Miért emelkednek a bérek?

2018. február 11. 22:42

Németh György
Portfolio

A béreket nem a láthatatlan kéz, hanem a kényszer emeli.

„A szerző az úgynevezett határtermelékenység-elméletre utal, mely szerint a profitmaximalizáló vállalatok addig vesznek fel újabb - a vállalat profitjához (vagy veszteségei csökkentéséhez) szükségképpen egyre kisebb mértékben hozzájárulni tudó - dolgozót, míg az képes a vállalatnak magasabb jövedelmet termelni annál, amennyibe foglakoztatása kerül. Mivel az utolsóként felvett dolgozót az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elve alapján ugyanakkora bér illeti, mint a régebben felvetteket (illetve a régebbieket is megilleti az, amit az utolsóként felvett kap, ha az a magasabb), a bérek megegyeznek az egy dolgozóra jutó határtermékkel. S ahogy nő a vállalat termelékenysége (vagyis az egy dolgozóra jutó határtermék szintje), úgy és azzal arányosan nőnek a bérek is. Ez az alapja azon (vélt) gazdaságpolitikai bölcsességnek, miszerint a gazdaság egészében a bérek nem emelkedhetnek jobban, mint a termelékenység, annyival hosszabb távon pedig biztos emelkednek, így a bérhányad közel állandó. Tipikus hiba: a mikroszint igazságát makroszinten is igaznak vélik. 

A béreket nem a láthatatlan kéz, hanem kényszer emeli. A vállalat termelékenysége nem a béreket, hanem az általa fizethető bérek maximumát határozza meg. De ez az állítás sem pontos, mert a termelékenység képzett (közvetett) és nehezen számszerűsíthető, pontosabb profitabilitásról beszélni. A profitnak létezik egy minimális szintje, mely alá tartósan nem kerülhet, ha megtörténik, a vállalat tönkremegy, vagy a tulajdonosok számolják fel, hogy kivont tőkéjüket magasabb hozam reményében másutt fektessék be. E minimális szint felett vállalatgazdasági szempontból a határ a csillagos ég, miközben közgazdasági szempontból a gazdaság növekedését visszafogóan alacsony lesz a bér-, és magas a tőkehányad.

Ha egy vállalat új munkavállalót kíván alkalmazni, azt két forrásból teheti: Az egyik a munka nélkül lévők, a másik az állásban lévők csoportjából. A munka nélkül lévőknek nagyjából ugyanakkora bért kell fizetni, mint az állásban lévőknek, vagy - kihasználva szorult helyzetüket - valamivel kevesebbet. Az állásban lévőknek azonban érzékelhetően többet kell fizetni, ezzel téve vonzóvá számukra a munkahely-változtatást. Minél alacsonyabb a munkanélküliség, annál inkább emelkedik az állásban lévők, mint munkaerőforrás fontossága. Ez a helyzet a munkaerő-állományukat megőrizni kívánó vállalatok védekezésre kényszeríti, s ezt a bérek emelésével teszik. Nem emelnek annyival, amennyit a "csábítók" ajánlanak, de csökkentik azok bérajánlatának érzékelhető többletét. Ez a béremelések piaci mechanizmusa, melynek csak annyi köze van a termelékenységhez, hogy azok a cégek dobják be előbb a törülközött a munkavállalókért folyó piaci versenyben, melyek kevésbé termelékenyek (helyesebben: profitabilisabbak), hogy a gazdaságból vagy kiselejteződjenek, vagy emeljék termelékenységüket. A vállalatok ajánlatukat profitjuk rovására, annak minimális szintjéig tudják fokozni. Ezzel a bérarány a tőkearány rovására növekszik, ami önmagában nem ok arra a kétségbeesésre, amit a mikro- és makroszintet összekeverő közgazdászokat jellemzi amiatt, mert a bérek növekedése felülmúlja a termelékenység növekedését.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
vissza a teljes nézetre