A Magyar Nemzet kettős hagyománya

Ambrus Balázs írása

Mennyire lehet távolságtartó és objektív a Magyar Nemzet lezárt 80 éves történetének feldolgozása, ha arra a lap alapítójának dédunokája vállalkozik? Pethő Tibor, a történész szerző – aki a patinás újság utolsó évtizedében maga is a lap kulturális újságírójaként dolgozott – szokatlan önfegyelemmel ad számot a ’70-es évek második felére datált illyési magaslatok mellett az irányvonalat meghatározó főszerkesztők, főmunkatársak kényszereiről, igazodási készségéről és az állambiztonsági kötelmekről is.

Vajon mikor hangzik el először Simicska Lajos neve? Ebbe az elkapott félmondatba sűrűsödött össze az a dilemma, hogy vajon a Magyar Nemzet nyolc évtizedes pályaívének bemutatását el lehet-e szakítani a dicstelen végjáték napi politikai aktualitásától. Szerda este, a könyv bemutatójának helyet adó Libri Könyvpalotában ez majdnem sikerült, és ezért a majdnemért sem a szerző a felelős. A feszültséget ugyanis a XX. századi magyar közélettel ilyen szorosan összefonódó lap esetén nem elsősorban a jelenben kell keresni. Az adja magát szinte az alapítást követő második évtől kezdve. A moderátorként Stumpf András helyenként ugyan szurkált, de arra ügyelt, hogy a beszélgetés a könyv által kijelölt mederben folyjon. 

Kettős hagyomány – így jellemezte a szerző az újság értékvilágának hullámzásait. Az első, a Pethő Sándor alapító nevével összefüggő, mely ténylegesen a magyar nemzet érdekeit szolgálja, függetlenségét és szabadságát védi. Ez a vonal leginkább a világháború előtt a nyilas térnyerés elleni kiállásban volt tetten érhető, irányultságában a modern kereszténydemokrácia alapvetéseit idézte.

A másik a kényszer hagyománya, a pártosság, amikor a lap cikkei parancsra születnek. A 80 éves történetben találhatóak ilyen időszakok is. A legsúlyosabban 1949 és 51 között, Mihályfi Ernő főszerkesztése alatt, majd 1957 után.

A könyvben is szerepel, és Stumpf András is rákérdezett a nagyapa, idősebb Pethő Tibor titkosszolgálatoknak tett szóbeli jelentéseire. A szerző ezt kontextusba helyezve leszögezte, hogy mivel az ország a hivatkozott időszakában szinte végig diktatúráról diktatúrára bukdácsolt, elkerülhetetlennek tűnt, hogy nagyapja kompromisszumokat vállaljon. Ennek a minősége lehet kérdéses, de kutatásai szerint soha nem volt becstelen, nem ártott másoknak. Vezető pozíciójánál fogva részt kellett vegyen a Magyar Népköztársaság szocializmusának építésében, ő pedig ezt vállalta; ahogy a könyv szerzője fogalmazott: egy világháború előtti ember, akit belekényszerítettek egy kommunista ketrecbe.

Azért nem sikerült személyesen is tisztázni nagyapa és fiú között a múlt kérdéseit, mert amikor a ’90-es évek második felében, amikor kezdtek felnyílni egyes akták, id. Pethő Tibor meghalt. Így maradt a levéltár, mely csak róla szóló jelentéseket tartalmazott, illetve Borvendég Zsuzsanna kutatásai, melyek szintén a szóbeli információ átadásokat erősíti meg.

Érdekes módon épp a nagyapa első főszerkesztőségének idejét, a ’70-es, ’80-as éveket nevezte a lap egyik jó korszakának. Ekkor sikerült Ruffy Péterrel és Mátrai-Betegh Bélával közösen megnyerni Illyés Gyulát állandó szerzőnek, aki nagy lélegzetvételű, irányt adó cikkeiben olyan tabu témával is foglalkozott, mint a határon túli magyarság helyzete a Kádár-rendszer idején.

A beszélgetésen felszólaló Martin József, a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, aki 1967-től dolgozott az újságnál, rendkívül heterogén összetételű szerkesztőségről tett említést: polgári jobboldali nézetektől a kommunistákig különböző meggyőződések egyszerre lehettek jelen, a regnáló főszerkesztő pedig a közösség minden tagjáért szavatolt. Még akkor sem hullottak fejek, amikor Kádár János beszédének idézésekor („az imperializmus szélsőséges erői újra teret nyernek…”) a szedő internacionalizmusra cserélte az imperializmus szót.

Pethő szerint a Magyar Nemzet mindig az adott rendszertől különállás hangja volt. 1956 októberének néhány napjától eltekintve soha nem volt olyan szólás és sajtószabadság, mint amilyen 1990 után bekövetkezett. Ebben az új helyzetben viszont – paradox módon – nehezen találta a helyét és hanyatlásnak indult a lap.

A beszélgetés ezen a ponton váltott történelmiből igazán személyessé, híradóérzékennyé. A könyv szerzője 2007-ben még egy ellenzéki újság szerkesztőségéhez csatlakozott, ám Stumpf moderátor nem akart szemérmesen félrenézni és ráment a 2010 utáni évek kérdéskörére. 

2010 előtt a Magyar Nemzet nimbuszát növelte, hogy az egyetlen ellenzéki napilap volt. Később csatlakozott mellé a Magyar Hírlap, „de abban olyan sok köszönet nem volt”. 2010 után visszatért (kormány)pártos hagyományához, de ekkor is voltak szemöldökfelrántó kivételek, itt Pethő a Schmidt Pál lemondását követelő, és a MMA létrehozását ostorozó vezércikkre utalt. A Martin által jelzett heterogén szerkesztőségi összetétel ugyanakkor ezekben az időkben is megmaradt. Tagadhatatlan volt a kormányt támogató, markáns hangvétel, de más szimpátiák is jelen voltak a szerkesztőségben, csak nem kerültek nyilvánosságra, mert ezek a szerzők nem foglalkoztak politikával. 

De hány oldalt szentelt a könyv azoknak az eligazításoknak, amiket Simicska tartott hétfőnként? – került elő a végén a kérdés egy tévéstáb riporterétől. A könyv szerzője az említett időszak tanújaként azt állítja: nem sok oldalt. Ezek az utasítások ugyanis – ha voltak – a szerkesztőséghez szerinte nem jutottak el, és 2015 után egyszerűsödött a helyzet, egyszerűen újságot kellett írni – állítja Pethő Tibor.

***

Pethő Tibor - A Magyar Nemzet története, 1938-2018
Jaffa Kiadó
Modern magyar történelem sorozat
464 oldal