A vírus utáni időkben az állam diktál, nem a piac

2020-06-15 12:36:00

Török Zoltán
G7
Ahogy a divatiparban is vissza-visszatérnek a korábbi stílusok, most a gazdaságpolitikában visszatér az 1980-as évek neoliberális forradalma előtti divat.

„A Nagy Pénzügyi Válság leküzdése idején jelentősen kiszélesítették a korábbi gazdaságpolitikai arzenált, miközben több új, innovatív és bátor elemmel bővült az eszköztár.

Monetáris, azaz jegybanki oldalról ez a likviditás biztosítását jelentette a kiszáradó pénzügyi piaci környezetben; a kamatszint nullára vágását, és végül az eszközvásárlási programok elindítását, vagyis leegyszerűsítve a pénznyomtatást.
Fiskális, vagyis a kormányzati politika oldaláról megjelentek az állami beruházási programok, állami hitelgarancia nyújtása, a roncsautó-program, az állami bérkiegészítés (vagyis a kurzarbeit) és a szociális támogatások emelésének az igénye.
A válságkezelés során a különböző programelemek sok vajúdás mellett, nehezen születtek (például az USA-ban fél év kellett a kamatok földbe döngöléséhez, ez euró-övezetben hosszú évek; az amerikai eszközvásárlási program több év alatt, számos megoldási formát alkalmazva jutott el végső állapotába). A költségvetési lazítás, az államháztartási hiány megemelkedéséből pedig automatikusan következett az adósságráták hirtelen elszállása. A pénzügyi piacok ezt akkor gyorsan és keményen büntették, így fordult a költségvetési politika: a fegyelem, a megszorítások időszaka következett az IMF és az Európai Bizottság asszisztálása mellett. A piacok és az állam viszonyrendszerében az előbbi volt a domináns.

2020-ban ez a viszonyrendszer mintha átalakult volna.

Nem a piac diktál, hanem az állam.

A nemzeti (illetve föderális) kormányok szerepe a járványkezelésben vitathatatlanul megnőtt. Maga a gazdasági válság is az állami döntéshozók intézkedéseinek (szociális távolságtartás és egyéb korlátozások bevezetése és kikényszerítése) a közvetlen eredménye. A gazdasági válság kezelésében magabiztosan vetették be az állami szereplők azokat az intézkedéseket, amelyeket a korábbi válságkezelés során alkalmaztak. Általánosan, egyszerre és mindenhol. (Persze nem teljesen, de sokkal inkább, mint valaha.)

A gazdaságpolitikai recept tulajdonképpen azonos minden országban

(likviditás-növelés a bankrendszerben, kamatcsökkentés, pénznyomtatás, állami hitelgaranciák, állami beruházási programok, a szociális ellátások növelése, állami bérkiegészítés). Az egyes intézkedések tűzereje azonban az adottságok tükrében eltérő.

Számos olyan eleme van a válságkezelési eszköztárnak, amely korábban gazdaságpolitikai tabu volt.

Ilyen az alacsony államháztartási hiány követelményének a feladása az EU-ban. Ilyen a fokozott szolidaritás és felelősségvállalás korábban elképzelhetetlen szintjére emelkedése az euró-övezetben. Ilyen a 180 fokos német fiskális politikai fordulat. Ilyen az alapjövedelem eszméjének egyre elfogadottabbá válása Európa-szerte. Ilyen a nulla közeli (vagy tényleg zéró) alapkamat még inkább tartóssá válása, valamint az, hogy az eszközvásárlási programok a monetáris politika sztenderd elemévé válnak. Ilyen jegybanki függetlenség étoszának elhomályosulása és a tabudöntögető modern monetáris elmélet (MMT – Modern Monetary Theory) divatossá válása. És ilyen az állam gazdasági szerepének 40-50 évvel ezelőttit idéző megnövekedése, a stratégia szektorokban (Nyugat-Európában).

Ahogy a divatiparban is vissza-visszatérnek a korábbi stílusok, most a gazdaságpolitikában visszatér az 1980-as évek neoliberális forradalma előtti divat. Ízlés dolga, kinek tetszik ez.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.