Dr. Végzet disztópiája

Világvége? Vagy csak egy újabb hatalmas válság vár ránk?

2022. december 8. 10:34
Mikor Nouriel Roubini 2008-ban megjósolta a globális pénzügyi válságot, kiérdemelte a Dr. Végzet (Dr.Doom) nevet. Új könyvében a MegaThreats-ben (Mega fenyegetések) még zordabb jóslatot fogalmaz meg: káosz, válságok, instabilitás, valamint hazai és globális konfliktusok, ahol a disztópikus jövő valószínűbb, mint a józan politikaalkotás és a nemzetközi együttműködés utópisztikus jövője.
Nouriel Roubini, a New York-i Egyetem Stern School of Business közgazdász emeritusa, az Atlas Capital Team vezető közgazdásza és a MegaThreats: Ten Dangerous Trends That Impersil Our Future, and How to Survive Them (Little, Brown and Company, 2022) című könyv szerzője.

Az amerikai szemszögből vizsgálódó sztárszerző fontos történelmi visszatekintéssel kezdi az elemzését. E szerint négy évtizeddel a második világháború után az enyhülő hidegháború idején, a kelet-európai rendszerváltásokhoz közeledve, senki sem gondolt arra, hogy egyszer, nem is olyan sokára a klímaváltozás és a mesterséges intelligencia elveheti az emberek munkáját. 

Az olyan kifejezéseket, mint a „deglobalizáció” és a „kereskedelmi háború” egyáltalán nem említették. Globális világjárványok gyakorlatilag nem léteztek – az utolsó is anno 1918-ban volt, a spanyolnátha. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti feszültség 1970-es évektől kezdődő látványos enyhülése és Kína nyitása után a hagyományos vagy nukleáris háború veszélyének esélye már egyre csekélyebbnek tűnt az 1980-as évekre.Roubini a fenti helyzetelemzését kibővíti azzal, hogy a gazdasági növekedés erős volt, a gazdasági ciklusok korlátozottak, a recessziók pedig rövidek és sekélyek voltak, a stagflációs 1970-es évek kivételével, és még akkor sem volt adósságválság a fejlett gazdaságokban, mert alacsony volt a magán-államadósság aránya.

A nyugdíj- és egészségügyi rendszereknek nem volt implicit adóssága, mivel a fiatal munkavállalók kínálata nőtt, és az öregedés mérsékelt volt. A szilárd szabályozás és a tőkeszabályozás tompította az üzleti ciklusokat, és ezzel gyakorlatilag távol tartotta a jelentős pénzügyi válságokat. A nagy gazdaságok erős liberális demokráciák voltak, szélsőséges politikai polarizáció nélkül. A populizmus és a tekintélyelvűség a szegényebb országok elmaradott csoportjára korlátozódott.

A boldog, szép napok elmúltak

Majd megszólal a Dr.Végzet: 

A 2022-es év olyan új, extrém megafenyegetésekkel árasztotta el a világot, amelyek korábban nem léteztek. 
  1. Geopolitikai válság

Először is a világ nagy geopolitikai válságba került, és négy veszélyes revizionista hatalom – Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea – kihívás elé állítja az Egyesült Államok és szövetségesei által a második világháború után létrehozott gazdasági, pénzügyi, biztonsági és geopolitikai rendet. Jelenleg ráadásul nemcsak a nagyhatalmak közötti háború, hanem a nukleáris konfliktus veszélye is nő.

  1. Kínai-amerikai kereskedelmi háború

Mindeközben Hszi Csin-ping kínai elnök tovább erősíti tekintélyelvű uralmát, és az Egyesült Államok kereskedelmi korlátozásai szorítják Kínát, az új kínai-amerikai hidegháború napról napra fokozódik. Ami még rosszabb, túlságosan könnyen fellángolhat a konfliktus Tajvan státusza miatt, amelyet Hszi Csin-ping újra egyesítene a szárazfölddel, és amit Joe Biden amerikai elnök ígérete szerint megvédene. Eközben az atomfegyverrel bíró Észak-Korea ismét a figyelemért verseng azzal, hogy rakétákat lő ki Japán és Dél-Korea fölé.

  1. A környezeti katasztrófák veszélye

És ha ez nem volna elég, akkor emellett egyre nő a jövőbeni környezeti apokalipszis veszélye, különös tekintettel arra, hogy a zéró károsanyag-kibocsátású beruházásokról és az ESG-ről a legtöbb szó csak a lényeget elmismásoló zöldmosásnak (gyakran használt angol kifejezéssel greenwashing) vagy zöld vágyálomnak tekinthető. 

  1. Pusztító járványok fenyegetése

A környezetpusztítás és a zoonózisos megbetegedések közötti kapcsolat miatt egyre nagyobb a kockázata annak, hogy az új járványok még a bibliai csapásoknál is súlyosabbak lesznek. A veszélyes kórokozókat hordozó vadon élő állatok gyakrabban kerülnek kapcsolatba az emberrel és a haszonállatokkal. Éppen ezért a nyolcvanas évek eleje óta egyre gyakoribb és virulensebb járványokat tapasztalunk. A bizonyítékok arra utalnak, hogy ez a probléma a jövőben súlyosbodni fog.

A gazdasági helyzet sem jobb

Roubini értékelése szerint a globális gazdaság is nagy bajban van: az 1970-es évek óta most először állunk szemben 

egyszerre magas inflációval és egy recesszió lehetőségével 

– azaz stagflációval. És ha eljön, a recesszió nem rövid és sekély, hanem hosszú és súlyos lesz, hiszen az elmúlt évtizedek egekbe szökő magán- és államadósság aránya miatt minden adósságválság anyjával is szembesülhetünk.

 Az 1970-es évek alacsony adósságrátája anno megkímélt minket mindettől. És bár a 2008-as összeomlás után bizonyosan voltak adósságválságaink – a háztartások, bankok és kormányok túlzott adósságállományának eredményeként –, de emellett volt deflációnk is. Ez egy keresleti sokk és hitelválság volt, amelyet hatalmas monetáris, fiskális és hitelezési lazítással lehetett kezelni.

Ma mind az 1970-es, mind a 2008-as évek legrosszabb elemeit éljük meg

– vallja nevéhez híven Dr.Végzet.  

Ugyanis a többszörösen tartós negatív kínálati sokkok egybeesnek a magas adósságrátákkal. Ezek ráadásul nemcsak egyszerűen magasak, hanem sokkal  magasabbak, mint a globális pénzügyi válság idején. Mivel az inflációs nyomás a monetáris politika szigorítására kényszeríti a jegybankokat még a recesszió közeledtével is, az adósságszolgálati költségek az egekbe szöknek.

Emellett a modern társadalmak elöregedése hatalmas fedezetlen közszféra-kötelezettségeket is jelent – ​​nyugdíjak és egészségügyi ellátások terén –, amelyek mértéke nagyságrendileg akkora, mint az explicit államadósság.

Készülhetünk tehát a nagy stagflációs adósságválságként emlegetett eseményre! – állítja Mr. Végzet.

Jegybankok dilemmája és az infláció

Roubini kifejezi szkepticizmusát a jegybankokkal szemben is, amelyek még ha megpróbálnak is keménynek tűnni, vajon hajlandóak lesznek-e mindenáron küzdeni az infláció ellen? Ha egyszer adósságcsapdában találják magukat, meg kell hátrálniuk.

Ilyen magas adósságrátákkal az infláció elleni küzdelem könnyen gazdasági és pénzügyi összeomlást okozhatna,

ami nyilván politikailag lenne elfogadhatatlan.

 A növekedést mérséklő és az inflációt növelő negatív összesített kínálati sokkok közepette átkozottak lesznek – akár megteszik, akár nem. Ha annyira emelik a kamatlábakat, hogy az inflációt két százalék alá szorítsák, azzal kemény gazdasági landolást (hard landing) okoznak. Ha nem teszik meg, és ehelyett megpróbálják megvédeni a növekedést és a munkahelyeket, akkor tovább esnek a lefelé mutató gazdasági görbék alá, ami az inflációs várakozások lehorgonyzásához, valamint a bérek és árak spiráljához vezet.

Az infláció visszaszorításához a kamatlábak elég magasra emelése nemcsak gazdasági összeomlást, hanem pénzügyi összeomlást is okoz, és a súlyosan eladósodott magán- és állami hitelfelvevők komoly problémákkal néznének szembe. Az ebből eredő, recessziót fokozó pénzügyi sokk ördögi kört teremt a recesszió elmélyülésében, valamint a pénzügyi fájdalmak és az adósságválság fokozódásában. (Pontosabban Amerikában is, hiszen a világon már több helyen többé-kevésbé jelen vannak a fenti folyamatok – a szerk.)

Ilyen körülmények között Roubini szerint a központi bankok csak pislognak. Kilépnének az infláció elleni küzdelemből, hogy elkerüljék a gazdasági és pénzügyi összeomlást. Ez azonban magasabb tartós inflációhoz vezet, miközben csak késlelteti a stagfláció és az adósságválság kialakulását. Más szóval: 

az Egyesült Államok, Európa és más fejlett gazdaságok központi bankjainak csak rossz választási lehetőségeik vannak.

Variációk az adósságválság eltörlésére

Roubini arra is felhívja a figyelmet, hogy az adósságválság megoldása sosem egyszerű vagy költségmentes. Az adósság monetizálása és reálértékének váratlan inflációval való eltörlése csak azoknál az országoknál működik, amelyek saját valutájukban vettek fel hitelt. De emellett az adósságok eltörlése az inflációs adóra támaszkodva az inflációs ráta tartós növekedését okozza. 

Az idegen valutában denominált adósságok esetében az egyetlen megvalósítható lehetőség

a nemteljesítés, illetve az adósság fenntarthatatlanná válása esetén az adósság átütemezése

ezek a folyamatok rendezetlenek és hosszadalmasak lehetnek, és az országnak a tőkepiacokhoz (azaz további hitelekhez) való hozzáférésébe is kerülhetnek. A vagyon- vagy tőkeadók kivetése a fenntarthatatlan adósságszint csökkentése érdekében nemcsak politikailag nehéz, hanem alááshatja a beruházásokat, a tőkefelhalmozást és a növekedést is.

A felhalmozódott hatalmas adósságot működőtőkére vagy az ilyen adósságot klímaváltozásra cserélő swapok (cserék) a hitelezők adósságköveteléseit részvénykövetelésekké vagy az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére irányuló követelésekké alakítják át. 

Ezek az eszközök azonban nem elég széles körűek ahhoz, hogy egy-egy ország súlyossá vált adósságproblémáit megoldják. Az adósok pedig úgy érezhetik, hogy mindez csorbíthatja a szuverenitásukat, mivel az ország természeti erőforrásainak és eszközeinek tulajdonjogát ténylegesen külföldi jogalanyokra ruházza át. Az adósságcsere tehát az éghajlatváltozási ügyletekért nem képes sem az adósságválságot megoldani, sem az éghajlatváltozás elleni küzdelemhez nagymértékben hozzájárulni.

A nagy központi bankok tehát úgy érzik, 

nincs más választásuk, mint meghátrálni, az infláció, a valuta leértékelődése, az üzleti ciklusok és a pénzügyi válságok pedig egyre súlyosabbá és gyakoribbá válnak, ami monetáris és pénzügyi káoszhoz vezet.

A pénzügyi innováció destabilizálása, ami a papírvaluták leértékelődéséhez vezethet

Roubini arra is figyelmeztet, hogy a megfelelő szabályozás és felügyelet nélküli pénzügyi innováció történelmileg eszköz inflációhoz vezetett, majd buborékokat szított, amelyek végül kipukkadnak. 

Napjainkban az áruk és a szolgáltatások inflációjával is szembe kell néznünk a negatív összesített kínálati sokkok, valamint a túl sokáig laza fiskális és monetáris politika hatásai miatt. A magas infláció mellett a valuta leértékelődése egyre nagyobb kockázatot jelent.

De a megoldást nem a kriptovalutákban látjak, amelyek sem nem valuták, sem nem eszközök.  Szerinte 

a kriptovalutáról kiderült, hogy minden csalás anyja, és a buborékok most kipukkadtak. 

 

A legutóbbi ilyen eset igen tanulságos, és alátámasztja Roubini erős állításait: lásd erről az FTX kriptotőzsde kapcsán megjelent írásunkat.

A kriptodevizák helyett megoldásként a pénzügyi rendszer megfelelő felügyeletét és szabályozását, beleértve az úgynevezett “mérgező innovációk” korlátozását célzó lépéseket ajánlja a sztárközgazdász, amelyek a kriptovalutákhoz hasonlóan nem járnak előnyökkel, csak elősegítik a pénzügyi instabilitást. (Itt, mérgező innovációk gyűjtőnéven a kriptovisszaélésekre és bár hasonló “innovációnak” álcázott, ám valójában inkább piramisjáték jellegű pénzügyi-technológiai projektekre utal Roubini – a szerk.)

Ezenkívül foglalkozni kellene a buborékokat tápláló és az adósságcsapdákat elmélyítő laza monetáris és hitelpolitikák erkölcsi kockázatával. Az adósságcsapdákra azonban nincs egyszerű megoldás, mivel a magán- és állami túlhitelezés mély politikai előítéletekből fakadnak.

Jövedelmek és vagyoni egyenlőtlenségek

A tíz „megafenyegetés” egyike, amelyre Roubini könyvében rámutat, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, amely a demokrácia elleni harcot is szítja.

Az országokon belüli jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek számos ok miatt nőnek. A jelentős tényezők közé tartozik 

  • a kereskedelem és a globalizáció, 
  • a technológiai innováció (amely tőkeigényes, készségorientált és munkaerő-takarékos),
  • a gazdasági és pénzügyi elitek önerősítő politikai ereje, 
  • az oligopolisztikus hatalom koncentrációja a vállalati szektorban, 
  • a munkásság és a szakszervezetek hanyatló ereje. 

Ezek a tényezők együttesen erős reakciót váltottak ki a liberális demokráciával szemben.

A munkavállalókat, a szakszervezeteket, a munkanélkülieket és a hátrányos helyzetű csoportokat támogató fiskális politika segíthet csökkenteni az egyenlőtlenségeket, de a bérinfláció növelése magasabb inflációhoz is vezethet. Tekintettel a vállalatok aránytalan árképzési erejére (a munkához képest), az árak jobban emelkednek, mint a bérek, ahogyan 2021-ben és 2022-ben is történt. Ennek eredménye a reálbérek csökkenése, ami súlyosbítja az egyenlőtlenségeket.

A fiskális politika – beleértve a progresszív adózást is – történelmileg csak szerény hatással volt az egyenlőtlenségre. A mesterséges intelligencia, a robotika és az automatizálás térnyerése pedig azt jelenti, hogy a munkaerő érdekérvényesítési képessége idővel még gyengébb lesz, mivel az emberek sok – rutinszerű, kognitív és egyre kreatívabb – munkahelyet veszítenek el a szoftverek és robotok miatt.

A Homo sapiens idővel elavulttá válhat

Roubini nem látja rózsásan a mesterséges intelligencia, a robotika és az automatizálás fejlődését, mert szerinte egyre több munkahelyet fog tönkretenni, még akkor is, ha a politikai döntéshozók magasabb protekcionista falakat építenek. Az elöregedő fejlett gazdaságok a bevándorlás korlátozásával és a több belföldi termelés megkövetelésével erősebb ösztönzést jelentenek a munkaerő-takarékos technológiák számára.

A MegaThreats-ben azt veti fel, hogy 

aki a mesterséges intelligencia területén vezető szerepet tölt be, az válhat vezető globális hatalommá, és ez könnyen lehet Kína is. 

Az Egyesült Államok és Kína nemcsak azért versenyez, hogy az évszázad vezető geopolitikai és katonai hatalmává váljon, hanem azért is, hogy uralja a jövő iparágait, beleértve a mesterséges intelligenciát, a robotikát, az automatizálást, a tárgyak internetét, a nagy adatforgalmat, az 5G-t (holnap a 6G-t) és a kvantum-számítástechnikát. A technológia mindkét országban erősen támogatott, de Kína szigorúbb megközelítést alkalmaz ezek ellenőrzésére és kezelésére.

Roubini azzal árnyalja Kína lehetőségeit, hogy a közelmúltbeli, a magánszektor – beleértve a technológiai cégeket is – elleni fellépése nem tesz jót az ország azon képességének, hogy valóban innovatív technológiákat és alkalmazásokat tervezzen.

De Kína az élvonalbeli ágazatokba irányuló folyamatos, felülről lefelé beruházásainak puszta ereje mégis lehetővé teheti az ország számára, hogy uralja a jövő iparágait megalapozó technológiákat. A kínai államkapitalista modell azonban kifogyni látszik, ami a potenciális növekedés erőteljes csökkenését okozza, és tekintettel a kínai elnök statisztikus megközelítésére, ez a lassulás valószínűleg tovább folytatódik és elmélyül.

Viszont azt tanácsolja, hogy egy árnyaltabb amerikai megközelítés hosszú távon sikeres lehet. A kínai parancsuralmi irányítási modelljéről bebizonyosodott, hogy dinamikusan befolyásolja a gazdasága komparatív előnyeit. Ezért van szüksége az USA-nak megfelelő iparpolitikára. A tisztán laissez-faire megközelítés nem lesz elég ahhoz, hogy az USA uralja a stratégiai technológiákat.

Deglobalizáció és a világ környezeti gondjai

Ugyanakkor a geopolitikai konfliktusok és a nemzetbiztonsági aggályok is tovább szítják a kereskedelmi, pénzügyi és technológiai háborúkat, felgyorsítva a deglobalizáció folyamatát. 

A protekcionizmus visszatérése és a kínai-amerikai függetlenség széttagoltabbá teszi a világgazdaságot, az ellátási láncokat és a piacokat, ami az áruk és szolgáltatások széles körét megdrágítja. A „friendshoring” és a „biztonságos és tisztességes kereskedelem” váltotta fel az offshoringot és a szabad kereskedelmet.

A környezeti problémákról Roubini kiemeli, hogy az Egyesült Államok fele – a Republikánus Párt – tagadja az ember által okozott klímaváltozás valóságát, és aktívan blokkolja az azt célzó politikákat. De fennáll a generációk közötti konfliktus is: az idősebb generációk nem hajlandóak viselni az intézkedések költségeit egy olyan jövő megakadályozása érdekében, amelyet soha nem fognak látni, míg a fiatalabb generációk egy része még nem is szavazhat.

Felveti, hogy

nemzetközi szinten fennáll a potyautasok játékelméletből jól ismert problémája.

E szerint még ha egy ország meg is hozza az összes szükséges áldozatot a nulla nettó kibocsátás eléréséhez, csak akkor jár jól, ha a világ többi része is megteszi ugyanezt. 

A fejlett gazdaságok pedig, amelyek a légköri üvegházhatású gázok nagy részét létrehozták, nem hajlandóak átcsoportosítani a fejlődő gazdaságok számára szükséges több milliárd dollárnyi támogatást, hogy ők is elérjék a nettó nulla kibocsátást, vagy legalábbis alkalmazkodjanak a melegebb éghajlathoz. Eközben a feltörekvő gazdaságok, amelyek ma a legtöbb új kibocsátást termelik – mint például Kína és India – ellenállhatnak a kibocsátásuk csökkentésének, amíg nem lesznek gazdagabbak, ezt a döntést talán egy-két évtized múlva hozzák csak meg. Végül pedig az USA és Kína közötti geopolitikai rivalizálás súlyosan hátráltatja a globális közjavak előmozdítására irányuló erőfeszítéseket.

Roubini mester tehát felsorolt pár okot, amiknek következtében eljutottunk ehhez a veszélyes ponthoz. Túl sokáig dugtukt a homokba a fejünke. Most azt ajánlja, hogy tegyünk különbséget a normatív kijelentések között, amelyek arra vonatkoznak, hogy a világnak milyennek kellene lennie ideális esetben, és a pozitív kijelentések között, amelyek arra vonatkoznak, hogy a világ valószínűleg milyen lesz.

Most pótolnunk kell az elvesztegetett időt! A kormányok és a magánszektor határozott fellépése nélkül mind belföldön, mind globálisan a következő időszak egyre kevésbé fog hasonlítani a második világháború utáni négy, a fejlett világban viszonylag békésebb, prosperáló évtizedhez és inkább hasonlít majd az 1914 és 1945 közötti három évtizedre. (Ebben a kijelentésben, gondolatmenetben implicite benne van sajnos akár egy harmadik globális háború fenyegetése is – a szerk.) 

 A fentiek miatt Roubini szerint

a disztópikus jövő most valószínűbb, mint az utópisztikus.

(Forrás: Project Syndicate)


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 14 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A lölők repcsivel viszik a csajaikat Dubaiba meg Makaóra.
De azok a repcsik környezetbarát zöldenergiás repcsik!

Nekünk meg coki!

És: Éga kunyhóóó, róóópoganád!

Sose halunk meg!

Tudtam, hogy ez a cikk is a Zorbánról szól, hisz úgy egyébként a világban nyugalom és rend van.
A magyarországi ellenzék is megerősítheti ezt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés