Elfeledett tények a múltból: Ukrajna nem fér be a NATO szélesre tárt kapuján

2022. szeptember 9. 10:55
Meddig működhet a NATO nyitott kapuk politikája, és miért beszélnek egyesek még mindig úgy, mintha Ukrajna csatlakozási szándékának elutasítása 14 éves gonosztett lenne, aminek egyenes következménye volt a háború kitörése?

Szócső jellegű, sokak által hangoztatott alapgondolatú írás jelent meg a napokban Michael Hikari Cecire, az Egyesült Államok Helsinki Bizottságának vezető politikai tanácsadójának tollából a Foreign Policy-n „Ideje, hogy szélesre tárjuk a NATO kapuját” címmel. 

Vagy ez, vagy az

A szerző történelmi eseményként jellemzi a júniusi madridi NATO-csúcsot, ahol a Szervezet új stratégiát mutatott be válaszul az orosz agresszióra, illetve felkérte Finnországot és Svédországot  a csatlakozásra. Utóbbit a NATO nyitott kapus politikájának egyértelmű bizonyítékaként értelmezi, ám közben rámutat Ukrajna és Grúzia (Georgia), a két eddig elutasított ország fenyegetettségére, hogy aztán ebből múltra, jelenre, jövőre vonatkozóan merész és helyenként egész furcsa következtetéseket vonjon le. 

Ami a NATO megalakulását illeti, abban tökéletesen igaza van a politikai tanácsadónak, hogy alapvetően a Szovjetunió erősödése és érdekszférájának növekedése ellenében jött létre. Azt már nem teszi hozzá, hogy elsősorban az Egyesült Államok igényei szerint, amely a szövetségen belüli vezető szerepét a mai napig igyekszik megtartani, bár az afganisztáni szégyenletes kivonulás és az orosz-ukrán háború alapjaiban értelmezheti újra a hatalmi erőegyensúlyokat azon belül. „A NATO soha nem a gazdagok és az erősek exkluzív klubja volt, hanem a gyengék és a veszélyben lévők menedéke” – írja, amivel már lehetne vitatkozni, de ha az alapítás idején a Benelux államokra vagy a kilencvenes évek közép-európai csatlakozási hullámára gondolunk, akkor talán bólinthatunk is,

hozzátéve az örök mantrát: az USA érdekeinek megfelelően.

A NATO remekül működött a hidegháborúban, valóban nem robbant ki újabb világégés, ám azt azonnal hozzá kell tenni, hogy ez a kétpólusú világrend főszereplőinek köszönhető, vagyis annak, hogy nem turkáltak egymás befolyási és földrajzi érdekszférájában. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak forró napok a nagy hidegben (kubai válság), de tény, hogy a kölcsönösség működött.

Michael Hikari Cecire arra is rámutat, hogy csatlakozásuk pillanatában finoman szólva sem volt mindegyik tagállam a demokrácia- vagy a gazdasági feltételek maximális birtokában, ezzel szemben számos instabil, hullámzó gazdaságú és alacsony katonai képességekkel rendelkező állam nyert felvételt, pusztán azért, mert a Nyugat (USA) értékrendjét tartották mérvadónak. Mint írja, ez tulajdonképpen a „vagy ez, vagy az” elvnek köszönhető, az alapfelfogás ugyanis az volt, hogy a szovjet fenyegetettség árnyékában eleve lehetetlen demokratikus folyamatokat elindítani, hiszen egy szovjet érdekszférába került országban nem is lehet önrendelkezésről beszélni – a NATO védőernyője alatt azonban minden további nélkül kiteljesedhet a demokrácia.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár sajtóértekezletet tart a NATO madridi csúcstalálkozójának második napi ülése után az Ifema kongresszusi és kiállítási központban 2022. június 30-án. MTI/EPA/EFE/ZIPI

Elfekvőben

A Szovjetunió és a Varsói Szerződés darabokra hullása után a közép-európai demokratikus átalakulásokat Oroszország éppoly bénultan nézte, mint a NATO nagyobb sebességre kapcsolását. Ebben a provizóriumban a belső gazdasági átalakulások, az ipari termelés drasztikus csökkenése és a csecsen háború éppen eléggé elvonta a figyelmet a globalista hatalompolitikáról. Az Egyesült Államok abszolút egyeduralkodó lett, Kína pedig még csak csendben figyelt. Az 1999-es nagy NATO-bővítés, amely hazánkat is a szövetség tagjai közé terelte, éppen abban az évben volt, amikor Putyin először hatalomra jutott Oroszországban – ezzel pedig a NATO-ban duplán is új időszámítás vette kezdetét.

Az új orosz vezető elég hamar világossá tette: nem nézi jó szemmel a NATO keleti terjeszkedését,

további országok „bekebelezéséről” pedig szó sem lehet. Ennek tudatában tartotta meg a NATO 2008-ban a hidegháború vége utáni nyolcadik csúcstalálkozóját. A bukaresti találkozó legfontosabb témája a szövetségi bővítés volt, beleértve Ukrajna és Grúzia csatlakozási puhatolózásának kérdését is. A történet jól ismert: a vezetők egyetértettek abban, hogy a két ország „valamikor” majd a NATO tagjai lesznek, de sem időpontot nem tűztek ki, sem csatlakozási programban, sem konkrétumokban nem állapodtak meg. Nesze semmi, fogd meg jól, a szó legklasszikusabb értelmében, amellyel olyan döntés nélküli döntés született, amitől hirtelen mindenki megkönnyebbült. Az egész pedig ott lebegett a levegőben hosszú éveken keresztül, mint egy szülinapi pikniken felejtett magányos lufi: várva a semmit. 

Ennél a pontnál kezdődik Michael Hikari Cecire múltra mutogatása. Mint írja, a NATO úgy viselkedett, mintha a közte és Európa többi része között lévő határvonalak megváltoztathatatlanok lennének, és mintha a szövetségbe kerülés valamilyen isteni kiválasztódási folyamat eredményeképpen jöhetne létre, holott egyszerűen csak arról volt szó, hogy a többség – az USA-val ellentétben – nem szerette volna a két országot NATO-n belül tudni. Álláspontja szerint teljesen fals az az elképzelés, hogy a csatlakozási szándék azért feneklett meg, mert Ukrajna nem tudta volna teljesíteni a NATO-elvárásokat,

szimplán csak politikai döntés született az orosz érdekek előtti behódolásként.

Majd a szerző itt rejtélyesen hozzáfűzi: jó lett volna, ha a NATO 2008-ban Bukarestben, vagy legkésőbb a 2014-es walesi csúcson felfogta volna, mennyi borzalmat lehetett volna megakadályozni, ha a két országnak zöld lámpát ad a csatalakozáshoz. Ahhoz, hogy megértsük, miért nincs igaza, repüljünk vissza a kétezres évekbe, és nézzük meg, mi is történt valójában Bukaresten.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök videokapcsolaton keresztül szólal fel a NATO madridi csúcstalálkozójának első napi ülésén 2022. június 29-én. MTI/EPA/EFE/Juan Carlos Hidalgo

Merkel pár percet adott Juscsenkónak

A találkozóra Ukrajna akkori államfője, Viktor Juscsenko bizakodva érkezett: a NATO feje, az Egyesült Államok teljes mellszélességgel kiállt a csatlakozási puhatolódzás mellett – mint utólag kiderült, George W. Bush elnököt mindenki (beleértve a titkosszolgálatokat is) megpróbálta lebeszélni erről, de az elnök hitte, hogy képes keresztülvinni akaratát a szövetségen. Óriásit tévedett. A csatlakozási akcióterv meghiúsítása elsősorban Németországhoz és Franciaországhoz köthető, akik határozottan elutasították Ukrajna közeledését a NATO-hoz. Bár akkor már már Nicolas Sarkozy volt a francia elnök, ő határozottan magáénak érezte elődje,  Jacques Chirac szavait: „Oroszországot nem szabad megalázni”. Ugye, ismerős mondat? Utoljára szintén egy francia elnöktől, Emmanuel Macrontól hallhattuk, aki arra mutatott rá, hogy a háború végén ismét a diplomáciáé lesz a főszerep, abban azonban egy megalázott Oroszország nagyon nehezen lesz partner. (Macronra gyorsan rá is reccsentek európai kollégái, így azóta nem hozakodott elő hasonló eretnek gondolatokkal). Angela Merkel már akkor nyilatkozott, mielőtt elkezdődött volna a csúcs. Mint mondta, Ukrajna és Grúzia egyszer majd NATO-tagállamok lesznek, de most türelmesnek kell lenniük. Lefordítva: egyelőre az előszobába sem engedik be őket.

Juscsenko tavaly elmesélte, mennyire kétségbeesetten szeretett volna négyszemközt beszélni a francia és a német vezetővel. Míg Sarkozy egyáltalán nem állt szóba vele, Merkel szánt rá egy percet, ám abban sem volt sok köszönet. A kancellár közölte vele, hogy egyáltalán nincs miről beszélniük, hiszen Ukrajna lakosságának kétharmada elutasítja az ország NATO-csatlakozását. Amit Juscsenko már nem fűzött hozzá, hogy Merkel elsődleges, hangsúlyos érve nem ez volt, hanem az Ukrajnában tomboló, állami szintű korrupció (amellyel az ország azóta sem nagyon akar megküzdeni). 

Ami az ukrán elutasítást illeti, a német kancellár nem tévedett: a közvélemény-kutatások szerint

Ukrajna lakosságának mindössze 32 százaléka támogatta a csatlakozási kísérletet, 52 százalékuk pedig egyenesen agresszív tömbként ítélte meg a szövetséget.

Amikor George W. Bush a csúcs előtt Kijevbe látogatott, több ezren tüntettek ellene, kezükben „Bush véres diktátor” és „Gyilkos NATO” feliratú transzparenseket tartva. Ez valóban megnehezítette kissé a dolgot, és érthetővé tette Merkel fagyosságát is.

A fő indok természetesen a még akkor is élő hidegháborús játékszabályok tiszteletben tartása volt. Putyin fenyegetőzését nagyon is komolyan vette a szövetség, ám arcvesztés nélkül csak azzal tudta megúszni a csúcsot, hogy kitalálta azt a lebegtető semmit, amit aztán a két kapaszkodó országnak javasolt. Utólag ez az, amit mindenki számon kér 2008-on, hiszen Ukrajna biztonságát nem növelte, a Kreml azonban pont ekkor kezdte belehergelni magát abba az állapotba, ami aztán 2022. február 24-én robbant ki belőle. 

Merkel a mai napig kitart amellett, hogy jól döntött 14 évvel ezelőtt. Egy idei háttérbeszélgetésen úgy fogalmazott: Németország nem akarta elmérgesíteni a viszonyt Oroszországgal, másfelől Ukrajna semmilyen formában nem állt készen a csatlakozásra. 

Magdalena Andersson svéd miniszterelnök a NATO brüsszeli székházában folytatott megbeszéléseit követő sajtóértekezleten 2022. június 27-én. MTI/EPA/Stephanie Lecocq

Emléke sír a lanton még...

2014-ben, a walesi csúcson ennél sokkal egyértelműbb volt a helyzet. A találkozóra nem sokkal az ukrajnai forradalom, majd a Krím annektálása után került sor. Az országban a Merkel által hat évvel azelőtt mondottakhoz képest nem sok minden változott, ám a történelmi események teljesen lehetetlenné tették, hogy érdemben tárgyaljon bárki is Ukrajna csatlakozásáról. A találkozón így a szokásos udvarias és diplomatikus eredmények születtek: a tagországok közös nyilatkozatban ítélték el az orosz agressziót, felszólították Moszkvát, hogy azonnal szolgáltassa vissza a Krímet, vonja vissza csapatait, és tartózkodjon az újabb fegyveres akcióktól. Mindeközben biztosították Ukrajnát, hogy támogatják a helyzet politikai rendezésében, és elkötelezik magukat a békés megoldás érdekében.

Putyin nagyot nevetett, a következményeket ismerjük.

Utólag persze könnyebb számonkérni a jövőbelátás képességének hiányát, de a walesi csúcson értelmetlen lett volna bármiféle csatlakozási ígéretet tenni. Ha valamikor, akkor és ott valóban olaj lett volna a tűzre. Egyes elemzők szerint, ha akkor elhangzik bármi Ukrajna csatlakozásáról, Putyin habozás nélkül kiterjesztette volna a hadműveleteket egész Ukrajna területére – és 2014-ben nagy eséllyel sikerült volna akár az egész országot elfoglalnia. A felvetés, hogy mi lett volna ha 2008-ban, mi lett volna, ha 2014-ben a NATO nem úgy dönt, ahogyan dönt, nem csak történészi szemmel értelmetlen.

A nagy Oroszország kovácsolta frigy 

Cecire szerint a NATO-nak újra át kell gondolnia alapításának céljait, miután Ukrajna csatlakozási szándékainak figyelmen kívül hagyása – és annak jelenlegi hatása –  felér egy morális válsággal. Mint írja, a stratégiai visszavágásnak nem fegyverekkel, hanem agresszív bővítéssel kell megvalósulnia, egyben szakítani kell azzal a felfogással, hogy a NATO a biztonság és a béke szigete, mivel Oroszország expanziós militarizmusa éppen azt a zűrzavart jelenti, ami a szövetség létrehozásakor uralkodott a világban. „Moszkva nem fog megállni mindaddig, amíg meg nem állítják” – figyelmeztet, mondván: a NATO-nak mindazon országok előtt meg kell nyitnia kapuit, amelyeket Oroszország háborúval fenyeget.

Az alapfeltétele a NATO-tagságnak az, hogy az adott ország erős elkötelezettséget mutasson a demokratikus értékek mellett, egyben hozzá tudjon járulni az euroatlanti biztonsághoz, vagyis

ne gyengíteni, hanem erősíteni tudja a NATO-t.

Bele lehet kötni, de nagyvonalúan fogadjuk el, hogy a Zelenszkij előtti és a jelenlegi ukrán vezetés kifogástalanul kezeli a demokratikus folyamatokat és a korrupciót, de még így is ott van a második kitétel, aminek Ukrajna – bármennyire is ömlenek területére milliárdos tételekben a fegyverek – nem felel meg. Háborúban álló országot egyébként sem lehet felvenni a szövetségbe, Ukrajna egyéni védelmi képességei pedig enyhén szólva is pár hét alatt porba hulltak volna a fegyverszállítmányok és az évek óta tartó amerikai mentorálás nélkül, egyszerűen a fegyverzet és a kiképzettség hiánya miatt. 

Az elvi kérdés mégis az, hogy hogyan lehetne Ukrajnát tagországgá tenni úgy, hogy ne törjön ki globális konfliktus a csatlakozás miatt? A Cecire véleményéhez csatlakozók szerint alapvetően úgy, hogy az USA és a Nyugat még több fegyvert szállít az országba, amivel az ukránok megnyerhetik „szabadságharcukat”. Erre az érvre a hadiipari vezetők már a háború kezdete óta csóválják a fejüket. Sajnos nincs rakétaültetvény, ahonnan csak szüretelni kell, az ellátási láncok hiányossága és az egekbe szökő infláció pedig duplán megnehezítik azok dolgát, akik a hirtelen fegyverszükségleteket akarják kielégíteni. Josep Borell, az EU külügy és biztonságpolitikai főképviselője éppen a napokban mondta ki nagy nehezen: az Unió lassan kifogy a fegyverekből, és hiába követel Zelenszkij újabb és újabb szállítmányokat, egy idő után egyszerűen nem lesz mit küldeni. Nem lehet a végtelenségig húzni egy háborút úgy, hogy az ukrajnai szállítmányok miatt az egyes tagországok védelmi képességei csökkennek le drasztikusan, miután eszkalálódás esetén éppen a szövetségnek lenne óriási szüksége az egyesített haditechnikai képességre. Akkor pedig már édeskevés lesz Ukrajna felé integetni...

Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter a NATO kétnapos brüsszeli védelmi miniszteri ülés második napi tanácskozásán a védelmi szövetségi brüsszeli székházában 2022. június 16-án. MTI/EPA/Olivier Hoslet

A másik sokat emlegetett lehetőség az amerikai nukleáris ernyő kiterjesztése Ukrajna fölé. Ausztria volt hadseregparancsnoka, Günter Höfler is ugyanezzel érvelt saját hazájának esetleges csatlakozása kapcsán, mondván, egyedül az USA képes szembeszállni az orosz nukleáris fenyegetéssel, az ernyő nélkül minden ország zsarolható és védtelen azzal szemben. (Ennek némileg ellentmond az új brit miniszterelnök, Liz Truss egészen ostoba kijelentése, mely szerint nem habozna bevetni a nukleáris fegyvereket, ha arra kerülne a sor.) Ez a sokat mantrázott lépés még azoknak is tűzforró terület, akik egyébként napi szinten foglalkoznak vele. Nem véletlenül üzenget az Egyesült Államok Oroszországnak „súlyos következményekről”, amennyiben Putyinnak mégis szándékában állna Ukrajna területén nukleáris fegyvereket tesztelni, és

nem véletlenül nem emel egy háborúban álló ország fölé ernyőt:

pontosan tisztában van vele, hogy egy ilyen lépéssel a legrosszabb forgatókönyv szerint atomháborúba ránthatja a világot.

Jelenleg a nyugati „hivatalos álláspont” szerint Ukrajna megnyeri ezt a háborút, míg Oroszország veszít. A háború végéig eleve felesleges tovább vitatkozni Ukrajna csatlakozásáról, biztonsági garanciák adásáról, vagy emlegetni a 2008-as bukaresti csúcsot. Inkább azon kellene elgondolkodni, miért csak fekete-fehérben nézik megint a döntéshozók az eseményeket, és

miért hallgattatta el elsősorban az USA és Nagy-Britannia azokat a hangokat, amelyek a tárgyalóasztalhoz invitálták volna a feleket.

„Minden pillanat, amelyben a NATO egyedül hagyja Ukrajnát, csak fokozza a szégyent” – írja Cecire, pedig nem ez a szégyen, hanem az, amikor felelőtlen követelésekre vállalhatatlan és populista ígéretek hangzanak el válaszul.
Az viszont sokáig és mélyen megmarad. 


Nyitókép: MTI/AP/Konsztantin Liberov


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés