Izompolitika helyett az okos diplomáciával közelebb a béke - A NATO-csúcs margójára

2022. július 4. 12:01
„Őszinte leszek: nem igazán érdekel, mi történik Ukrajnával. Elegem van abból, hogy az elnök egy olyan országra összpontosít, ami nem érdekel, miközben hagyja, hogy saját országának határa háborús övezetté váljon.”

Az idézett mondatokat bármelyik fotelkommentelő mondhatta volna a világ bármely pontján, kicserélve az elnök szócskát és azt, hogy mivel kellene országa vezetőjének foglalkoznia. Ezt speciel egy J.D. Vance nevű republikánus politikus mondta pár nappal a háború kitörése előtt, amire még mindig legyinthetnénk, de ha hozzátesszük, hogy az úr májusban lazán megnyerte az ohiói szenátusi előválasztást, akkor máris úgy áll a dolog, hogy nem akárki mondta, hanem olyan, aki jó eséllyel részese lesz a közeljövő amerikai törvényhozásának. Márpedig akik őt oda fogják juttatni, azok nyilván egyet is értenek a mondataival. És mi köze ennek a madridi NATO-csúcshoz? Rengeteg. 

Tömbfüggvény

A madridi csúcs elérte célját. A szövetség tagjai között talán soha nem volt ennyire erős az egyetértés és az elkötelezettség. Természetesen Ukrajna a kiindulópontja és a vége minden tárgyalásnak, megbeszélésnek, a Szervezet pedig újradefiniálhatta magát, és kimondhatta, hogy jelenleg ugyanaz a célja, mint megalakulásakor: erőt demonstrálni Oroszországgal szemben. 

Stoltenberg főtitkár az új, tizenkét év után átfogalmazott stratégiai koncepcióval kapcsolatosan két fontos változásra mutatott rá. Az egyik magától értetődő: Oroszország nem stratégiai partnere többé a NATO-nak, mint azt a most érvényét vesztett dokumentum tartalmazta. A másik, hogy a NATO-ra nézve Kínát biztonsági kihívásként aposztrofálta. A NATO keleti szárnyának megerősítése, a készenléti erők létszámának növelése törvényszerű döntés volt, az lett volna furcsa, ha nem így történik. A szövetségesek számára megnyugtatóan zárult Törökország vitája Finnországgal és Svédországgal, így utóbbi kettő villámgyorsan csatlakozni fog az eddigi tagállamokhoz (hogy milyen erkölcsi áron, abba már nem szól bele a nagypolitika).

A jelenlegi helyzetben üdvözlendő fejlemény, hogy a tagállamok bekapcsolták a gyorsítórakétákat a fegyverkezés és hadseregfejlesztés terén, így egyre többen köteleződnek el amellett, hogy GDP-jük 2 százalékát védelmi célokra fordítsák.

Magyarország ezt 2024-re vállalta, de a haderőfejlesztés eleve durván finanszírozott tempóját, valamint a honvédelmi alap létrehozását tekintve, a kitűzött cél már jövőre teljesül. A háború kitörése óta az addig elég pacifista külpolitikát követő Németország is megrázta magát, és a közeljövőben valószínűleg a történelem egyik leggyorsabb és legbrutálisabb fegyverkezését fogja bemutatni. Ez utóbbi nagyon is lényeges lesz a NATO-n belüli erőviszonyok szempontjából
Jelenleg nem is lehetne nagyobb az egyetértés, ahogyan a NATO céljai is napnál világosabbak. Nincsenek sötét foltok, teljes az elkötelezettség Ukrajna irányában – legalábbis addig, ameddig tartható a jelenlegi állapot, azaz a NATO nem keveredik bele a háborúba, vagy egy globális gazdasági összeomlás felül nem írja a koncepciót.

Fotó: MTI/AP/Manu Fernández
Se vége, se hossza

A NATO gyors és demonstratív reagálása mindenképpen figyelemre méltó, a madridi csúcson elhangzottakhoz pedig nagyon sok mindent nem lehet hozzátenni. Ahhoz annál inkább, ami nem hangzott el, vagy csak diplomatikusan becsomagolva tálalták. 

Zelenszkij és a NATO között ugyanis először támadt egy csendes, de sokatmondó nézeteltérés. Az ukrán elnök már a G7-csúcson is sürgetően jelentkezett be, azonnali hatállyal kérve rengeteg fegyvert, hogy a háborút minél hamarabb befejezhesse. Úgy tűnik azonban, hogy a NATO is osztja a fegyverdonor országok vezetőinek véleményét abban, hogy a jelenlegi orosz sikerek nem éppen a gyors ukrán győzelem lehetőségére utalnak – így inkább hosszabb távra rendezkednének be. Míg Zelenszkij arról beszélt, hogy télre véget kell vetni a háborúnak, a NATO diplomatái elhúzódó harcokat emlegetnek, és nagyon óvatosan úgy fogalmaznak: az ukránok jövő tavaszra talán visszaszerezhetik a kezdeményezést. Beszédes az is, hogy amíg Zelenszkij már hallani sem akar arról, hogy bármilyen terület (beleértve a Krímet is) orosz kézen maradjon, a vele szolidáris vezetők udvariasan hallgatnak ez ügyben. Nem új keletű vélemény, hogy

a Nyugat tökéletesen megnyugodna, ha a háború vége a status quo ante helyzetet jelentené.

A tagországok (a NATO, mint szervezet nem küld fegyvert Ukrajnába) jobb híján mindenesetre biztosították Ukrajnát arról, hogy továbbra is ellátják mindennel, ami a háború folytatásához szükséges.

A NATO-országoknak most nagyon észnél kell lenniük. Gerry Connolly, a Szervezet Parlamenti Közgyűlésének elnöke nagyon visszafogottan úgy nyilatkozott: senki nem tudja megjósolni, meddig tart a háború, és bár az elhúzódó konfliktus hosszabb távon Ukrajnának kedvezhet, az oroszoknak történelmi örökségük, hogy képesek a legreménytelenebb helyzetet is megfordítani, és győzni a végén. A bizonytalanság megoldása egy kettős játék kezdete egyben: a NATO-országoknak a fegyverszállítás mellé be kell csempészni a diplomáciát, amelynek egyetlen célja az lesz, hogy a háborús feleket a lehető leghamarabb tárgyalóasztalhoz ültesse. 

Fotó: MTI/EPA-EFE/J.J Guillen

Hey Joe...

A gazdasági válság és az infláció – amit jórészt a háborúnak is köszönhetünk – minden országban óriási problémákat okoz, a belső feszültségek pedig előbb-utóbb kihatnak majd a Szervezet egészére is, meglazítva vagy akár szét is tépve a most acélkeménységű szolidaritás csomóját. Franciaország, Németország, Olaszország finoman, Magyarország határozottan a diplomáciára mutogat, ám az USA egyelőre nem akarja meghallani a józanabb hangokat, márpedig NATO-n belül az Államokat elég nehéz kikerülni. Biden NATO-csúcson bejelentett, újabb 800 milliós fegyvercsomagja Ukrajnának már keményen kicsapta a biztosítékot az Államokban. Az USA a recesszió szélén táncol, az pedig, ha a bedőlt amerikai gazdaság újabb világválságot indít el, már sokkal komolyabb probléma lesz, mint hogy hány nagy hatótávolságút kér és kap éppen Zelenszkij. Márpedig minél tovább tart a háború, a gazdasági összeomlás valószínűsége annál nagyobb. 

Donald Trump America First jelmondata most kezd igazán értelmet nyerni az Államokban.

Igaz, Biden volt az, aki kivonta az amerikai csapatokat Afganisztánból, de addigra a Trump alatt megváltozott közhangulat szinte kikövetelte ezt. (Nem lényegtelen kérdés persze, hogy a NATO hitelessége erőteljesen megkérdőjeleződött a káoszba fulladó kivonulás és Afganisztán tálib kézre juttatása miatt, de erről a mostani háború már elterelte a figyelmet.) Az USA következetes kiállása Ukrajna mellett ennek ellenére kezdetben bár szimpatikus volt a szavazóknak, ám a járvány, majd a gazdasági helyzet romlása és a recesszió rémképe kezdi erősen felülírni a szolidaritási eszméket. Biden és a demokraták népszerűsége zuhanórepülésben. A választók azt várnák az elnöktől, hogy Ukrajna helyett inkább a tomboló inflációval és az elszabadult üzemanyagárakkal foglalkozzon.

A kétpárti egyetértés az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban hamarosan az enyészeté lesz.

A novemberi félidős választások belpolitikai csatatérré fogják lezülleszteni az USA-tól jó messze zajló konfliktust, ezen a harcmezőn pedig a republikánusok – minden jel szerint – veszett jól állnak.

Márpedig ha a szenátusi és/vagy kongresszusi többség republikánus lesz, akkor Biden menthetetlenül csapdahelyzetbe kerül. Az írás elején idézett JD Vance-mondatok tökéletesen mutatják, hogy a Trump-féle külpolitikai megközelítés újra népszerűvé vált, és a közvélemény-kutatások szerint a törvényhozásba is be fogja fészkelni magát. Trump NATO-hoz fűződő kapcsolata pedig legendás. Ő volt az, aki kikényszerítette a tagállamok vállalását a GDP 2 százalékának védelmi célokra fordítására, ő volt az, aki potyautasnak titulálta az európai tagországokat, és szintén ő volt, aki kilépéssel fenyegetőzött, ami akkor a NATO végét is jelentette volna egyben. JD Vance Trump pártfogoltja, ő és a többi republikánus – újra kitűzve az America First szlogent a zászlóra – hihetetlen mértékben befolyásolhatják Ukrajna és egész Európa jövőjét – hogy a 2024-es elnökválasztásról már ne is beszéljünk. 

Magából ad, ha enni kérsz

Európa szintén nincs könnyű helyzetben, de egyelőre kitart. A helyzet azonban éppen úgy áll, mint az Államokban: a szolidaritás példátlan nagysága, az egységes fellépés könnyen megtörhet a berobbanó infláció, az ellátási láncok akadozása és a tartós energiahiány miatt. Éppúgy, mint az USA-ban,

az európai államok vezetőinek is szembe kell nézniük a kormányválság lehetőségével és a populista erők törvényszerű erősödésével.

Jó példa erre Franciaországban a Putyinnal és annak politikájával egész jó kapcsolatot ápoló Marie Le Pen pártjának nyolcvankilenc bezsebelt nemzetgyűlési mandátuma a múlt hónapban. Olaszországban és Németországban kifejezetten puskaporos a hangulat az Ukrajnába küldött és küldendő fegyverszállítmányok kapcsán, a legnagyobb vitát azonban mégis a szankciók által (is) kiváltott válság generálja. A nyugati országok vezetői abba a kelepcébe kerülhetnek, hogy idővel (rövid idővel) a saját politikai pozíciójukat kockáztatják Ukrajna érdekében, átengedve a terepet esetlegesen egy olyan kormánynak, amely alapból kritikusan áll a feltétel nélküli fegyverszállításokhoz, a szankciók negatív társadalmi hatásaihoz és magához az ukrán zászló alatt értelmezett demokráciafelfogáshoz. Ez pedig óriási hatással lesz a NATO-ra is. Az Észak-Atlanti Szövetség Szervezete jelen pillanatban fizikailag óvatos távolságtartással szemléli a konfliktust, kohéziója éppen a tagországok egységes, de rendkívül diplomatikus hozzáállásában rejlik.

Ha belülről bomlik meg az egység, mégpedig belpolitikai és társadalmi okok miatt, az katasztrofális hatással lehet a NATO-ra most – és a jövőre nézve egyaránt.

A konszenzusra törekvő diplomáciai tárgyalás valóban az egyetlen módja a helyzet rendezésének. Nem lesz gyors folyamat az sem, de ha sikerül elindítani, jóval nagyobb sikerrel kecsegtet, mint az, hogy „addig küldünk Ukrajnának fegyvert, ameddig kér”. Utóbbi lehetőségben ugyanis egy hosszan elhúzódó és eszkalálódó háború lehetősége rejlik, ami minden negatív gazdasági hatásával olyan feszültséget generálhat, ami az egyes tagországok társadalmi és politikai erodálásához vezethet, veszélybe sodorva az egész NATO jelenlegi működési modelljét. 

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Új játszma

A háború ugyanakkor Európa és a NATO európai szárnyának robbanásszerű erősödését eredményezi. Azt, amit Trump elnök az elmúlt évtizedben fenyegetőzve követelt, Oroszország Ukrajna megtámadásával azonnal elintézte. Ezzel együtt egy olyan geopolitikai hatalmi átrendeződést indított el, amelynek az európai NATO mindenképpen nyertese lesz. A védelmi költségvetések felduzzasztása, a felfokozott fegyverkezési tempó, a nemzeti hadseregek „gatyába rázása”, a hadiipar felfuttatása olyan módon erősíti meg védelmi szempontból Európát, amely gyakorlatilag az USA vezérszerepét kérdőjelezi majd meg. (Az afganisztáni szégyenteljes kivonulás jól mutatott rá a NATO egyik legnagyobb gyengeségére: Amerika diktál, nélküle nincs háború és nincs béke.)

A regionális vezetést pár éven belül minden bizonnyal Németország veszi majd át, amely ezekben a hónapokban dobja sutba az egész világháború utáni külpolitikai és védelmi felfogását,

hogy egy nagy volumenű fegyverkezéssel ismét Európa – védelmileg is –legerősebb államává váljon egy olyan térségben, ahol a többi ország is csúcsra járatja védelmi kapacitásait. Ha ez bekövetkezik, az a geopolitikai erőviszonyok és a NATO-n belüli hatalmi dimenziók újraértelmezését fogja jelenteni. Bár az Egyesült Államok ezzel el fogja veszíteni a Szervezeten belüli kizárólagos dominanciáját, nem fog panaszkodni: míg az európai problémákkal alapvetően az európai tagországok foglalkoznak, ő a csendes-óceáni térségre tudja fordítani figyelmét, ahol a Kína-Tajvan konfliktus újabb veszélyekkel fenyeget.

És utána mi lesz?

A geopolitikai átrendeződés középpontjában természetesen Ukrajna, valamint a NATO és Oroszország között lebegő országok állnak. Svédország és Finnország csatlakozása elég egyértelmű döntés, de a két állam hadiipara és haderejének fejlettsége gyakorlatilag alanyi jogon garantálta eddig is a tagságot – esetükben saját maguk választották eddig a semlegességet. Ez utóbbi, vagyis

a deklarált semlegesség választása Ukrajnának és a NATO-nak is megoldás lehetne, nem beszélve Oroszországról, aki elmondhatná, hogy elérte eredeti célját.

Ukrajna jól láthatóan bizonytalankodik a kérdésben: a háború első hónapjaiban hajlamos lett volna visszavonni csatlakozási kérelmét, ám a NATO-csúccsal egy időben Dmitro Kuleba megerősítette országa szándékát. (Az ukrán külügyminiszter kissé érthetetlenül és értelmetlenül azt is felrótta a Szervezetnek, hogy bár elfogadta tagjelölti státuszát, a háború kitörése óta nem tett lépéseket Ukrajna integrációjának ügyében.)

A semlegességet a tagországok speciális biztonsági garanciái biztosítanák. A békekötés után gyakorlatilag folytatódna Ukrajna felfegyverzése és katonáinak NATO-államok által biztosított kiképzése, de változatlanul nem élvezné a kollektív védelem elvét. Ha mindez kiegészülne Ukrajna majdani EU-s tagságával, (ami ellen Putyinnak semmi kifogása nincs), az nem csak a térség számára lenne biztonsági szempontból megnyugtató, de Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatokat is normalizálni tudná valamilyen szinten. 

Ami a NATO-s intézményrendszert illeti, a madridi csúcs kevésbé harsány és látványos eseményei jól jelzik, hogy a Szervezet a megújulás útjára lépett.

Az elrettentés és párbeszéd elvében a párbeszéd is egyre hangsúlyosabban jelenik meg, a diplomáciai csatornák pedig a háború jelen szakaszában éppolyan fontosakká váltak, mint a fegyverek erejének demonstrálása.

A háború lezárásához a NATO az utóbbival sokkal jobban tud hozzájárulni, mint a kardcsörgetéssel – de úgy tűnik, ezzel pontosan tisztában is van. A transzatlanti szövetség eddig mindent hibátlanul csinált a konfliktus megfékezése érdekében, Madridban pedig azt is láthattuk, hogy kész hozzájárulni egy okos, esetleg kompromisszumos, de Európa számára mindenképpen megnyugtató béke tető alá hozásához. Évtizedek óta hallhatunk a NATO megújulásáról, de a geopolitikai megkövesedés valahogy soha nem kedvezett a folyamat elindulásának. Az orosz-ukrán háború most néhány hónap alatt rákényszerítette a tömböt az átrendeződés elindítására és az izompolitika helyett az okos diplomáciára. Tekintve a jelen aggasztó állapotát és a jövő lehetőségeit, e pillanatban egyedül ennek van esélye.

Borítókép: MTI/EPA/EFE/Juan Carlos Hidalgo


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 24 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés