A Nyugat megtalálja-e a „diplomáciai lehajtót” az ukrán háborúból?

2023. január 15. 18:36
Ukrajna számára több forgatókönyvet is felvázolnak, a totális vereségtől az oroszok teljes kiűzéséig. Csupán az a gond, hogy a teljes „győzelem” lenne a legveszélyesebb Ukrajna számára, mivel magában hordozza akár a nukleáris fegyver bevetésének lehetőségét is. Tény, hogy a békét nem Ukrajna, hanem a Nyugat politikusai tudják elhozni, miközben ezek a döntéshozók még ma is sokkal harciasabbak, mint a NATO tábornokai.
A békéért felelős politikusoknak talán jobban meg kellene ismerniük a geopolitikai és katonai realitásokat, ahelyett, hogy öncélú értékeléseket ismételgetnek,

amelyek szerint Oroszország eszkalációra készül, vagy, hogy Oroszország atomfegyvereinek bevetésével fenyegetőzik.

Legkönnyebb javasolni a tárgyalásokat, de húzódik-e mögötte valós szándék? Merkel és Hollande hangos és büszke dicsekvése után, miszerint úgy írták alá anno 2014-ben a Minszki jegyzőkönyvet Oroszországgal, hogy nem állt szándékukban betartani azt, kérheti-e egyáltalán a Nyugat Oroszországtól, hogy vonja meg a vállát. Továbbá, hogy vonuljon vissza a 2022. február 21-i pozícióihoz; sőt, még adja fel a Krímet is. Nehéz lesz ebből az alapállásból tárgyalni Oroszországgal, amikor a kollektív Nyugat azt sugározta, hogy Putyin és köre teljesen megbízhatatlan.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár, aki kitartóan támogatja Ukrajnát, december elején egy norvégiai tévéinterjúnak elárulta, hogy mitől is tart a télen: attól, hogy az ukrajnai harcok kicsúsznak az irányítás alól, és a NATO és Oroszország közötti háborúvá fajulnak. „Ha a dolgok rosszul mennek, szörnyen rosszul is elsülhetnek” – figyelmeztetett.

Nincs egyetértés a politikusok és a katonai vezetők közt

Ez egy ritka beismerés volt egy olyan személytől, aki ennyire érintett a háborúban, és tükrözi a kettősséget az USA és a NATO politikai vezetői, valamint a katonai tisztviselők között.

A politikai vezetők továbbra is elkötelezettnek tűnnek egy hosszú, nyílt kimenetelű  háború folytatása mellett Ukrajnában. 

Eközben a katonai vezetők, mint például az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke, Mark Milley tábornok,pár hete megszólalt, és felszólította Ukrajnát, hogy „ragadja meg a pillanatot” a béketárgyalásokra.

„Kölcsönösen el kell ismerni, hogy a katonai győzelem – a szó valódi értelmében – valószínűleg nem érhető el katonai eszközökkel, ezért más eszközökhöz kell fordulni”

– mondta Milley.

Michael Mullen nyugalmazott admirális szintén azt mondta az ABC Newsnak, hogy az Egyesült Államoknak mindent meg kell tennie, hogy a két harcoló fél tárgyalóasztalhoz üljön a probléma legalább átmeneti rendezése  érdekében.

Az Asia Times még novemberben beszámolt arról, hogy más NATO katonai vezetők is osztják Milley véleményét, miszerint sem Oroszország, sem Ukrajna nem érhet el teljes katonai győzelmet. Még a francia és német katonai értékelések is arra a következtetésre jutottak, hogy az utóbbi idők harctéri sikerei (nagyobb területek felszabadítása) révén megerősödött ukrán tárgyalási pozíció rövid életű lesz, ha nem veszi figyelembe Milley tanácsát.

Mi aggasztja ennyire a nyugati katonai vezetőket?

Az USA és a NATO katonai vezetői miért igyekeznek sürgetően elutasítani saját szerepük állandósulását az ukrajnai háborúban? És miért látnak ekkora veszélyt, ha politikai főnökeik elszalasztják vagy figyelmen kívül hagyják a harcok helyett a tűzszüneti diplomáciára való áttérésre vonatkozó jelzéseiket?

A Pentagon megbízásából a Rand Corporation által decemberben kiadott tanulmány, amelynek címe Responding to a Russian Attack on NATO During the Ukraine War (Válasz a NATO elleni orosz támadásra az ukrajnai háború során), támpontokat ad arra vonatkozóan, hogy Milley és katonai kollégái mit tartanak annyira aggasztónak. 

A tanulmány négy forgatókönyvre adott amerikai válaszlehetőséget vizsgál, amelyben Oroszország egy sor NATO-célpontot támad. Ez a négy forgatókönyv mind hipotetikus, de az összes az Ukrajna határain túli orosz eszkalációt feltételezi. A szerzők elemzése azonban rávilágít arra, hogy

milyen vékony és bizonytalan a határ az orosz eszkalációra adott korlátozott és arányos katonai válaszok és az irányíthatatlanná váló, nukleáris háborúhoz vezető eszkalációs spirál között.

A tanulmány más részei azonban a de-eszkaláció vagy az orosz eszkalációra adott aránytalanabbnál aránytalanabb válaszlépések ellen érvelnek, megemlítve az Amerika „hitelességével" kapcsolatos aggodalmakat, amelyek Vietnamban, Irakban, Afganisztánban és más elveszett háborúkban a pusztító, de végül hiábavaló eszkalációs fordulókhoz vezettek.

Úgy tűnik, az amerikai politikai vezetők mindig attól tartanak, hogy ha nem reagálnak elég erőteljesen az ellenséges akciókra, akkor az ellenség (most már Kínát is beleértve) arra a következtetésre jut, hogy katonai lépésekkel visszavonulásra kényszeríthetik az Egyesült Államokat és szövetségeseit. 

Az ilyen félelmek által vezérelt eszkalációk azonban következetesen csak még határozottabb és megalázóbb amerikai vereségekhez vezettek.

Ukrajnában az Egyesült Államok „hitelességével” kapcsolatos aggodalmait tetézi, hogy be kell bizonyítania szövetségesei számára, hogy a NATO 5. cikkelye, amely kimondja, hogy az egyik NATO-tag elleni támadás az összes NATO-tag elleni támadásnak minősül, valós kötelezettségvállalás.

Az Egyesült Államok ukrajnai politikája tehát „vergődik” egyrészt az ellenség megfélemlítésének és a szövetségesek támogatásának reputációs igénye, másrészt az eszkaláció  valós veszélyei között.

Ha az amerikai vezetők továbbra is úgy cselekszenek, ahogyan a múltban tették, és az eszkalációt részesítik előnyben a „hitelesség” elvesztésével szemben, akkor az atomháborúval fognak kacérkodni, és a veszély csak növekedni fog az eszkalációs spirál minden egyes fordulatával.

A nyugati politikusok is egyre óvatosabbak

Persze a fentieket felismerték egyes nyugati politikusok is, és csendben egyre békülékenyebb álláspontokat csempésznek nyilvános nyilatkozataikba. A legjelentősebb például, hogy a korábban hangoztatott javaslat helyett, miszerint vissza kell állítani Ukrajna 2014 előtti határait, ami az egész Donbasz és a Krím visszaadását jelenti, felváltják azzal a felhívással, hogy Oroszország csak a 2022. február 24. előtti pozíciókra vonuljon vissza, amibe gyakorlatilag Oroszország már korábban, még hónapokkal ezelőtt beleegyezett , a márciusi törökországi tárgyalásokon.

Amerikai és brit visszafogottság

Antony Blinken amerikai külügyminiszter december 5-én a The Wall Street Journalnak azt mondta, a háború célja most az, hogy „visszavegyék azokat a területeket, amelyeket február 24. óta foglaltak el Ukrajnától”. A WSJ  két európai diplomata nyilatkozatát is megírta, miszerint Jake Sullivan (amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó) azt javasolta Zelenszkij csapatának, kezdjen el gondolkodni a reális követeléseiről és a tárgyalások prioritásairól, beleértve annak a kinyilvánított célnak az újragondolását, hogy Ukrajna visszaszerezze a 2014-ben annektált Krímet.

Egy másik cikkben a The Wall Street Journal német tisztviselőket idézett, akik szerint „nem reális elvárni, hogy az orosz csapatokat teljes mértékben kiűzzék az összes megszállt területről, míg brit tisztviselők a tárgyalások minimális alapjaként azt határozták meg, hogy Oroszország hajlandó legyen „visszavonulni a február 23-án elfoglalt pozícióiba”.

Rishi Sunaknak brit miniszterelnökként az egyik első intézkedése az volt október végén, hogy Ben Wallace védelmi miniszter felhívta Szergej Sojgu orosz védelmi minisztert a februári orosz invázió óta először. Wallace közölte Sojguval, hogy az Egyesült Királyság a konfliktus deeszkalációját akarja elérni, ami jelentős elmozdulás a korábbi miniszterelnökök, Boris Johnson és Liz Truss politikájához képest.

Ukrán maximalizmus vs. realitások

A nyugati diplomatákat a békeasztaltól visszatartó egyik fő akadály Zelenszkij elnök és az ukrán kormány maximalista retorikája és tárgyalási pozíciói. Zelenszkij április óta ragaszkodik ahhoz, hogy semmi mással nem fog megelégedni, mint a teljes szuverenitással minden olyan terület felett, amelyet Ukrajna 2014 előtt is birtokolt.

Ez a maximalista álláspont önmagában is figyelemre méltó fordulatot jelentett ahhoz az állásponthoz képest, amelyet Ukrajna a márciusi törökországi tűzszüneti tárgyalásokon képviselt, amikor beleegyezett abba, hogy feladja NATO-csatlakozási törekvéseit, és nem fogad külföldi katonai támaszpontokat az oroszok visszavonulásáért cserébe az invázió előtti pozíciókra.

Boris Johnson a levegőbe beszélt?

Az említett tárgyalásokon Ukrajna beleegyezett, hogy tárgyalásokat folytat Donbász jövőjéről, és 15 évvel elhalasztja a Krím jövőjéről szóló végleges döntést. A Financial Times március 16-án hozta nyilvánosságra ezt a 15 pontos béketervet, Zelenszkij pedig március 27-én egy országos televíziós adásban magyarázta el népének a „semlegességi megállapodást”, és ígéretet tett arra, hogy azt országos népszavazásra bocsátja mielőtt hatályba lépne.

Április 9-én azonban Boris Johnson brit miniszterelnök közbelépett, és megsemmisítette ezt a megállapodást. Azt mondta Zelenszkijnek, hogy az Egyesült Királyság és a kollektív Nyugat „hosszú távon benne van a dologban”, és támogatni fogja Ukrajnát egy hosszú háború megvívásában, de nem fog aláírni semmilyen megállapodást, amelyet Ukrajna Oroszországgal köt.

Ez megmagyarázza, hogy Zelenszkij miért sértődött meg most annyira a nyugati béketárgyalást indítványozó javaslatokra.

Johnson azóta szégyenszemre lemondott, Zelenszkij ígéreteire hagyva az ukrán népet.

Áprilisban Johnson azt állította, hogy a „kollektív Nyugat” nevében beszél, de nyilvánosan csak az Egyesült Államok foglalt el hasonló álláspontot, miközben Franciaország, Németország és Olaszország már májusban új tűzszüneti tárgyalásokat sürgetett. Most maga Johnson is fordulatot vett, és a The Wall Street Journal december 9-i véleménycikkében csak annyit írt, hogy „az orosz erőket vissza kell szorítani a február 24-i de facto határig”.

Johnson és Biden a nyugati Ukrajna-politikából zűrzavart csináltak, politikailag ragaszkodva a feltétel nélküli, végtelen háború politikájához, amelyet a NATO katonai tanácsadói a legmegalapozottabb okokból, a világvégét jelentő harmadik világháború elkerülése érdekében utasítanak el.

Mutatkoznak tehát jelei annak, hogy az Egyesült Államok és a NATO vezetői végre apró lépéseket tesznek a tárgyalások felé, de 

a világ előtt álló kritikus kérdés az, hogy a háborúban álló felek eljutnak-e a tárgyalóasztalhoz, mielőtt az eszkalációs spirál katasztrofálisan kicsúszik az irányítás alól.

Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 69 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Amit az ukik ebből max kihozhatnak az az, hogy futni hagyják zselét és sleppjét. Ez azt jelenti, hogy zselé megválaszthatja, melyik titkosszolgálat nyírja ki.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés