Kedves Ungár Péter, hogy is van ez az igazságos újraelosztás?

2021. január 28. 16:00

Marcsó Kristóf
Vendégszerző
Joggal mondhatnánk, hogy adóztassuk meg a magas embereket, hogy ezzel kárpótoljuk az alacsony társaikat.

Ungár Péter szerint progresszív jövedelemadó kell Magyarországon. Eszerint azok, akik többet keresnek, többet is fognak adózni. Pofonegyszerű. Fizessenek a gazdagok! Ismerős szlogen. Ugyan a legkevésbé se bizonyított, hogy az úgynevezett gazdagok kismértékben járulnak hozzá a „közöshöz”, ássunk a mélyére: ki adózzon?

Az adózást alapvetően egy morális kérdésnek tartom, azt, hogy kit adóztat meg a kormány, az egy értékválasztás kérdése. Mivel mi, emberek, sokan sokfélét gondolunk a világról, nem is csoda, hogy a jövedelmek megoszlása és az ezekre vonatkozó normatív állítások ütközése a közbeszéd egy népszerű témája.

A progresszív adózás mellett az szokott lenni az egyik legfőbb érv, hogy figyelembe veszi a jövedelmi különbségeket és ezáltal csökkenti a jövedelmi különbségeket.

Persze, ez csak annak függvényében értelmezhető, ha egy társadalmat annak alapján ítélünk meg, hogy mekkora az egyenlőtlenség. Itt meg is állnék egy pillanatra. A rendszerváltás óta az a kérdés tartja lázban az embereket, hogy felzárkózhatunk-e a Nyugathoz? Ahogy mondták, pár év és jönnek az osztrák bérek. Nos, az osztrák bérek nem jöttek azóta sem. Habár az önállóságukat elnyerő nemzetek jellemzően mind ezt a mércét alkalmazták, vannak, akik kétségbe vonják a létjogosultságát. Abban van is igazság, hogy nem ez az egyetlen mérce létezik egy ország, gazdaság megítélésével kapcsolatban. Az egyenlőség is lehet egy, de két dolgot le kell szögezni. A térségünkkel kapcsolatos, mély, nagy áttekintések mind a „Nyugatot” használták, mint mércét, másrészt, maga az ország is ezt használja, még annak ellenére is, hogy a rendszerváltás óta számos kormányváltás történt, s ezen kormányok igen mást gondoltak a világról.

Túllépve az egyébként fontos tényezőn, hogy a bér és a jövedelem nem azonos, vegyük szemügyre, mi történik, ha a gazdagokat jobban megsarcoljuk.

Magyarországon már volt többkulcsos adórendszer, így gyakorlati tapasztalat is rendelkezésre áll.

A megadóztatjuk a gazdagokat szlogen mögött valójában már a magasabb jövedelmű középréteg tagjai is belefuthattak a legmagasabb adókulcsba.

Ez lenne a többkulcsos adózási rendszer egyik nagy hátránya. Gondolhatnánk azt, hogy ezt csak nálunk sikerült ilyen felemás módon megoldani, de az imént vázolt jelenség általában igaz a progresszív adórendszerekre. Minden sávosan emelkedő adórendszer kivételek tömegével igyekszik csökkenteni a középrétegre rakódó terheket. Ennek a következménye átláthatatlanság és nagy üzemi költségek a működtetést illetően.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy a már most is bonyolult adórendszert szükséges-e még bonyolultabbá tenni?

Szükséges-e ösztönözni az adóelkerülést, amikor jelenleg is igen nagy hajlandóság van rá?
Ha már adóelkerülés, itt a második negatívuma a progresszív adózásnak. Létezik a klasszikus, törvénytelen adóelkerülés, amit minden bizonnyal nem kell bemutatni. Van azonban egy másik, törvényes adóelkerülés is: a teljesítmény-visszatartás.

A magasabb kulcsok ösztönzően hathatnak arra, hogy az emberek ne dolgozzanak többet,

ami nem egy kívánatos dolog, tekintettel arra, hogy a termelékenység még mindig gyalázatos (pláne a hazai szektorban). A teljesítmény-visszatartás abban is megmutatkozhat, hogy potenciális ügyletek nem következnek be. Az alkalmazkodás is egy költséges folyamat, egy hirtelen bevezetett, többkulcsos adó hatásására a termelők törölhetik a jövőben tervezett fejlesztéseiket (adott esetben máshová helyezik át a termelést), sőt, a magas adók elriaszthatják azokat, akik betelepülni kívántak az országba. Ilyen értelemben az adócsökkentés – amennyiben nem okoz olyan költségvetési hiányt, amitől a befektetők megijednek – kéz a kézben jár a gazdasági növekedéssel.

A figyelmes olvasó itt felkaphatja a fejét, ha eszébe jut az ifjabb Bush regnálása. Kétszer is csökkentették az adókat, de a gazdaság… mondjuk úgy, nem volt átütő a siker.

Ellentétben, az idősebb Bush idején emelték az adókat és mégis növekedett a gazdaság. Mielőtt kukába dobnánk az adócsökkentésről és a gazdasági növekedésről szóló megállapításunkat, egy dolgot vegyünk észre. Az állítás – ahogy nagyon sok, más esetben is – ceteris paribus értendő, vagyis minden más tényező változatlansága mellett. Ezen elv lényege, hogy nagyon komplex, egymással kölcsönhatásban álló viszonyok elemzése során csak egyetlen tényező megváltoztatása által vizsgáljuk a változásokat, jelenségeket.

Márpedig az, hogy a jól átgondolt adócsökkentés ösztönözheti a gazdasági növekedést – ceteris paribus –, igaz.

A progresszív adózás hívei feltételezik, hogy az adózás során mindössze annyi történik, hogy valakitől elveszünk és valaki másnak odaadunk. Magyarán, azt hiszik, hogy az adózásnak mindössze annyi a hatása, hogy az elkölthető jövedelem csökken. Ez az elv a valóságban azonban nem érvényesül, mert az adózásnak vannak áttételes hatásai is. Példának okáért, ha megemelik a fogyasztókat terhelő adókat, az arra ösztönzi őket, hogy kevesebbet fogyasszanak. Emiatt viszont csökken a termelők bevétele, akik ennek hatására dolgozókat bocsátanak el, akiknek a kieső jövedelme további következményekkel jár. A gazdagokra kivetett magasabb adókulcsokat tehát nem csak ők viselik, hisz áttételesen más gazdasági szereplők is érintettek lesznek. Így, az adórendszer tervezőjét érhetik kellementlen meglepetések, még akkor is, ha az általa magasztosnak tartott célok függvényében végezte munkáját.

Láthattuk, gazdasági szempontból igen kétséges, hogy a többkulcsos jövedelemadó jó ötlet-e. Azonban, amint már említettem, a megítélésem szerint az adózás erkölcsi kérdés (is). Vegyünk egy egyszerű esetet. Van három személy, akiknek fejenként a jövedelme 500 dollár. Értesültek róla, hogy a városukban fellép a kedvenc zenekaruk, a belépőjegy 150 dollár fejenként. Úgy döntenek, hogy elmennek és meghallgatják a koncertet. A koncertet adó zenész jövedelme 5000 dollár, vagyis tízszerese a vendégeinek. A koncert után a jövedelmi viszonyok átrendeződnek: a három barátnál már csak 350 dollár van fejenként, ellenben a zenésznél már 5450 dollár van. A jövedelmi különbség így már tizenötször akkora lett, a kezdeti tízes szorzó helyett. A kérdés adott: meg kell-e adóztatni a zenészt? A szegényebbek még szegényebbek lettek, ellenben a már egyébként is tehetős zenész még több pénzre tett szert – igen, de egyik fél sem tiltakozott a tranzakció ellen, így milyen alapon is kritizálunk?

Az igazságosság ilyen értelmezésben folyamatos és indokolatlan beavatkozást igényel a személyes szabadságba.

Gondoljunk csak bele, mennyi lehetőség nyílna meg előttünk! Az átlagos jövedelem és a testmagasság például erős korrelációt mutat (tudom, tudom, a korreláció nem feltételez oksági viszonyt), ezért

joggal mondhatnánk azt, hogy adóztassuk meg a magas embereket, hogy ezzel kárpótoljuk az alacsony társaikat.

Ez persze őrültség. Ha viszont elfogadjuk azt az egalitárius érvelést, miszerint az embereket nem érheti hátrány olyan dolgokért, amikről nem tehetnek, a magasak megadóztatása már nem is tűnik olyan nagy őrültségnek…

Kedves Ungár Péter, hogy is van ez az igazságos újraelosztás?
 


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 46 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az újraelosztás csak abban az esetben helyénvaló, ha az a kiszámíthatatlan kockázatot teríti ki a társadalomban.

amit mindig elfelejtenek: egykulcsos adoval aki tobbet keres az tobbet is adozik! mivel a jovedelmed szazaleka az ado!
ez tehat nem igazsagos adozas (az a kulcstalan lenne, ha egyenloen osztanank el a kozterheket mint egy tarsashaz a kozos kltget), hanem mar szolidaris.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés