapodásai is ide vehetők) az állam és a piaci szereplők éles különválasztása értelmezhetetlen benne, a szokásos, felülről irányító rendszer és a utasító-végrehajtó modell pedig működésképtelen. Mégis – írja Rodrik – a siker érdekében ennek kell felváltania az avas ideológiákat. Mint a példák mutatják: működik.

Fotó: 123RF


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés