Az elefántcsonttorony ablakát kívülről kell kinyitni

Az MTA nem eléggé hatékony és eredményes

2019. március 13. 11:20

Anisits Ferenc
Vendégszerző

A világ a gyors változások korszakába lépett. A tudományos ismeretek megduplázásának ideje két és fél évre csökkent. Ahol a megújulás elmarad, ott intellektuális középszerűség nyer teret és beindul az elkerülhetetlenül a hatékonysági lejtmenet. Amíg a fejlett országok tudományos akadémiái az elmúlt fél évszázadban belülről megújultak és hatékonyan elősegítették a gazdaság fejlődését, addig az MTA szerkezete, működése és hatékonysága immár 80 éve változatlan, ezért külső ösztönzéssel kell megújítani. Kevés fontosabb vita van ma, mert az innovációs központú gazdaság kialakítása minden jóléti társadalom záloga.

Anisits Ferenc szolnoki születésű, nemzetközi szakmai körökben is elismert gépészmérnök. A dízelmotor fejlesztésben először az alkalmazott kutatás területén az égéslefolyás matematikai leírásával keltette fel magára a szakvilág figyelmét. Elsőként vezette be az elektromos dízelszabályozást, amely utat nyitott a modern dízeltechnológia kifejlesztéséhez. 1995-ben kitüntették az Európában egyik legrangosabbnak számító Ernst-Blickle innovációs díjjal. 1999-ben és 2000-ben a vezetése alatt kifejlesztett, a világ első nyolchengeres közvetlen befecskendezésű és hathengeres dízelmotorai az év motorja címét nyerték el. A kifejlesztett motorokat különböző autómodellekben több mint 7 millió példányban értékesítették. 1998-ban a BMW dízel történelmi győzelmet aratott a benzines autókkal szemben a 24-órás túraautók versenyében. Mint innovációban jártas szakember és a nemzetközi intézményrendszerek jó ismerője, Anisits Ferenc cikkében megkísérli, hogy az MTA és az ITM között folyó vitában „tiszta vizet öntsön a pohárba”. A mérnökkel készült interjúnk itt olvasható, az MTA-ügyet megvilágító írásaink pedig itt, itt és itt.

*

Az elefántcsonttorony ablakát kívülről kell kinyitni

A világ a gyors változások korszakába lépett. A tudományos ismeretek megduplázásának ideje két és fél évre csökkent. Változik a társadalom tudatossága (a higénia-, környezet-, hatékonyság-, minőség-, vásárlóbarát-tudatosság és más területeken) és felgyorsult a technológiai paradigmaváltások üteme is.  

Emiatt minden vállalkozás, intézmény (kutatási, egészségügyi vagy épp szociális) és hivatal alkalmazkodási kényszer nyomása alá kerül. Ahol a megújulás elmarad, ott intellektuális középszerűség nyer teret és beindul az elkerülhetetlenül a hatékonysági lejtmenet.

Ez érvényes az MTA-ra is.

Amíg a fejlett országok tudományos akadémiái az elmúlt fél évszázadban belülről megújultak és hatékonyan elősegítették a gazdaság fejlődését,

addig az MTA szerkezete, működése és hatékonysága immár 80 éve változatlan. Ahhoz, hogy az MTA a tudomány zászlóshajója maradjon, a tudás-szervezése és terjesztése területén teljesítenie kell a társadalmi elvárásokat és hatékonyan hozzá kell járulnia az ország innovációs teljesítményének javításához.

A vita tárgya az innovációs központú gazdaságról kialakításáról szól, amely minden jóléti társadalom záloga.

A tudásközvetítés az ismeretnyeréstől az innovációkig

A tudományos akadémiákat a tudás gyarapítására elkötelezett tudósok közössége és az alapkutatásra irányuló kutatóhálózat alkotja. Az alap, vagy felfedező kutatás tisztán az ismeretszerzésre irányul, felismerés-orientált, és nem feltétlenül célhoz kötődő tudományos munka. 

Az alapkutatásban nyert tudás ideális esetben az intézményi alkalmazott kutatásba folyik be, amely invenciók (innováció-képes koncepciók) formájában hasznosul. A kísérleti fejlesztés eredménye a hasznosított tudás, az innováció, amely a piaci értékesítéssel, termék-, eljárás-, vagy szolgáltatás formájában valósul meg. A tudástól az innovációkig vezető út nem lineáris és nem is törvényszerű. 

A tudós új ismereteket fedez fel, az innovátor pedig alkot. Az akadémiák a tudást gyarapítják, de nem innoválnak. A kísérleti fejlesztési központok hasznosítják a tudást és teremtenek a piacon értékesíthető értéket.

Az akadémiák önmeghatározása ebből a természetes munkamegosztásból származik.

Durva szereptévesztés és hamis illúzió lenne, ha a tudományos akadémia például autófejlesztésre vállalkozna vagy arra képességet érezne.  

A lézer-technológia példája mutat rá, hogyan válik az alapkutatásból származó tudásból a hétköznapi alkalmazásban használt tucatnyi termék: már Albert Einstein foglalkozott a témával, mégis évtizedek múltak el, míg a lézer a modern társadalom nélkülözhetetlen technológiájává vált az anyagvizsgálatoktól a méréstechnikáig, az orvosi diagnosztikától és terápiától a CD-lejátszóig, a lézernyomtatótól a lézerspektroszkópiáig.

Ahol az alapkutatás és az alkalmazott kutatás között akadálymentes az átjárás, ott létezik egy élénk tudásközvetítés az elméleti ismeretekből a gyakorlatban alkalmazható tudásba. 

Szembenézés a valósággal 

Ideje leszámolni a tévhitekkel! 

Az alapkutatás valóban a tudás forrása, amely azonban csak a legritkább esetben (például a gyógyszeriparban) vezet közvetlenül innovációhoz.

Ahogy nem mindegyik forrásból válik hatalmas folyam, úgy nem minden alapkutatáshoz kapcsolódik innováció. 

A következő példa illusztrálja a tudás hosszú útját az innovációkig. Einsteint valószínűleg Bolyai János (1831, a nem euklidészi geometriával) inspirálta a tér görbületének szemléletére. A Cauchy-Riemann-differenciálgeometriát (1814) már régóta ismerték, amit Albert Einsteinnek „csak“ alkalmaznia kellett az általános relativitás elméletének (1915) kidolgozására. Azzal felfedte, hogy a gravitáció a görbült tér geometrikus tulajdonsága. A mai nagy precizitású navigációs- (GPS, Global Positioning System), internet (1989) és telekommunikációs (távközlés) rendszereket e tudás hasznosításával lehetett megalkotni.

A könnyebb érthetőség kedvéért egy másik példa: a perui indiánok 3000 évvel  ezelőtt ismerték fel a burgonya alkalmasságát az emberi étkezésre. Európában először 1740 körül kezdték el termeszteni. Mégis évszázadokba került, hogy ez a tudás receptekként hasznosuljon, és a magyarok paprikás burgonyát, rakott krumplit és krumplis pogácsát hozzanak létre belőle. 

Említhetnénk Arkhimédészt (Kr.e. 287-212) minden idők egyik legnagyobb matematikusát és mérnökét. A több mint 2000 éve felfedezett emelő törvénye (a tudás) a konstruktőröket máig újra és újra inspirálja a hatás új variánsainak megalkotására (diótörő, kilincs, olló, villáskulcs, csíptető, precíziós mérleg, toronydaru és így tovább).

A kutatások súlypontja ma már eltolódott a korszakalkotó felfedezésekről az alkalmazott kutatások, az invenciók (a tudás hasznosításának koncepciói) felé. Az alapkutatás és az alkalmazott kutatás intézményesen elvált egymástól. Így a technológiai innovációk nem a kutató műhelyekben, hanem döntően a fejlesztési központokban születnek.

Az is téves szemlélet, hogy a tudásgyarapítás és az innovációs teljesítmény a ráfordított pénzforrás nagyságától függenek.

Érdemes helyesen értelmezni az European Innovation Scoreboard rangsorát. Bár a fejlett ipari nagyhatalmak (Németország, Egyesült Királyság, Franciaország) fordítják a legnagyobb pénzösszeget az innovációra, mégis a sokkal kisebb anyagi támogatással rendelkező Svájc és a skandináv országok vezetik az innovációs rangsort. A „Lendület program“ látványos sikere pedig rövid időn belül rávilágított arra, hogy különbség van a kiváló tudóskutatók és az ókori gályák orrdíszeként „munkálkodó“ akadémikusok klubjának hatékonysága között. 

A világ legtöbb tudományos akadémiájának működésében az elmúlt évtizedekben szemléletváltás következett be. A kíváncsiság-vezérelt kutatást felváltotta a korunk releváns kérdéseire való válaszadás szükségessége.

Ma a társadalmak sokkal inkább az energiaellátás és a klímaváltozás kihívásaira várnak választ, mintsem arra, hogy miért világítanak a csillagok.

Az akadémikusok kiváló szakemberek, jóindulatú és becsületes polgárok, de a legritkább esetben alkalmasak hatékonyan és eredményesen irányítani és menedzselni egy kutatóhálózatot. A teljesítmény mércéje, hogy mennyi Nobel-díjat szereztünk, mennyi nemzetközi elismerést és kitüntetést kaptunk, mennyi szabadalmunk van, nem pedig az, hogy mennyi pályázatot nyertünk és mennyi publikációval bírunk. Azok a tudományos akadémiák, amelyek hozott anyagból megrendelésre (szellemi bérmunka a nagy külföldi kutatóintézetek megbízásából) dolgoznak, azok szolgáltató kiszolgáló cégekké degradálják magukat. 

További tévedés az, hogy az egyetemi oktatásban a duális képzés (kvázi üzemgyakorlat) helyettesíti az alkalmazott kutatást. Ennek következményeként az oktatás hátrányosan leszűkül a tananyag közvetítésére, elmarad az oktatók tudásának felfrissítése a kutatási munkával, süllyed az oktatás színvonala és kimarad a hallgatók felkészítése tudományos kutatói munkára. Azonkívül ellehetetlenül az egyetemek regionális együttműködése a gazdasági vállalkozások fejlesztéseiben. 

Nem véletlen, hogy a hazai felsőoktatási intézmények a nemzetközi értékelésekben nem képesek bekerülni az első százba.

A felsőoktatási intézmények többsége nem felel meg az universitas humboldti értelmezésének, a tan és kutatás egyetemesség elvének.

A tudomány (a tudás összessége) nem az elefántcsonttorony zárt ajtai mögött gyarapodó tudás, hanem interdiszciplináris együttműködésen alapuló tudáscsere. 

Példa erre a német légi- és űrutazási kutatási központban (DLR) a közelmúltban kifejlesztett teljesen új mesterséges szív, amely páciensek szinte korlátlan mozgását teszi lehetővé. A mérnökök áramlástechnikai és anyagtudományi tudása felbecsülhetetlen értéknek bizonyult a fejlesztésben. Az orvosi gyógyítás így az űrkutatás haszonélvezőjévé vált. (A DLR-szív 2003-ban az európai innovációs díj nyertese volt).

Az akadémiák működésének műfaja nem az innováció, mert az megköveteli a szakágazatok egyre növekvő specializálódását, a jártasságot az innovációs folyamatokban, a piacismeretet, a menedzserképességet és az interdiszciplináris együttműködést. 

Az országok innovációs teljesítményét a tudásközvetítés szervezettségének minősége, valamint a kutatás és fejlesztés összehangolása  határozza meg.

Ez magába foglalja az egyetemi kutatás újraszervezését és az alkalmazott kutatás átvezetését a gazdaság regionális klaszterozásába is.

Az akadémiák modernizálása

Az országok akadémiái fél évszázada szembesülnek a kutatóintézményi tájkép átszerveződésével. Az akadémiai és egyetemi kutatóintézmények mellett gomba módra szaporodtak el különböző szakágazatok gigantikus nagyságú kutatóintézményei és fejlesztő központjai, alapítványok, egyesületek és vállakozások, masszív erőforrásokkal pénzben, kutatói személyzet minőségében, információtömegben és modern berendezésekben. 

Az akadémiai kutatás a nemzetközi verseny nyomása alá került. A kutatás irányváltása a hatékonyság és eredményesség felé az akadémiai kutatás szabadságának megkérdőjelezéséhez vezetett.

A kutatások rendkívüli költségeinek fényében hiú ábránddá vált az akadémiai autonómia.

Az új, konkrét, releváns kérdések felváltották a korábbi kíváncsiság-vezérelt kutatási feladatokat. Ilyen sürgős és fontos téma például a technológia hosszú távú következményeinek vizsgálata (műanyag, azbeszt, FCKW hűtőfolyadék ózonréteg károsítása, bioüzemanyag, esőerdők kiirtása, elektromos hulladékhegyek ártalmatlanítása és így tovább).

Ezzel az európai akadémiák megújulása is kényszerűen napirendre került. Az oktatásért és tudományért felelős minisztérium például kezdeményezte az osztrák akadémia (ÖAW Österreichische Akademie der Wissenschaften) pénzügyeinek vizsgálatát, aminek következményeként a Rechnungshof (a kormánytól független Állami Számvevőszék) 2003-ban ausztriában is definiálta a célszerűséget és a hasznosságot, mint a releváns kutatás kritériumát.

Az osztrák ÖAW belső megújulását 2012-ben indították el neves tudósok:

Gunther Tichy és Renée Schroeder azzal tiltakozott az akadémia fokozatos színvonalvesztése ellen, hogy kiléptek az intézményből.

Azóta számos kutatóintézményt vontak össze egyetemekkel. A folyamat végén különvált a tudósközösség és a kutatóhálózat vezetése. Ma pedig a nagyrészt állami finanszírozással (közel 100 millió euró) működtetett osztrák Akadémia 770 taggal 1600 foglalkozatottal és 28 kutatóintézettel rendelkezik. Számos intézmény megszűnt vagy beolvadt az egyetemi kutatásba.

Míg tehát az osztrák Akadémiának 1600 foglalkoztatottja van, addig az MTA-nak 17 ezer.

De nem csak Ausztria, hanem Németország nyolc tudományos akadémiájának (Berlin, Göttingen, München, Lipcse, Heidelberg, Mainz, Düsseldorf und Hamburg) uniója is elkötelezte magát az alapkutatás és a jövő kérdéseinek tudományos megválaszolása mellett. A kutatóhálózat Németországban is kivált a tudományos akadémiák irányítása alól.

A német kutatói hálózatot rendkívül széleskörű tagozódás jellemzi, de a németek a Max Planck modell mellett döntöttek. A Max-Planck-Gesellschaft (MPG) az alapkutatás egyik vezető német intézménye. Nagy tekintélyét támasztja alá a 2006-ban a Times Higher Education rangsorában elnyert „világszerte legjobb (nem egyetemi) kutató intézete” cím. Számos (1954-től számítva 18) Nobel-díjas tudós is illusztrálja az intézet nemzetközileg elismert kutatási teljesítményét. Az MPG a tudományos akadémián kívül részben alapítványként működő, nagyrészt (82 százalékban) az állam által finanszírozott  független kutatóhálózat. Az alapítvány gondoskodik a tudományos kutatói utánpótlásról, szabadalmazási irodát működtet és megjelentet egy tudományos tájékoztató magazint is.

Az intézményt, mint vállalkozást azonban nem tudósok, hanem kiváló menedzserek irányítják.

Az állam tudománypolitikai elvárásokat fogalmaz meg velük szemben, amit e menedzserek követnek és teljesítenek.

Az USA-ban a profitorientált, tudásból pénzt csinálás gyakorlata uralkodott el, miszerint az rendeli a nótát, aki fizet. Európában a Max Plank-modell terjedt el, ahol az állami és akadémiai részvétel a kuratóriumokon keresztül gondoskodik az racionalitás, tudományosság, eredményesség és közhasznúság közötti kiegyensúlyozottsásáról. 

A tudás szupersztrádájának kiépítése tehát az egész világon napirenden van, amelyen hatalmas tudásközpontok és nem gittegyletek versenyautói állnak a startnál.

Hatékony tudománypolitikai és innovációs stratégia

Innovációs teljesítménye Magyarországot évtizedek óta a nemzetközi rangsor utolsó harmadába helyezi.

A hosszú távú gazdasági stratégiának egyik kulcskérdése, hogy milyen technológia-politikával lehet kvantumugrás-szerű fejlődést elérni.

Ez a felismerés mutatkozik meg az új Innovációs és Technológiai Minisztérium létrehozásában, amely feladata az ország innovációs teljesítményének felzárkóztatása az élmezőnyhöz. Ehhez a nemzeti célokat hatékonyan szolgáló hatékony tudománypolitika  és innovációs stratégia kialakítása szükséges.  

Az MTA és az ITM közötti vita valójában nem a költségvetésről, hanem az MTA részéről a status quo konzerválásáról (az akadémiai autonómia megőrzéséről) és a ITM oldaláról a tudomány szervezésének és irányításának átalakításáról (a tudásáramlás infrastruktúrájának létrehozásáról) szól.

Az összehangolt, hatékony és eredményességre törekvő innovációs és tudománypolitika megvalósítására az ITM következő pontokat javasolja:

– a tudomány a kulturális javak közé tartozik; az átalakításban érintetlenek maradnak a szociális, bölcsészeti, humántudományi és biológiai területek;

– az MTA fokuszálja a tevékenységét az alapkutatásra mint magkompetenciára, amely a jövőben nagyobb anyagi támogatással számolhat;

– a technológiai kutatóhálózatot a Max Planck intézet mintájára létesítendő közhasznú alapítvány működteti, tisztább funkciójú kutatóhálózattal, szakmailag kiváló személyzettel és legmodernebb felszereltséggel részben állami és privát finanszírozással; az alapítvány együttműködik az egyetemekkel, de azoktól független marad. Az alapítvány kuratóriumában az MTA is tanácsadóként képviseltetheti magát; 

– a tudásközvetítés az egyetemi oktatásban (tananyag közvetítés) kiegészül alkalmazott kutatással és az innovációs folyamatokban szükséges kompetenciák elsajátításával. Az egyetemek a gazdasághoz a regionális klaszterokban kapcsolódnak.

A hagyományőrzés nem pótolja az önvizsgálatot.

A racionális vitát pedig nem helyettesíti a tudomány szabadságára való demagóg hivatkozás.

Az intellektuális vita a vélemények cseréjéről és a megegyezés kereséséről szól. Viszont az aggresszív, ellenséges, személyeskedő és indulat-vezérelt szócsata egyetlen célja a vitapartnert a szó hatalmával a földbe döngölni.

A médiában megdöbbenten láthatják a magyar polgárok egyes akadémikusoknak „az igazságot egyedül birtokló”, egykori párttitkárokat is lepipáló „vitakultúráját“.

Az ilyen akadémikusok rombolják az Akadémia tekintélyét, nem a kormány.

A kutatóhálózat megújításának tétje

„Magyarország legyen nagy mindabban, amiben kis ország nagy lehet” – mondta Szentgyörgyi Albert. Ez a tehetség, a szaktudás, kreativitás és a cselekvési képesség.

A racionális vita két kérdés intellektuális megválaszolásáról szól: egyrészt,

vajon lehetséges-e a nyolcvan éve változatlan formában működő kutatórendszert megújítani

a jelenlegi vezetési struktúra irányítása alatt? Másrészt, mi az akadálya a legsikeresebb nemzetközi gyakorlatok meghonosításának?

Minden intézmény innovációképességének a legmeggyőzőbb bizonyítéka a saját megújulási készsége. Ha a régóta elmaradt megújulást az MTA elmulasztja és a korábbi évtizedekben megszerzett előjogait és privilégiumait védi,

akkor az ország a technológiai versenyfutásban véglegesen a leszakad.

Akkor függővé válunk, továbbra is technológia- és tudásimportra szorulunk és a kiszolgáltatottak sorsára jutunk. 

A valóságban nem a kutatás szabadságáról folyik a vita, hanem arról, hogy lesz-e egyáltalán esélyünk növelni a jólétünket a következő években. A magyar embereknek tudniuk kell, hogy nem kevesebb, mint a társadalom jóléti perspektívája forog a kockán.

A bejegyzés trackback címe: https://makronom.mandiner.hu/trackback/141099