Válságtünet: így vezet a globális monopolkapitalizmus üres polcokhoz és elszabaduló árakhoz

2021. szeptember 22. 11:40
Az régóta látszik, hogy a napjainkban átmenetileg tapasztalható infláció nem magyar, hanem a nemzetközi gazdaságból érkező jelenség. Arról viszont eddig szinte senki nem beszélt, hogy korunk szélsőségessé váló kapitalizmusa, amelyben egy-egy óriáscég szerzi meg a befolyást egész ágazatok vagy tevékenységek felett, miként vezet a piacgazdaság torzulásaihoz, hiányhoz és végül inflációhoz.
Matt Stoller amerikai közgazdász, korábbi szakpolitikai tanácsadó, az American Economic Liberties Project kutatási igazgatója, a Goliath: The Hundred Year War Between Monopoly Power and Democracy című könyv szerzője, aki a gazdasági monopóliumok ellen, a gazdasági szabadságért küzd blogján keresztül is. 

Az értékláncait vesztett gazdaság

A koncentráció és a kínálat problémás összekapcsolódására először 2011-ben figyelt fel Matt Stoller, amikor a fukusimai földrengés és az ottani termelőkapacitás csökkenése következtében a speciális videókazetták terén kialakult hiányról írt egy cikket. A digitalizáció előtt az ilyen videokazettákra nem a műsorok megtekintéséhez, hanem a filmezéshez volt szükség. A hiány miatt az NBA akkoriban nem tudott elegendő szalagot beszerezni az NBA-döntő közvetítéséhez, emlékszik vissza írásában a közgazdász

Miért volt ez a hiány ennyire akut?

A földrengés leállította a Sony több gyárát, amely ezeket a szalagokat gyártotta.

Ez egy jó példája volt annak, amikor egy nemzetközi ipari ellátási lánc összeomlik. Akárcsak egy banki roham – csakhogy nem a pénzügyi szektorban, hanem a reálgazdaságban, a világ termelésében.

Nem ez volt az első ilyen értéklánc-összeomlás a globalizáció korában. Volt egy 1999-ben is, amikor egy tajvani földrengés megrázta a félvezetőgyártást, aminek következtében az Egyesült Államokban mindenütt gyárak álltak le, és olyan cégek, mint a Dell és a Hewlett-Packard, leállították a számítógépek értékesítését. Ezeknek az ellátási összeomlásoknak a kulcsa a termelés egy területre történő összevonása volt, gyakran a rugalmasságot és a válságállóságot a hatékonyságra cserélve. Ez volt a logika a termelés Ázsiába történő tömeges kiszervezése mögött is, sorol korábbi példákat blogposztjában Stoller.

Kimaxolták a profitmaximalizálást: előre a maximális sérülékenységért!

Mint arra a Makronóm is többször rámutatott, a világgazdaságban a profitmaximalizálást a végletekig vitték a nemzetközi befektetők és közben nem vették észre, hogy teljesen kiszolgáltatottá tették vállalataikat. Természetesen nem a profitmotivációt kérdőjelezzük meg, hiszen az a gazdasági és jólétnövekedés hajtóeleme, csupán az összetettebb, hosszabb távú, több dimenziós profitmaximalizálás előnyeit vetjük fel.

Stoller úgy véli, hogy a 2008-as pénzügyi válságot megelőző időszakhoz hasonlóan, az elmúlt évtizedben is furcsán tekintettek a politikai döntéshozók a monopóliumokra: azokban csak a nagyvállalatok és a globális ellátási láncok hatékonyságát (és nagyszerűségét) látták, a rejtett kockázatok összevonását nem vették észre.

A bankok és árnyékbankok bonyolult és a szabályozók által is kiismerhetetlen rendszerré való összefonódása 2008-ban hatalmas világgazdasági összeomlást okozott. Ki gondolta volna, hogy az AIG, a Goldman Sachs és a kaliforniai jelzáloghitelezők a német bankokhoz kapcsolódnak? A szabályozók biztosan nem, pedig nekik azért illett volna.

Ugyanez történik lassított felvételben a globális termelési (vagy ellátási) láncainkkal, mutat rá a közgazdász, akinek egy kamionos megjegyezte, az ő Freightlinerje egy eltört légvezeték miatt épp a szerelőnél van, és azt mondták neki, hogy a műhelyben hét másik teherautó is hasonló problémával vesztegel. Csakhogy nem tudnak semmit sem kezdeni a problémával, mert a jármű javításához szükséges speciális alkatrész már nem hazai gyártású, hanem Mexikóból vagy Kanadából kell behozni. 

A rugalmas ellátási láncok hiánya az Egyesült Államokban (és világszerte) lényegében el volt rejtve a közvélemény szeme elől, amíg nem jött egy globális sokk, érvel Stoller. Az, hogy a Covid ilyen brutális válságot fog okozni, egyesek számára a fentiek ismeretében nyilvánvaló volt.

És most a világjárvány emberemlékezet óta először vezet be hiányhelyzetet a Nyugat társadalmi-gazdasági életébe.

Nagyrészt azért, mert a nagyon hosszúra nyúlt ellátási láncok, amelyek profitmaximalizálást (nem pedig rugalmasságot és tartós jólétnövelést) céloznak, már nem ellenállóak.

Negyven évnyi globalizációs konszolidáció 2020-ban hirtelen tehát találkozott egy világjárvánnyal. E járvány azonban olyan társadalmi és gazdasági rugalmasságot igényelt volna, amit a monopolisztikus gazdasági rendszereink már nem tudnak biztosítani.

Hiánygazdaság, kapitalizmusban?

Először is, két olyan jelenség is működik most, aminek semmi köze a gazdaságok monopolizálttá válásához.

Az első a Covid, a gazdasági rendszerünket ért hatalmas sokk, ami megváltoztatta a fogyasztási szokásokat.

Átálltunk az éttermekről a bolti élelmiszerekre, a mozikról és koncertekről az otthoni elektronikára, a nyaralásról a barkácsolásra, a tömegközlekedésről az autózásra. A különböző gazdasági ágazatokban párhuzamosan zajlottak változások, írja a közgazdász.

Az ilyen változások minden körülmények között szükségszerűen kaotikus ármozgásokat okoznának. A szállodák és a légitársaságok árai összeomlottak, a fűrészáru ára az egekbe szökött, de a fegyvertulajdonosok is tapasztalják a nagy lőszerhiányt, ahogy sokan kezdtek hobbiként vadászni Nyugaton. Néhány jelentős elmozdulás elkerülhetetlen volt, vélekedik a szakértő.

Aztán ott van a banki rohamszerű pánikok dinamikája, amelyek a készletek leépítésével hiányt idéznek elő.

Egy építőcég írt a cikk szerzőjének az iparágában tapasztalható hiányokról, megjegyezve, hogy a készletek hiánya előreláthatóan olyan további hiányt okoz, ami a 2020-as amerikai WC-papír hiányra emlékeztet: ha valaki egyszer talál egy fekete csövet, akkor a szükségesnél jóval többet vásárol, mivel lehet, hogy nem találja meg újra és egyszer majd szüksége lesz egy fekete csőre.

„Én is ugyanolyan bűnös vagyok, mint bárki más; 50 tűzhelyem van egy raktárban, mivel valamikor szükségem lesz rájuk. Eközben egy 54 egységből álló projekt felfüggesztett állapotban van, amíg várom a klímákat, amelyek csak jövőre érkeznek meg” – tette hozzá az építőcég Stollernek, arra utalva, hogy feltehetőleg ezeket a klímákat pedig épp valaki más raktározta el magának a jövőre.

Egy másik példa a Colonial Pipeline leállítása körüli pánik volt az év elején, mivel a világ egyik legnagyobb olajvezetékét kibertámadás érte. Ekkor az emberek tömegesen töltötték fel a tankjaikat, ami úgy okozott hiányt a benzinkutakon, hogy egyébként mindenkinek jutott volna üzemanyag.

A kínálati sokk és némi pánikvásárlás tehát elkerülhetetlen volt, de ennek semmi köze a monopóliumokhoz.

Egy olyan gazdaságban, ahol nagy a rugalmasság és minden szinten több vevő és beszállító van, ezek a problémák kezelhetőek, a gazdaság rugalmasan alkalmazkodik. Csakhogy egy monopolizált gazdaság még súlyosbítja is a fenti problémákat.

Így teremtenek a monopóliumok hiányt

Az amerikai trösztellenes közgazdász bemutatja az öt mechanizmust, amelyeken keresztül korunk egyensúlyát vesztett globális kapitalizmusa (amit egyesek szuperkapitalizmusnak, mások kaszinókapitalizmusnak is neveznek)

a külső sokkot nemhogy elnyelné, hanem felerősíti.

1) A monopóliumok manipulálják az árakat és csökkentik a kínálatot. A nagy piaci erővel rendelkező, nem szabályozott cégek emelik az árakat és csökkentik a béreket. Egy nagyon egyszerű példa erre a problémára a marha-, baromfi- és sertéshúsipar, az a három hústípus, amely az élelmiszerek inflációjának nagyjából a feléért felelős Amerikában. A Fehér Ház egy nagyon jó blogbejegyzéssel jelentkezett a problémáról, amelyben megjegyzi, hogy mindössze négy cég ellenőrzi e három termék piacának körülbelül 55-85 százalékát. Az eredmény a fogyasztók által érzékelt áremelkedés, a gazdáknak és a farmereknek (a beszállítóknak) fizetett alacsonyabb összegek, és a csomagoló, értékesítő cégek rekordprofitja. Más szóval az amerikai élelmiszer-infláció feléért az amerikai húsfeldolgozásban kialakult monopólium a felelős.

Nem csak a húsfeldolgozásról van szó. A szakértő szerint a szándékos kínálatcsökkentések listája végtelennek tűnik. Például hiány van a generikus gyógyszerek különböző formáiból is. Azt gondolnánk, hogy ezen a területen Amerika folyamatosan a növekvő termelésbe fektet be, mégis, a Mylan és a Viatris közötti, a Trump-kormányzat által jóváhagyott fúzió eredményeként a Viatris épp most zárt be egy óriási gyógyszergyárat Nyugat-Virginiában, ami 1500 munkahelybe került, de egyben csökkentette az USA saját gyógyszergyártási kapacitását is. Hasonlóképpen, 2017-ben a Linde és a Praxair, két ipari gáz területén működő óriás egyesült. Mit ad Isten, most már oxigénellátási hiány van – veti fel a szakértő.

2) Az interoperabilitási probléma, avagy a piaci erő kihasználása érdekében szándékosan előállított mesterséges szűk keresztmetszetek. Miért nincs elég speciális műanyag csomagolóanyag a vakcinák gyártásához? Az elmúlt tizenöt évben a biofarmáciai berendezések gyártói konszolidálták az egész iparágat, úgy, hogy valójában mára négy gyártó maradt.

Ha valaki egyfajta tasakot használ, nem tud egykönnyen átváltani egy másikra, mert az iparág nem hajlandó szabványosítani. Amint ezt a Gyógyszergyártók Egyesületeinek Nemzetközi Szövetsége (International Federation of Pharmaceutical Manufacturers Associations) megjegyezte, e cikkek nagyfokú specifikussága és a szabványosítás hiánya akadályt jelent a rövid távú beszállítóváltás és így a rugalmasság előtt. A monopolcégek tehát képesek mesterséges szűk keresztmetszeteket előállítani, hogy a gazdaságban áramló erőforrásokból nagyobb szeletet hasítsanak ki, érvel a szakértő.

Ez olyan, mintha ezek a cégek mind a saját típusú kávéfőzőjüket gyártanák, és direkt nem engednék, hogy a kávékapszuláik működjenek egymás gépeivel. Így sikeresen csökkentik a fogyasztók szabadságát. Kávéból persze nincs hiány, kapszulából sincs, de a piaci erő (a monopolhelyzet) megszerzésére való összpontosítás a terméktervezésen keresztül mégiscsak sikeresen eléri, hogy egy mesterséges szűk keresztmetszet alakuljon ki és a fogyasztó számára csak egy adott, speciális kávékapszula legyen megfelelő. (A piaci erő bebiztosítása érdekében ráadásul ezek a cégek megannyi szabadalmat jegyeztek be, egyszerű műanyag csomagolásokra is például többezret – így megütheti magát az, aki hiányhelyzetben műanyag zacskót kezdene gyártani, mert erre már eleve többezer szabadalom van érvényben.)

Az ilyen átjárhatósági problémák mindenütt jelen vannak; a vasúti monopóliumok például nem teszik lehetővé a teheráruk átirányítását a rivális hálózatokra, ami akadályozza a szállítást. Más szóval, a gazdaságban tapasztalható hiányosságok közül bőven találunk olyat, ami szándékos, és ami nagy szereplők közti küzdelmek eredménye.

3) A javításhoz való jog, avagy a McDonald's fagylalt problémája. Egy másik mesterséges szűk keresztmetszet, amelyet bizonyos korrupt üzleti modellek könnyebb megvalósítása érdekében hoztak létre, az, hogy

megakadályozzák a cégeket abban, hogy saját berendezéseiket egyáltalán meg tudják javítani.

Miért fogy ki például gyakran a McDonald's fagylaltja? A fagylaltgépeik ugyanis mindig elromlanak, ami elégedetlen vásárlókhoz és frusztrált franchise-tulajdonosokhoz vezet. Vaníliából, tejszínből, cukorból és egyéb alapanyagokból persze ismét nincs hiány, de a McDonald's és a Middleby élelmiszeripari berendezésekkel foglalkozó konglomerátum nem engedi meg a franchise-tulajdonosoknak (ők azok, akik üzemeltetnek egy-egy éttermet), hogy saját maguk javítsák meg a berendezéseiket, mert ennek engedélyezése veszélyeztetné a túl bonyolult gépek szervizeléséből származó zsíros karbantartási díjakat.

Így aztán hiány lesz fagylaltból, mert a cégközpont úgy döntött, csak a kiválasztott vállalat javíthatja meg a valamilyen véletlen folytán állandóan elromló fagyigépeket. Jelzi a helyzet abszurditását, hogy a hivatalosan engedélyezett karbantartó olykor csupán egy kódot ír be a gépbe. Tegyük hozzá: épp mostanában zajlik a nagy mekis fagyigép-per, mivel egyes étteremtulajdonosok szép lassan rájöttek, hogyan kell megjavítani a berendezéseket (források szerint a kérdéses gépeken például volt egy titkos, hosszú kóddal elérhető menü, amely feltárta a gép összes folyamatát és problémáját. Ez a lehetőség viszont nem szerepelt semmilyen használati útmutatóban. Ezt elégelték meg azok az éttermesek, akik fejlesztettek egy trükköt a gép feltörésére: a Kytch nevű eszközzel a tulajdonos már hozzáférhetett az egyébként is borsos áron megvásárolt gép működési információihoz.)

Ha a McDonald's nem tudná rákényszeríteni a franchise-üzemeltetőket, hogy bizonyos berendezéseket megvásároljanak, vagy ha a Middleby nem uralná le a vendéglátóipari berendezések területét, vagy

ha esetleg törvénytelen lenne megakadályozni, hogy az emberek ésszerű feltételek mellett képesek legyenek megjavítani saját berendezéseiket, akkor kevesebb lenne a hiány is.

Ez a trükk az interoperabilitási problémához hasonlóan mindenütt jelen van. A John Deere traktorok, fegyverrendszerek, kerekesszékek, ventilátorok és sokféle más elektronikai eszköz esetében is érvényesek olyan rendelkezések, amelyek megakadályozzák, hogy a tulajdonosok megjavíthassák a saját, megvásárolt berendezéseiket.

A piaci erő pedig arra ösztönzi a monopolistákat, hogy – az esetleges környezetvédő, zöld kommunikációs máz leple alatt is – túltervezett és bonyolított, ám gyakran elromló hulladékot termeljenek,

vagy hogy lehetetlenné tegyék egy alkatrész kicserélését egy rivális cég hasonló alkatrészére. És ha már itt tartunk: milyen érdekes, hogy az új iPhone-szériák megjelenése előtt mágikus módon elkezdenek lassulni a korábbi verziók (az Apple már bírságot is kapott azért, mert a régebbi telefonokat szándékosan lelassítja, hogy újat kelljen vásárolni).

El lehet képzelni, hogy ha válsághelyzetben rugalmas ellátási láncra lenne szükség (mert hirtelen nem kapunk gépet vagy alkatrészt), a javítási képesség nagyon jól jön. 

A rendszerbe szándékosan bepített javíthatatlanság pedig hiányt okoz ott is, ahol egyébként nem lenne fennakadás.

A hiány pedig növekvő árakhoz vezet (és bár erre Stoller nem tér ki, de a hiányt vegyük széles értelemben, hiszen beszélhetünk az idő, az energia, a tudás, az információ, az alkatrészek vagy épp alapanyagok hiányáról is). Ami megint nem jön rosszul a monopolistáknak.

4) Infrastruktúra-monopóliumok. Az egyik legproblémásabb monopólium a tajvani félvezetőgyártó (TSMC), amely a telefonoktól kezdve a számítógépeken át az autókig mindenben használt csúcskategóriás chipek fő gyártója, és amelynek ügyfelei között minden nagyobb technológiai cég megtalálható.

A félvezetők, akárcsak az olaj, jelenleg infrastruktúrát jelentenek, és a termékek széles skálájába bekerülnek alkatrészként.

Az infrastrukturális monopóliumok olyan szűk keresztmetszetek, amelyek hatásai végiggyűrűznek az ellátási láncokban. Például ma a PPG, amely egy festékipari konglomerátum, szintén a chiphiányra mutat rá, mint az ellátási zavarok okára.

A folyamatos tudatos tajvani iparpolitika és nemzeti beruházások az amerikai kormányzat által végrehajtott beruházások leépülésével kombinálva megerősítették a tajvani TWSC gyártási kapacitásait. Ezenkívül a TWSC az 1990-es években dömpingelt termékeket kínált az amerikai piacon, ami a ragadozó árképzés egy formája: szándékosan túlzottan, általa is csak átmenetileg tarthatóan olcsó áron adta a chipeket, hogy a helyi versenytársak csődbe menjenek és kiszoruljanak a piacról. Az amerikai Intel pedig ahelyett, hogy a versenyre összpontosított volna, ezt a versenyt szinte feladva inkább a monopolhelyzet elérését tűzte ki célul, így a 2010-es évek elején elvesztette a félvezetőgyártás technológiai vezető szerepét.

A végeredmény az, hogy az infrastruktúra egyik legfontosabb formája tekintetében most nagymértékben függünk egy olyan monopóliumtól, amely nem tud olyan gyorsan kapacitást növelni, mint ahogy szükséges, és amely a világ másik felén, egy geopolitikailag érzékeny területen található.

Az ellátási zavarok vagy sokkok tehát ma azt jelentik, hogy Tajvannál kell koldulni, hogy egy világgazdasági szereplő megkapja a félvezető-adagját.

De sok más infrastrukturális monopólium felemelkedését is segítette Amerika az elmúlt negyven évben. Ott van például a vasút, egy olyan iparág, ahol korábban több mint 30 versenytárs volt, most pedig hét monopolhelyzetben lévő vasútvonal van, amelyek folyamatosan csökkentik a szolgáltatásaikat.

A vasutaknak, mint sok más hálózati rendszernek, nemcsak versenyre, hanem szabályozásra is szükségük van, különben a tulajdonosok túl erős ösztönzést kapnak a befektetések leépítésére.

A Union Pacific például 2019-ben bezárta egy Chicago környéki létesítményét, csak hogy növelje a Wall Street-i tulajdonosok haszonkulcsát. Ennek eredményeként idén júliusban a vasútvonalon olyan nagy torlódás alakult ki Chicagóban, hogy elakadt a nyugati parti kikötőkből érkező forgalom. A szolgáltatás ilyen felfüggesztése hátráltatta a kikötői kirakodást, ami egy láncreakciót okozott, késések halmozódtak késésekre.

A szabályozó hatóságok persze észrevették ezt. Néhány nappal ezelőtt Martin Oberman, a Felszíni Közlekedési Igazgatóság vezetője azt mondta az iparágnak, hogy

az amerikai vasutak ma túlságosan a Wall Street kedvében járnak, a szállítmányozók és a közvélemény kárára.

A Wall Street profitcéljainak elérése érdekében, mint mondta, „a vasutak 25 százalékkal csökkentették a személyzetet... A vasutak ennyivel kevesebb alkalmazottal való működtetése pedig megnehezíti a szolgáltatáscsökkentések elkerülését, a megbízhatóbb szolgáltatás nyújtását”. Ismerjük tehát a problémát. Az infrastrukturális monopóliumok, ha nincsenek szabályozva, szándékosan hiányt teremtenek.

Valami hasonlót láttunk az óceánjáró társaságoknál, amelyek három globális szövetségbe tömörültek illetve egyre nagyobb és nagyobb hajókat építenek. Amikor egy nagy hajó a Szuezi-csatornában ragadt, a globális hajózás jelentős része leállt, ami ismét olyan láncreakciót okozott, ami még hónapokkal később is érezhető. A teherfuvarozást pedig a harmadik félként működő logisztikai cégek magántőke-befektetésekkel történő felduzzasztása is megzavarja, ami az Uberhez hasonlóan lenyomja a béreket, és valószínűleg kiszorítja a kínálatot a piacról.

5) Felvásárlás és gazdasági diszkrimináció. Aztán ott van az árdiszkrimináció, amit arra használnak a nagyok, hogy a kis piaci szereplők kiszoruljanak a piacról. Az úgynevezett nagy vásárlók kedvezményrendszerrel is kényszerítik a beszállítókat és a vásárlókat, hogy igénybe vegyék a szolgáltatásaikat.

A nagyok „hatalmi felvásárlása” az oka annak, hogy a nagy cégek, mint a Walmart, túlszárnyalják a kicsiket. A Walmart például azt mondja a beszállítóinak, hogy az esetek 98 százalékában időben kell szállítaniuk, különben az áruk költségének 3 százalékára bírságolja őket. Az iparágban hatalmi vásárlóként ismert nagy kiskereskedők évek óta előnyben vannak az árubeszerzés során, mivel nagyobb mennyiséget rendelnek, mint a kisebb nagykereskedők – írta a CNN-en Nathan Meyersohn erről a problémáról. „A nagy kiskereskedők méretük és vásárlói befolyásuk miatt a gyártók számára kiemelt fontosságúak és gyakran hamarabb jutnak promóciókhoz, különleges csomagolásokhoz vagy új termékekhez.”

Az árdiszkrimináció pedig oda vezet, hogy a kisebb cégek – gyártók, forgalmazók és kiskereskedők egyaránt – nem jutnak hozzá ahhoz, amire szükségük van az üzletmenethez, pedig a kis cégek gyakran rugalmasabbak, mint a nagyok, és vidéki vagy hiányszakmákban lévő vásárlókat szolgálnak ki. Nyugat-Virginiában például, ahol a kis patikusok voltak az oltakozás legfontosabb szereplői, az oltóanyag kiosztása az idősotthonokban kezdetben sokkal gyorsabban ment, mint a CVS-t és a Walgreens-t alkalmazó államokban. A hiánypótló réspiacok és kisebb szereplők, illetve szakterületek összeomlása, és a termékeket javítani vagy a vásárlókat kiszolgálni képes kis kereskedők eltűnése az egyik következménye a monopolcégek erejükkel való visszaélésének.

Önérdek és közveszély

A szakértő szerint a Covid biztosította a szikrát, hiszen kihasználta az egész gazdaságban meglévő törékenységet is, beleértve olyan hiányokat, amelyek régóta fennálltak, már a járvány megjelenése előtt is. A felsorolt példák mindegyikében közös az az alapgondolat, hogy

amikor a monopolista koncentrálja a hatalmat a piacon az extraprofitért, akkor a monopolista a kockázatot is összevonja.

Ez a túlhatalom pedig sérülékennyé teszi a gazdaságot, a szándékosan előidézett rejtett hiányhelyzetek pedig a békés időszakok piaci trükközéséből kellemetlen válságtényezővé lényegülhetnek át – akár komoly inflációhoz vezetve.

A szakértő Góliát című könyve egyébként arról szól, hogy a döntéshozók és az amerikaiak a monopóliumokat mennyire hatékonynak, hasznosnak, vagy egyszerűen elkerülhetetlennek tartották hosszú ideig. Amerika sokat lazított a trösztellenes politikán, elősegítette a koncentrált piaci hatalom felemelkedését. Ez pedig válságot hozott létre, amit egyszerűen meg lehet magyarázni: az amerikai kereskedelem, jog, pénzügy és politika a szűk keresztmetszetek gyártása köré szerveződik, nem pedig enyhíteni kívánja azokat. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor kínálati sokk keletkezik, az ország egyre kevésbé képes gondoskodni magáról.

Ennek az egész történetnek a legfélelmetesebb része a szakértő szerint nem az, hogy monopolisták irányítják a gazdaságunkat, akik hiányhelyzeteket állítanak elő azért, hogy még nagyobb extraprofitot szerezzenek. Ezek a hiányok persze nem szándékosak, ahogy a 2008-as pénzügyi összeomlás sem volt szándékos: a történések nagy része nem szándékos. A monopolcégek csak a saját érdekeiket követik, ezzel megakadályozva, hogy a gazdaság hajójának kormányához mások is hozzáférjenek.

Nem kívánnak kormányozni, csak annyit szeretnének elérni, hogy mások se férjenek a kormánykerékhez.

Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés