Szép új Magyarország

2020-02-24 09:45:00

Kovács János Mátyás
Élet és Irodalom
Matolcsy Györgyre nem fordítottam különösebb figyelmet korábban, mert nem tartottam fontos közgazdásznak. Néha szemfüles gazdaságpolitikus, de az elméletben örök szélhámos. Interjú.

„– Ön jegyzi a Matolcsy-tanulmányt A jobbkéz gondolkodik címmel. Döbbenetes apparátussal esik neki, mintha régóta készült volna a leszámolásra...

– Ó, dehogy, erről szó nincs, csak eleget foglalkoztam a szocialista reformerekkel annak idején, figyelgettem a nyelvhasználatukat, legfőbb fogalmaikat és azt is, amiről nem beszélnek. Matolcsy Györgyre nem fordítottam különösebb figyelmet korábban, mert nem tartottam fontos közgazdásznak. Néha szemfüles gazdaságpolitikus, de az elméletben örök szélhámos – és igencsak kellett szabadkoznom a tanulmány bevezetőjében, hogy akaratlanul is miért emelem fel őt az eszmetörténet magasába. El lehetett volna intézni az egészet Király Júlia bonmot-jával, miszerint unortodox az, aki nem olvassa a tankönyveket. Számomra nem önmagában érdekes Matolcsy, hanem annak a nagyképű hasonlatnak a fényében, amit Orbán talált ki arról, hogy ha ő Adenauer, akkor Matolcsy az ő Erhardja. Vagyis egy páratlan gazdasági csoda, egy »tündérmese« megalkotója.

Zavart továbbá a korábbi »apák és fiúk« vita is, hogy

vajon számon kérhetők-e rajta távoli rokona, Matolcsy Mátyás fasiszta nézetei.

Ha megkapargatjuk, hogy György miként építi fel saját nemzetmentő programját, akkor, nem is olyan mélyen, meg fogjuk találni Mátyást is, akár olvasta őt, akár nem. Akár becsüli felmenője nyilas korszakát, akár nem. Anélkül, hogy erkölcsi ítéletekkel dobálóznék, engem kizárólag az érdekelt, miként jön létre az állami intervencionizmus folytonossága a magyar közgazdasági gondolkodásban, és hogyan utaznak bizonyos eszmék az időben (például Matolcsy Mátyás olyan kedvenc fogalmai a harmincas évekből, mint az »irányított gazdaság« és a »szociális munkaállam«), kik közvetítik őket, miért halnak ki látszólag és miért élednek újjá nemegyszer hasonló néven. Kopátsy Sándor, az egykori mérsékelt reformközgazdász, egyben Matolcsy György szellemi atyamestere például bizton sokat tett azért, hogy a Mátyáséihoz hasonló gondolatok valahogy eljussanak Györgyhöz. Mondjuk, Mátyás jó barátján, a parasztpárti politikus, Kovács Imrén keresztül, akit Kopá­tsy mindmáig eszményít.

– Mindjárt az elején leszögezi, hogy nem célja vizsgálni Matolcsy unortodox receptjeinek sikerességét. Miért nem?

– A válasz igen egyszerű: mert nem értek hozzá. Már az egyetem alatt, közel ötven éve rájöttem, hogy nem való nekem az »igazi« közgazdaságtan, kivált, amit gazdaságpolitikai elemzésnek mondanak. Nem szeretném például megítélni, hogy a kamatok Matolcsy-féle alacsonyan tartása mit jelent a magyar nemzetgazdaságnak, hogy az mennyire jó vagy rossz,

ehhez hiányzik a szaktudásom. Ugyanígy tulajdonképpen kényelmi okokból választottam az eszmetörténetet a reális gazdaságtörténet helyett,

egyszerűen fogékonyabb voltam az elméletekre, mint a rögvalóságra. Teszek ugyan apró megjegyzéseket az utóbbiról is, de ezeket tanult kollégáimtól kölcsönzöm: Matolcsy esetében ez annyit tesz, hogy jókor volt jó helyen. Hihetetlen szerencsével, óriási agresszivitással, az ismert politikai overkill keretében nem olyan nehéz »csodát« tenni, ha az ember azzal indít, hogy – miután elront egy csomó dolgot – einstandolja a magánnyugdíjakat. A tetejében adva van neki egy jókora német konjunktúra, pénzbőség a világpiacon, nagylelkű EU-támogatások, a nyersanyag- és energiaárak csökkenése, nem folytatom. Ha nagyon megnézem, az én megközelítésem mögött ott lapul a marxi ideológiakritika nem mindig felemelő hagyománya is, hogy – durván fogalmazva – az ember leginkább azt keresi, mikor hazudik vagy blöfföl az általa vizsgált szerző.

Kár volna tagadni, hogy a Lukács-óvoda környékén szocializálódtam.

Már Marxot olvasva is jobban érdekelt, amit a többi közgazdászról gondolt, mint amit a kapitalizmus korabeli világáról. 

– De nem nehéz a gazdaságpolitika alapelveit bírálni úgy, hogy nem tesszük mellé, miként is érvényesülnek azok a valóságban? 

– Ha a Matolcsy-féle gazdaságpolitikai elveket szerettem volna kritizálni, semmi kétség, össze kellett volna vetnem őket a való világgal. Az eszmetörténész feladata azonban részben más. Neki elsősorban azt illik kinyomoznia, hogyan kerül a csizma az asztalra: honnan erednek ezek az elvek, miért pont ezeket választja a vizsgált gazdasági szereplő, és miközben átvesz és utánoz, vannak-e eredeti felfedezései is, nem beszélve arról, hogy milyen a tudományos minősége gazdaságpolitikai víziójának.

– Persze, ha az ember igazolásra vágyik, akkor annak kéne drukkolnia, hogy ne működjék egy kétséges eredetű és/vagy gyatra minőségű gazdaságpolitika...

– Nos, azért egyáltalán nem szurkolok, hogy Magyarországnak rosszabb legyen a sorsa, de azért igen, hogy ne uralkodhassék el a hályogkovácsszerű közgazdasági gondolkodás, hogy ne higgye azt a világ, hogy itt, kérem, meg lett mentve a gazdaság egy vadonatúj és nagyszerű teória segítségével. Ami valójában leginkább ahhoz képest unortodox, amit önmagáról szokott vallani. Miközben a politikai közbeszédben a kormány büszkén anti-neoliberális vonalat visz, azért csak bevezette az egykulcsos adót, megbénította a szakszervezeteket és welfare helyett a workfare-t erőlteti. Holott – mások mellett – ezeket szokás felsorolni egy neoliberális gazdasági program elengedhetetlen tartozékaiként.

– A neoliberális közgazdászok kiindulópontja, hogy az állam rossz tulajdonos. Mintha ez változóban lenne. Hogyan fest Kelet-Európa ebben az összefüggésben? 

– Szokás a neoliberalizmust démonizálni, Nyugaton éppúgy, mint Keleten, anélkül, hogy fogalmát jól definiálnánk. Sok minden szokott összetorlódni a környékén, és ha az ember elkezdi ezeket szétszálazni, eljut oda, hogy nem igazán tudja megmondani, mit is kéne neoliberalizmusnak tekinteni, és kiket e tan prófétáinak. Hayeket és Friedmant? De hát az előbbi nem rajongott az utóbbi pénzügyi szigoráért, sőt, követőinek némelyike Friedmant egyenesen »totalitárius« közgazdasági gondolkodónak tartotta. Ha még azt is hozzávesszük, hogy sokan a neoklasszikus közgazdaságtant is neoliberális eszmei képződménynek hiszik, miközben annak nem kell ab ovo piacelvűnek lennie, még nagyobb lesz a terminológiai zavar. Aztán ott vannak még az olyan kategóriák, mint a privatizáció, a szabadpiac, a laissez faire, a sokkterápia vagy a Washingtoni Konszenzus a maga tíz pontjával. Temérdek sikertelen kísérlet történt már egy átfogó meghatározás megalkotására, ám a dolgok csak tovább bonyolódtak a nagy posztkommunista laboratóriumban, Kínát is ideértve. 

Nyugaton elterjedt, hogy a nagy magántulajdonosok érdekeit képviselő erős és »szociálisan felelőtlen« állam által működtetett, globalizálódó szabadpiacot tekintsék a neoliberális gondolat megtestesülésének. Már az állam védte szabadpiac is fából vaskarika, de mit kezdjünk az olyan kelet-európai gondolkodókkal, mint a lengyel Leszek Balcerowicz és a cseh Václav Klaus (a két fő helyi démon), akik mindmáig szóban bármikor képesek államtagadó piaci fundamentalistának mutatkozni. Ám ha alaposabban szemügyre vesszük, mit is tettek ők ’89 után, azt látjuk, hogy többnyire lehorgonyoztak a szociális piacgazdaság valamely modelljénél, számos kollektivista rendszerelemet megőrizve, még ha ezekkel nem nagyon büszkélkedtek is. Időnként persze követőik megpróbálkoztak az egészségügy vagy a nyugdíjrendszer piacosításával is, de egy ponton rendre visszarettentek. Mégis elhatalmasodott az a felfogás, hogy keleten kitört a neoliberális hegemónia (a Fidesz is ezt szajkózta, amikor bankárkormányt emlegetett), majd jött a válság 2008-ban, amely állítólag bebizonyította, hogy lám, mégiscsak szükség van a jó öreg államra a gazdaságban. 

A válsággal olyan szakaszba léptünk, amelyben a kapitalizmus nem túl nagy amplitúdójú önkorrekciót hajtott végre Nyugaton, főként a pénzügyek szabályozásában, miközben mifelénk megerősödtek az olyan politikai vállalkozók, mint Orbán és Putyin, akik felépítettek egy átfogónak látszó gazdaságstratégiai retorikát, sűrűn hangsúlyozva, hogy az állam, amit végső soron magukkal azonosítanak, is jó gazda tud lenni. Lehet ebben hinni természetesen, Matolcsy például egyre jobban meggyőzte magát e feltevés igazáról. Fontosabb azonban, hogy ezen az alapon könnyebb az újraállamosítás, az állami regulák szigorítása, az állami újraelosztás növelése. Iparágakat lehet lenyúlni, a központból lehet árakat szabályozni (lásd rezsicsökkentés), esetleg megint privatizálni a »mieink« előnyére. Holott tudvalevő, hogy vannak jobban működő gyenge államok és rosszabbul teljesítő erősek is szép számmal – ez rengeteg dologtól függ. Ha viszont egy állam velejéig korrupt, bürokráciája is kontraszelektált, és hatalmába keríti az üzleti világot, akkor talán tanácsos elvenni tőle tulajdonosi-beavatkozási jogokat, nemcsak formálisakat, hanem informálisakat is, hogy ne legyen már annyira erős. 

Közben nálunk az ellenzék egy része Orbánt szereti »leneoliberálisozni« egyebek között a jóléti állam megnyirbálása miatt, miközben nem nagyon zavarja őket az állami beavatkozások bővülése a gazdaságban. Remélhetően azonban a rezsim politikai antiliberalizmusával nem kívánnak megbékülni. Ember legyen a talpán, aki megmondja, van‑e értelme a neoliberalizmus fogalmát forszírozni e csatazaj és beszédzavar közepette. És akkor még nem beszéltünk Kínáról, ahol nem más, mint a kommunista pártállam privatizál és piacosít...”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.