Őrségváltás: Novák Katalin átvette Áder Jánostól a Sándor-palota kulcsát

Mindkettőjüknek gratulálok, Áder úrnak az elvégzett munkához, Novák Elnök asszonynak az kinevezéshez és sok sikert a nehéz munkához!

Remélem,a Deák Dani megtanítja szemöldököt szedni..:)

A demokrácia általános elvi elbírálása adja meg a kulcsot a monarchia vagy köztársaság nagy kérdésének megítélését is. Mellőzzük itt a quaestio facti-t, azt, hogy Magyarországon ez a kérdés tényleg el van döntve; mellőzzük a magyar néplélek sajátosságaiból folyó érveket is, a csaknem ezeréves hozzászokást a Szent István koronájához, a történelmi és jogfolytonosság s a nemzeti hagyományok szempontjait. Csak az általános elvi szempontokat keressük. A monarchikus rendszer legbuzgóbb hívei sem tagadhatják, hogy ennek a rendszernek is vannak hibái, hogy mint semmiféle emberi dolog, úgy ez sem tökéletes. Azonban kérdés, hogy a demokrácia s nevezetesen a köztársasági államforma hibái nem épp akkorák-e, nem nagyobbak-e? Ha az összes állampolgárok egyet akarnának s ha mindenkiben megvolna a legfőbb vezetés irányának megítélésére a szükséges belátás és meghiggadás, a köztársasági formának nyugodtan odaítélhetnők talán a pálmát. De az emberek gondolkozása ezerféle és folyton változó, a közélet irányításáért pártok versenyeznek, amelyek nemritkán végleteket képviselnek s állig fegyverben néznek egymással farkasszemet. A monarchisztikus rendszer mellett ezek az ellentétek még csak elviselhetők, sőt hasznos irányítói lehetnek a legfőbb vezetésnek. Az uralkodó szükségképp felette áll a pártoknak, a többségi párt által kormányoz ugyan, de a többi pártot is igyekszik védeni s a pártok versengésében mérséklőleg hatni. A köztársaságban ez a nagy előny elesik: ott a többségi párt minden, a többi párt leszavazott ellenfél, a köztársasági elnök egyetlen párt bizalmi férfija, választottja, akinek, hogy a többség újra megválassza, érdeke, hogy ennek a pártnak kedvében járjon, ezt erősítse a végletekig, a többi pártot pedig a földbe tapossa. A kisebbségek joga és védelme a köztársaságban szinte a semmivel egyenlő. A monarchiában az államélet folytonossága is sokkal előbb biztosítható, mint a köztársaságban, épp azért, mert az államfő egy újraválasztásoknak alá nem vetett szilárd kristályosodási középpont. Az 5-6 évi turnusokban váltakozó elnökök politikája szükségképp zökkenésekkel jár az egész államéletre nézve. A változatosságban van jó is; de azt elérhetjük a minisztériumok váltakozásával is s még mindig marad valami, ami a váltakozó kabinetek fölött, mint állandó és egyöntetű égbolt megmarad. Mérhetetlen előnye végre a monarchikus rendszernek, hogy benne az államfő bizonyos fokig független a tömegszeszélyektől és tömegszenvedélyektől, a folyton változó néphangulatoktól és népvéleményektől. A felség felelősségre nem vonható- ez a demokrata túlzóktól meg nem értett s azért rémképnek festett elv hatalmas erkölcsi erőt is rejt magában, az uralkodót kivonja a párthullámzások s a népszerűségnek magasabb értékeket feláldozó ingadozások veszélyeiből. Viszont ez az elv az egyenes felelősség helyett sokkal egyetemlegesebb erejű felelősségérzet alá helyezi az uralkodót: a monarchia tudja, hogy trónja és háza addig szilárd, amíg legjobb tudása és lelkiismerete szerint, őszintén s odaadóan, népszeszélyektől s pártszempontoktól függetlenül műveli népei boldogulását, szolgálja állama biztos és szilárd fejlődését. A monarchikus államban a király egészen és mindenestül az államért van, érdekei az állam érdekei, ennek jólétével s hatalmával növekszik a fény, mely személyét övezi; az állampolgárok kielégítésével gyarapodik saját életének boldogsága. Mindezt mennyire nem lehet elmondani a köztársasági elnökökről, akiknek legfőbb gondoskodásuk, hogy hivataloskodásuk után valamely zsíros, díszes állásba, esetleg egy-egy nagy pénzintézet igazgatósági székébe vonulhassanak - s ennek a vágynak megfelelően intézik az ügyeket mint államfők is! A francia köztársasági elnökök körülbelül mind a nagybankok árnyékából jöttek s a nagybankok árnyékába térnek vissza. Az elnök a párttöbbség - s a pénzhatalmasságok - szószólója s képviselője, akinek a párt és a bankok minden, az összesség kevés; a király szemében a mindenki minden, nála az összes pártok és összes néprétegek szemelőtt tartása a legmagától értetődőbb dolog. A király és a nemzet közt ezenkívül, legalább ott, ahol örökösödő királyságról van szó, bizonyos megbecsülhetetlen szellemi közösség fejlődik ki, mely a nemzet és király közös jó- és balsorsából fakad. A nemzet a királyra mint önmaga magasabb megszemélyesítőjére tekint fel s benne látja államisága szilárdságának s fényének élő szimbólumát. A királyi udvar fényét és bőségét a saját nagysága jelének érzi, a királynak tett esküt, a királyért és hazáért hozott áldozatokat önmaga jobb, nemesebb, maradandóbb felének hozott hódolatként tekinti. Az Őfelsége a király nevében hozott ítéleteket egy magasabb jogrend döntéseiként fogadja; a király által osztott elismerést és kitüntetést sokkal inkább érzi a szuverenitás megnyilatkozásának, mintha egy általa tegnapelőtt, tán nagy üggyel-bajjal, csekély többséggel megválasztott elnökpolitikus kezéből kapná. Az Isten kegyelméből uralkodó király mégis csak sokkal egységesítőbb tekintély mindnyájunk szemében, mint a nép - az utca - kegyelméből való parvenű. S mindez áll akkor is, ha az uralkodó nem rendelkezik kiváló emberi és államférfiúi tulajdonságokkal - amiknek pedig ismét hatalmas nevelőeszköze a trón és a korona, - áll akkor is, ha közepes tehetségű és törekvésű ember viseli a koronát. Még a rossz, a méltatlan király is legföljebb kivételesen nehéz helyzetekben árthat jelentékenyen: normális körülmények közt nagyobb bajt alig okozhat, az alkotmányosság formái, az uralkodó környezete, sőt családja visszatartaná őt végzetes ballépésektől, hangsúlyozzuk: legalább rendes körülmények között. Összegezve: ami hibája a monarchikus rendszernek van, az az alkotmányosság megfelelő fejlesztése által csökkenthető s javítható; ugyanezt a köztársasági rendszerről nem mondhatjuk el. (Bangha Béla, 1920)

Királyságot! szánalmas ez az 5évenkénti bábcsere