Mi volt ma az iskolában? Semmi.

2020-06-23 09:29:00

Horváth Ádám
Vendégszerző
A sokak számára ismerős párbeszéd az elmúlt hónapokban, bár más szempontból, de mindenkinek valósággá vált azzal, hogy a koronavírus terjedése miatt nem lehetett bemenni az iskolákba. Ugyanakkor a tanítás és a tanulás nem állt le: a digitális technológiáknak és a digitális technológiákat használó pedagógusoknak köszönhetően a járvány okozta veszélyhelyzetben a tantermek helyett digitális távtanítással folytatódhatott az oktatás. Ezt sokan „az oktatás jövőjeként” élték meg, mások alig várták, hogy a gyerekek visszatérjenek a tantermekbe. Sok esetben maguk a diákok is. Mindkét álláspont helyes.

Mi az iskola szerepe valójában?

Ha pusztán az lenne az iskola szerepe, hogy átadja az ismeretek előre meghatározott körét, akkor elég lenne minden diák kezébe egy könyvet nyomni. Persze ehhez előbb meg kell tanulniuk olvasni. Az is fontos lenne, hogy az olvasottakat a diákok megértsék, amihez legtöbbünknek nem elég, ha pusztán elolvassuk a szöveget, azt el is kell magyarázni, be kell mutatni. Az is jó lenne, ha a tanulók emlékeznének arra, amit olvastak, amihez gyakorlás, a tanultak ismételt alkalmazása szükséges. A különböző családokból egy osztályba érkező gyerekeket továbbá fel kell készíteni a társas együttműködésre, és arra is, hogy addig is csendben és nyugodtan legyenek, amíg más beszél. Elkerülhetetlenül szükség van tehát valakire, aki segít megérteni, feldolgozni, értelmezni, információból tudássá formálni az olvasottakat. Aki demonstrál, ösztönöz, támogat, példát mutat. Ez a személy a tanár.  

Mivel nincsenek és még jó darabig nem is lesznek tanítógépek, és nem lehet mindenki mellé egy saját tanárt állítani, mert nem lenne gazdaságos, ezért célszerű a megközelítőleg azonos szinten álló gyerekeket csoportokba rendezni. Egyes gyerekek eltérő érettségét, kompetenciáit nagyon körülményes volna minden szempontból megvizsgálni, ezért közelítően jó megoldásként jellemzően az azonos évben születetteket rendezik csoportokba világszerte. A leghatékonyabbnak az a megoldás bizonyult, hogy az így létrejött csoportok egy külön e célra szolgáló intézményben gyűlnek össze, amely alkalmas egyrészt a tanulási-tanítási tevékenység folytatására, másrészt a 20-30 fős csoportok 8-10 órás megőrzésére, amíg a szülők dolgoznak. Ez az intézmény az iskola. 

Természetesen a tanárok és az iskola valódi szerepe messze túlmutat a fent leírt gyermekmegőrzőn, amely ráadásként ismereteket csöpögtet a fejekbe.

Az iskola – ezt nem lehet elégszer megismételni – az életre készít fel, ezért minél inkább olyannak kell lennie, mint az élet.

Ha az életében sok betű és szám veszi körül az embert, amelyek nélkül nem tud eligazodni a világban, akkor mindenkit meg kell tanítani írni, olvasni és számolni. Ha A-ból B-be GPS alapú digitális térkép segítségével a legegyszerűbb eljutni, ha a tejet és a kenyeret az önkiszolgáló kasszánál lehet kifizetni, ha az élet minden területén digitális megoldások váltják fel, vagy egészítik ki a korábban megszokott gyakorlatokat, akkor mindenkit meg kell tanítani a digitális világ eszközeinek és alkalmazásainak használatára. Ne csak az informatikusok vásárolhassanak koncertjegyet és nyújthassák be az adóbevallásukat a karosszékből.

A digitális kompetencia éppen úgy jár mindenkinek, mint az írás, olvasás és számolás képessége.

Ha az ismeretek előre meghatározott köre nem ad választ olyan jövőbeli kérdésekre, amelyekre a tudomány fejlődése csak az iskolai évek után talál megoldást, akkor az iskolának arra is fel kell készítenie a tanulókat, hogy maguk is képesek legyenek a megfelelő információkat felkutatni, a hiteleset a hamistól külön választani, és a meglévő tudásukba beépíteni. A tanár vagy a tankönyv nem lesz ott egy életen át, hogy válaszoljon a kérdésekre. A tanulás mára egy egész életen át tartó folyamattá vált, hiszen a körülöttünk lévő világ sokkal gyorsabban változik, mint a könyvekben felhalmozott, kanonizált tudás. 

Ezért a tankönyvekbe zárt tárgyi ismeretek megszerzésénél is fontosabb elsajátítani a folyamatos tanulás képességét, a kritikai szemléletet, a végtelen információ rengetegéből a releváns és hiteles elemek kiszűrésének képességét, a másokkal közösen végzett problémamegoldó tevékenységet. Ezért jó, ha a szükséges ismereteket annyira magunkévá tettük, hogy emlékszünk rá éveken át. De ez nem elég! Az emlékezés az iskola befejezése óta eltelt időben feltalált, megírt, bevezetett dolgokra nem kínál megoldást. Arra jó, hogy kiindulásként szolgálhat a további kutakodáshoz, hiszen, aki nem tud semmit, az kérdezni, keresni sem tud. Ha a szüleink az általuk elvégzett iskola óta nem szereztek volna új ismereteket, akkor ma már nem tarthatnák a kapcsolatot az unokákkal videochat-en a járvány idején és nem tudnák bekapcsolni az okos TV-t, nem is beszélve a háziorvoshoz való online bejelentkezésről. 

Az interneten az emberiség által valaha lejegyzett összes ismeret és információ többsége elérhető. Szemben azonban a tankönyvekben megjelenő előre meghatározott, rendezett, ellenőrzött – ám bizonyos esetekben gyorsan elavuló – ismeretekkel, az interneten elérhető információk – bármennyire is naprakészek – rendezetlenek, túl sok van belőlük, és következetes ellenőrzés hiányában a hitelességük nem garantált.

Ebben a helyzetben az iskola nem azzal készít fel az életre, ha ragaszkodik a tankönyvekben felhalmozott zárt tudás elsajátításához, hanem úgy, ha megtanítja, hogyan kell a tankönyvi tartalmak egyszerű elfogadásának módszerével szemben az internetes tartalmakat válogatni, szűrni és ellenőrizni.

Ez a készség is része a digitális kompetenciának, amelyhez mindenkinek joga van annak érdekében, hogy mindig tudhassa a megfelelő választ – akkor is, ha nem emlékszik rá.

Az iskola tehát nem csak az ismeretek előre meghatározott körének és a megfelelő alapkompetenciáknak (írás-olvasás, számolás és digitális) az átadásával készít fel az életre, hanem a problémák megoldásának képességével is. Mivel a probléma egy olyan feladat, amelynek nem kézenfekvő a megoldása, ezért megoldásukhoz új ismereteket kell szerezni, új kompetenciát kell elsajátítani. Továbbá a problémák egy jelentős részére még más sem talált megoldást, ezért nem egy létező megoldásról kell információt keresni, hanem teljesen újat kell kitalálni. Mivel az életben rengeteg olyan probléma van, amelynek még nincs megoldása, vagy több megoldása is lehet, ezért az iskola leghatékonyabban úgy készít fel az életre, hogy innovációra, kreativitásra ösztönöz, nem elégszik meg a meglévő megoldásokkal, hanem új, hatékonyabb megoldásra ösztökél. Nem bünteti a tankönyvtől eltérő megoldást, hanem honorálja, ha az is érvényesnek bizonyul. Sőt, ösztönöznie kell a kockázatvállalásra, a kísérletezésre, és meg kell tanítani, hogyan tanulhatunk tévedéseinkből. Az életben ugyanis az a felkészült, aki nemcsak megismétli a korábbi megoldásokat, hanem újra tudja azokat gondolni, új helyzetekben is tudja hasznosítani vagy jobbat hoz azoknál. Hatékonyabb fékrendszert, gyorsabb jeltovábbítást, erősebb homlokzati festést, kreatívabb hajvágási technikát – és így tovább.

Jelenleg szinte minden ágazatban a digitalizáció eszközrendszere (különösen az adatgyűjtés és -elemzés, az automatizálás) szabadítja fel a hatékonysági tartalékokat, ezért a digitális kompetencia megléte az újítás, jobbítás legfontosabb tényezője a gyógyszergyártástól az autóiparon át a mezőgazdaságig. A digitális kompetencia minden felfedezőnek nélkülözhetetlen.

A digitális kompetenciával nem rendelkezők egyre kevésbé összetett, repetitív munkafolyamatok végzésére lesznek csak képesek – ezek pedig pontosan azok a munkafolyamatok, amelyeket először fognak robotizálni. 

Az iskola szerepe és a tanterem

Az iskola előbbiekben leírt szerepei nem kötődnek szorosan a tanteremhez, ugyanakkor a szociális, társas együttélési szabályokat társaságban, csoportban, az osztályban lehet elsajátítani. A csoportos együttműködés kifinomult rendje, a feladatonként változó szerepek elsajátítása, gyakorlása azonban nem valósítható meg a közösség nélkül. A tanár segítő magyarázata, ösztönző vagy vigasztaló szavai a videokonferenciás megoldásokon keresztül nem, vagy csak nehezen adhatóak át, s amíg a szülők dolgoznak, a gyerekekre is vigyázni kell, ezért még hosszú ideig szükség lesz tantermekre és a tanárok, diákok személyes találkozására.

Digitális munkarend a vírushelyzet idején

Óriási jelentőségű és szinte az egész országot megmozgató döntés volt a digitális távtanítás elrendelése március közepén, hiszen – a tanulók, szülők és a pedagógusok – csaknem 4 millió magyar hétköznapjait rendezte át egy amúgy is zaklatott időszakban, annak érdekében, hogy a koronavírus-járvány ellenére is elérhető legyen az oktatás minél több magyar diák számára a tanév elvégezhető, lezárható legyen.

Több európai ország, például Anglia kényszerűségből a tanítás teljes elengedéséről vagy jelentős korlátozásáról határozott, mert nem tudták volna elérni, hogy a tanulók többsége továbbra is részt vehessen az oktatásban. A dél-amerikai, afrikai országok egy részében pedig a rádió és a televízió jelentette az oktatás egyedüli és egyben egyirányú megoldását. Ennek fényében érdemes értékelni az elmúlt három hónapunkat, méltányolva a két legfontosabb eredményt: sikeresen lezajlott az érettségi, továbbá a köznevelésben és a szakképzésben tanulók lezárhatták a 2019/2020. évi tanévet.

Az Oktatási Hivatal honlapján, a www.oktatas.hu oldalon számtalan ajánlás, tartalomforrás támogatta a pedagógusok felkészülését a rendkívüli helyzetre. A napi oktató-nevelő munkát a távtanítás során eljárási, szabályozási tájékoztatók, javaslatok, minták is támogatták. 

A Digitális Jólét Program keretében működő Digitális Pedagógiai Módszertani Központ és a Digitális Gyermekvédelmi Stratégia munkacsoportja többek között a digitális átállást segítő módszertani ajánlásokkal, útmutatókkal, folyamatosan frissülő szakmai tartalmak közreadásával támogatta honlapján, a www.dpmk.hu és a https://digitalisgyermekvedelem.hu oldalakon a távtanításban közreműködő pedagógusokat és iskolákat.

Az állami módszertani támogatás mellett soha korábban nem jelent meg ilyen erővel a tanárok közötti, horizontális tudásmegosztás, akár külföldről is, illetve a szülők, vállalatok támogatása, amely segítette a pedagógusok felkészülését a digitális munkarendre.

Ahol a tanterem nem pótolható

Ahogy azt már korábban levezettük, a digitális távtanítás nem helyettesítheti a hagyományos oktatást, és mérvadó szakmai körökben ilyet nem is állít senki. Marc Durando, a European Schoolnet vezetője „digital emergency teachingnek”, „digitális vészhelyzeti tanításnak” nevezi a világ számos országában tapasztalt oktatási intézkedéseket és az ezek nyomán kialakított napi tanítási gyakorlatot.

Ugyan el kell ismerni, hogy a digitális technológia nélkül szinte semmilyen oktatás nem valósulhatott volna meg ebben az időszakban, de ki kell emelni, hogy

a digitális távtanítás nem képes teljesértékűen helyettesíteni a tantermi oktatást,

illetve bizonyos feltételek hiánya esetében egyáltalán nem nyújt önmagában megoldást.

A hátrányos helyzetű családok gyermekeinek egy része előtt azonban jellemzően nemcsak az iskolák fizikai ajtaja zárult be a vírushelyzetben.

Számukra az otthoni tanulás feltételei nem voltak adottak: az általános életkörülmények és az eszközhiány mellett a szülői segítség hiánya, a tanulás családon belüli megítélése, fontossága, a személyes motiváció, a húzóerő hiánya együtt vezettek oda, hogy ezek a diákok nem tudtak lépést tartani a többiekkel. Számukra az iskolából kikölcsönözhető számítógépek sem hoztak minden esetben megoldást. Ez az elkövetkezendő időszak tennivalóit is meghatározza ebben a tekintetben: már most lehetőség nyílik az iskolákban arra, hogy az érintettek kiscsoportos foglalkozások keretében, személyre szabott segítséggel megkezdjék a felzárkózást. A nyári időszakban, a lehetőségek figyelembevételével folytatódik ez a kezdeményezés, amelyekhez azonban kutatások és támogató, fejlesztő programok lesznek majd szükségesek.

Nem vagyunk lemaradásban 

Noha már a 21. század harmadik évtizede indul, egy európai felmérés szerint az iskolák kétharmada először a mostani vírushelyzetben kezdett el ismerkedni az online tanítással. 


Egyelőre bár nincsenek átfogó felméréseink a hazai tapasztalatokról, az nagy valószínűséggel elmondható, hogy a magyar tanárok többsége az utóbbi hónapokban jóval több új ismeretet szerzett a digitális eszközökről és platformokról, mint előtte évek alatt.

Azok a tanárok, akik eddig félve nyúltak a digitális megoldásokhoz, ezentúl magabiztosabban alkalmazzák majd azokat,

a diákok pedig rájönnek arra, hogy a játék és a napi kapcsolattartás mellett mennyi, számukra kifejezetten hasznos tartalom lelhető fel a neten. 

A személyes találkozást, a tantermet ugyan nem helyettesítheti a digitális munkarend, de az egyszerű ismeretátadás, vagy a gyakorló feladatok megoldása helyett a tanárok sokkal inkább a megértés támogatására és a differenciálásra fókuszálhatnak, miközben a digitális platformokra hagyhatják, ami oda való: a szövegek, videók elsajátítását, az önálló gyakorlást.

De akár az iskolai tanterem falai között, akár a tanár és a tanulók digitális eszközein kialakított digitális tanteremben zajlik a tanítási-tanulási folyamat, annak célja csak az lehet, hogy a tanulókat az életre készítse fel. Ezt természetesen lehetetlen lett volna egyetlen hétvége alatt létrehozni, de

fontos volna, hogy az elmúlt hónapokban végzett „digitális vészhelyzeti tanítást” követően az érintettek újult lendülettel kezdjenek el dolgozni a valódi digitális oktatás feltételeinek megteremtésén.
Horváth Ádám a Digitális Jólét Program (DJP) állandó szakértője.

(Fotó: MTI/Balázs Attila)