A magyar egészségügy egy karnyújtásnyira van a polgároktól

2019-12-16 21:22:00

Szócska Miklós
Vasárnap.hu
Gondoljunk csak a védőnői, vagy az iskolaorvosi hálózatra, a háziorvosi ellátásra. Igenis sok olyan erőssége van a mi rendszerünknek, amit nem értékelünk eléggé.

„Sokan sokfélét mondanak és gondolnak a hazai egészségügyről, ugyanakkor nyilván mindannyian sejtjük, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés. Felvázolná, mi a helyzet ezen a téren az USA-ban, illetve az egyes híradásokban rendre haladónak mondott európai országokban?

Akinek volt konkrét, személyes kapcsolata az egészségüggyel, az kevésbé negatív annak megítélésében – épp az egyik utódom, Ónodi-Szűcs Zoltán készített egy ezt egyértelműen megvilágító felmérést nemrég. Ugyanakkor persze világos, hogy vannak gondok, Budapesten ráadásul az infrastruktúra állapota már önmagában véve is problémás. Ne felejtsük azonban el, hogy százezernyi ember végzi el napról-napra a munkáját az egészségügyben, amelyben rengeteg ember fordul meg – ők mind eljutnak a háziorvosukhoz, és megkapják a szükséges ellátást. Ez egyáltalán nem mondható el Európa mindegyik országáról: néhol előfordul, hogy orvossal csak több hét várakozást követően találkozik a beteg. 

A magyar egészségügy tehát – minden ellentmondásossága ellenére – az alapellátás tekintetében egy karnyújtásnyira van a polgároktól. 

Gondoljunk csak a védőnői, vagy az iskolaorvosi hálózatra, a háziorvosi ellátásra. Igenis sok olyan erőssége van a mi rendszerünknek, amit nem értékelünk eléggé.

A legnagyobb gondot az jelenti, hogy ma a világon nagyjából annyi embernek van általános egészségügyhöz való hozzáférése, amennyinek tiszta ivóvize. Ez az emberiség egyötöde. Afrikában most 1,3 milliárd ember él, harminc év múlva pedig 3 milliárd ember él majd – ahhoz, hogy őket csak feleannyi orvossal ellássuk, mint amennyi jelenleg átlagban Európában dolgozik, kétmillió orvost kéne képezni harminc év alatt. Én nem látom azokat az egyetemeket, amelyek ezt a számot produkálhatnák, és nem látom azt a gazdasági erőt sem, amelynek révén később az orvosok elvándorlását ezek az országok meg tudnák akadályozni. Úgyhogy nagyon meg kéne becsülnünk azt, amink van… A világ egyötödének van egészségügyi hozzáférése – négyötödének nincs.

Vagyis hiába működnek egyes országokban fejlett egészségügyi rendszerek, ez nem változtat az egészségügy globális helyzetén.

Így van, és ez egy nagyon komoly probléma. Sőt, az európai népességfogyás oda vezethet – mégpedig néhány évtizeden belül –, hogy nem lesz elég járulékfizető munkavállaló.

Egyszerűen nem lesz, aki a társadalombiztosítás költségeit kifizesse, amennyiben a népesség tovább csökken.

Általában véve az az egészségügy és az egészségpolitika nagy kérdése, hogy hogyan tudja hozzáigazítani a különböző kihívásokhoz a rendszert, miként képes gondoskodni arról, hogy a beteg ne csak eljusson az ellátásba, hanem ott épp a megfelelő ellátást kapja: ne kezeljük túl, de ne is nyújtsunk kevesebbet a számára szükségesnél. Fontos lenne az is, hogy az egészségügyben motivált, innovatív emberek dolgozzanak, a rendszer pedig fenntartható, minőségi, hozzáférhető legyen.

Bizonyos problémák Európa többi országában is jelen vannak. Hogy csak néhány példát  említsünk: a HR-helyzet (a szlovák rendszerből tizenkétezer egészségügyi ápoló hiányzik), Csehországban szakemberhiány veszélyezteti a betegellátást, nőtt a várakozási idő az angol kórházak sürgősségi osztályain, Franciaországban növekszik az egészségbiztosítás deficitje. Németországban minden második kórház veszteséges.

Ezek általános problémák. Mit kell tenni? Menedzselni a betegutakat, menedzselni és átalakítani a kapacitásokat, ösztönözni a rendszerben dolgozókat a jó munkára és a hatékonyságra, valamint felépíteni az állampolgárok egészségi állapotukért, illetve gyógyulásban való részvételükért érzett felelősségét. Mit értek kapacitás menedzselés alatt? Például amikor megszűnt a tbc, a kezelésére létrehozott szanatóriumokkal kezdeni kellett volna valamit. Vagy a gyomorfekély. Rájöttek, hogy azt antibiotikummal kell gyógyítani. Akkor kevesebb sebészeti ágy kell. Vagy a szemészet, ami most már járóbeteg ellátás keretében működik, tehát nem kell annyi fekvőbeteg ágy. Vagy: olyan szinten fejlődött a laboratóriumi technológia, hogy bizonyos diagnosztikai eszközöket ki lehetne helyezni a patikákba. A technológiai lehetőségek és az átalakuló igények mentén folyamatosan karban kell tartani a kapacitásokat. Betegút, kapacitás, motiváció, és a beteg felelősségvállalása, részvétele. Ez a négy dolog, amin dolgoznia kell minden rendszernek.

És mi az, ami Magyarországtól tanulható el?

 A védőnői hálózat nagyon erős nálunk, a mentőszolgálat központosítottsága pedig igazi hungarikumnak mondható. Az oltási kultúránk – amely a tbc elleni küzdelem hosszú távú eredménye – úgyszintén eltanulható lenne tőlünk.

Nálunk a háziorvosi ellátáshoz könnyen, már az egészségügyi probléma jelentkezésének napján hozzá lehet férni.

A népegészségügyi termékadótól a nemdohányzók védelméig a legfontosabb népegészségügyi jogszabályokat Magyarország másfél év alatt képes volt bevezetni, és ezt Európában szinte mindenki irigyli tőlünk. Illetve – szintén irigykedésre okot adva – képesek voltunk létrehozni egy egységes adatplatformot az egészség területén.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.