Durva kínai-amerikai harapófogóban vannak a németek

2022. november 24. 16:50
Kína egyre jelentősebb stratégiai kihívást jelent Németország számára, a nagy német autógyártók segítségével felépített ázsiai ipar két évtized alatt olyan erős lett, hogy technológiai értelemben is ledózerolhatja Európa egyik húzóágazatát. Mi ma erre a német válasz? Ez ugyanis a némethez ezer szállal kapcsolódó magyar ipar jó részére is kihat.

November elején Olaf Scholz szociáldemokrata német kancellár vált az első G7-es vezetővé, aki a koronavírus-járvány kitörése óta látogatást tett Pekingben. Scholz a német ipar legfontosabb vállalati (pl. BMW, BASF, Volkswagen, Deutsche Bank, Adidas, Bayer, Merck, Siemens, BioNTech) vezetőinek kíséretében utazott a távol-keleti nagyhatalomba, a német delegációt a pártfőtitkári pozíciójára újraválasztott Hszi Csin-ping kínai elnök fogadta.

Olaf Scholz megosztó látogatása

Az üzleti vezetők jelenléte azt üzente, hogy Scholz folytatni tervezi a hagyományos, gazdasági fókuszú német Kína-politikát. A találkozó során a vezetők tárgyaltak a legfontosabb, a kétoldalú kapcsolatokat terhelő vitás kérdésekről, mint az orosz-ukrán háborúról és a nukleáris fenyegetésről, Tajvan státuszáról, Kína zérócovid-politikájáról vagy a kínai kisebbségek helyzetéről.

A látogatás komoly vitákat keltett a német kormánykoalíción, illetve az egész euroatlanti szövetségi rendszeren belül a német-kínai gazdasági és politikai kapcsolatok jövőjéről. Németország, így közvetve pedig az egész Európai Unió ugyanis válaszút előtt áll, el kell döntenie, hogy egy amerikai vezetésű szövetség része szeretne-e lenni egy bipoláris világban, vagy önálló hatalmi központtá akar-e válni egy multipoláris világban.

Vita a német-kínai kapcsolatok jövőjéről

A találkozó előtt Scholz felvázolta pragmatikus, a merkeli mintát követő Kína-politikáját. A német kancellár egy új, multipoláris világrend kialakulására készül, az új hatalmi központokkal, köztük Pekinggel is jó viszonyt szeretne ápolni, és el akarja kerülni a hidegháborús blokkok kialakulását. 

Scholz nyilvánvalóan nem akarja leválasztani a német gazdaságot a kínairól, azonban 

felszámolná az egyoldalú függéseket, mint például a nyersanyagok, a ritkaföldfémek vagy a technológiai megoldások területén, és az új, Németországba érkező kínai befektetéseket ebben a keretrendszerben értékelné ki. 

A kancellár szerint Kína egyszerre az EU partnere, versenytársa és riválisa, és miután az elmúlt években az utóbbi két elem vált hangsúlyossá, különösen fontos az együttműködés fenntartása.

Scholz az álláspontjával kisebbségben maradt a német hárompárti, szociáldemokrata-zöld-liberális kormánykoalícióban: a zöldek és a liberálisok stratégiaváltást akarnak, a Kínával való kapcsolatok lazítását támogatják. Szerintük a nyugati világ és Kína, illetve Oroszország között feloldhatatlan érdekellentétek alakultak ki, és Németország azzal teheti hosszú távon a legtöbbet a saját érdekeiért, ha az euroatlanti szövetségi rendszer részeként nyíltan fellép Kínával szemben, és egyúttal a tudás- és technológiatranszfer leállításával megőrzi a német vállalatok versenyelőnyét a kínaiakkal szemben.

Ez az álláspont egybevág az Egyesült Államok érdekeivel: Washington az első számú geopolitikai riválisaként Kínát nevezi meg, és szüksége van az európai szövetségeseinek minél biztosabb támogatására. A német kormánykoalíció tavaszra ígért új Kína-stratégiát, amely várhatóan konfrontatívabb hangvételű lesz a korábbiaknál.

Németország így stratégiai dilemma előtt áll. Berlin egyik opciója az, hogy a lehető legnagyobb mértékben elvágja a kínai gazdasági kapcsolatait, ezzel alárendelve magát az amerikai érdekeknek, de cserébe elkerüli azt, hogy gyengíti saját iparának pozícióit a versenytársa támogatásával.

A másik lehetőség szerint fenntartja a pragmatikus kapcsolatot Pekinggel, azt kockáztatva, hogy egy váratlan válsághelyzet és a kapcsolatok gyors megromlása súlyos gazdasági károkat okoz – az orosz-ukrán háború kitörése után ez a forgatókönyv játszódott le Oroszországgal.

Németországban a második világháború óta jellemzően a német ipar érdekeit egyenlővé tették a nemzeti érdekekkel. Ezzel a kereskedelmet előtérbe helyező megközelítéssel szemben a német politikai gondolkodásban egyre inkább teret nyer az az elképzelés, hogy a gazdasági érdekeket háttérbe kell szorítani a katonai-biztonsági érdekekkel szemben

A vita a német politikai elitben még nem dőlt el, azonban az ukrajnai háború súlyos csapást jelentett a gazdaság elsőbbségét támogató álláspontnak. A Kínával való szakítás ahhoz vezetne, hogy a kínai munkaerő és piac elvesztésével az eddigi német gazdaságpolitikának rövid időn belül újabb tartóoszlopa dőlne össze: Berlin sem az olcsó orosz energiára nem számíthat már, sem arra, hogy nem kell a katonai védelemre költeni.

Kína számára Németország fontos partner, mint Európa vezető gazdasági és ipari hatalma és  egyúttal az EU-n belüli befolyásszerzés eszköze is. Hszi nyilvánosan támogatja az EU stratégiai autonómiáját, azaz el akarja kerülni, hogy az EU egyértelműen állást foglaljon az USA mellett.

A bipoláris világrend megszilárdulása helyett inkább az EU közvetítő szerepe áll Peking érdekében. 

Hszi ennek a célnak az eléréséért minden bizonnyal hajlandó élni a meglévő német gazdasági függőségek által nyújtott lehetőségekkel.

Az európai országok érdekei széttartanak Kínával kapcsolatban, és Peking könnyebben elérheti a céljait, ha külön-külön tárgyalhat velük ahelyett, hogy egy egységes, amerikai orientációjú EU-val kellene szembenéznie.

Üzleti összefonódás, stratégiai ellentétek

Berlin külgazdasági kapcsolatainak komoly érvágást jelentene, ha a német gazdaságot le kellene csatolnia a kínairól. A két gazdaság erősen össze van fonódva: a távol-keleti nagyhatalom Németország első számú kereskedelmi partnerének számít, és a kétoldalú kereskedelem értéke 2021-ben majdnem elérte a 250 milliárd eurót. 2021-ben 2009 óta először a kínai export nagyobb értéket ért el, mint a német, mivel Kína zérócovid-politikájának és bezárkózásának hatására a német kkv-k elkezdtek kiszorulni a kínai piacról.

Az értékláncok összefonódásával a német nagyvállalatok erősen függnek a kínai gazdaságtól, így a német ipar nem lelkesedik a gazdasági kapcsolatok elvágása iránt, és a lecsatolás rendkívül fájdalmasnak ígérkezik.

Berlinnek olyan eszközök állnak rendelkezésre a lecsatolás megvalósításához, mint a német befektetések baráti országokba való átirányítása, a befektetési és exportgaranciák nyújtásának felfüggesztése, vagy a veszélyesnek ítélt kínai befektetések korlátozása.

A német autógyártók helyzete jól ábrázolja a német vállalatok és politikai döntéshozók stratégiai dilemmáit. A német vállalatok 2020-ban 16,7 milliárd euró értékben exportáltak személygépjárműveket Kínába – ez a távol-keleti nagyhatalomba irányuló német értékesítés 15 százaléka. A Kínába irányuló közvetlen külföldi befektetések (Foreign Direct Investment, FDI) viszonylatában 2016 és 2021 között az autóipar a német FDI 60-80 százalékát, az EU-ból érkező FDI 30-45 százalékát tette ki. Az autógyártók számára Kína kiemelt stratégiai jelentőséggel bír, mivel a távol-keleti nagyhatalom vált az elektromos járművek (electric vehicles, EV) első számú piacává: már minden negyedik értékesített új autó elektromos meghajtású. A jelenlegi kilátások alapján az EV-k piacán elért sikerek a jövőben elengedhetetlenek lesznek a versenyképesség fenntartásához.

Nem meglepő, hogy a német autógyártók megpróbálják kihasználni a kínai keresletet az EV-k iránt: a BMW például 650 millió euróért épít gyárat a Jiangsu tartományban az elektromos Mini-modellek gyártására. A gyártás mellett a német autógyártók a K+F folyamatokat is egyre szívesebben helyezik Kínába, hogy felhasználják a helyi szoftveripari szaktudást. A német vállalatok azonban egyre inkább lemaradnak a kínai EV-gyártóktól, akiknél a kereslet növekedése legnagyobbrészt realizálódik. Az autóipar érdekeinek támogatása hagyományosan Berlin Kína-politikájának fő mozgatórugója volt, azonban a német autógyártók és a politikai vezetés érdeke egyre inkább eltér, ugyanis a Kínában végzett gyártással és K+F tevékenységgel a kínai beszállítók a német beszállítók rovására fejlődnek. Berlin ezt a számára kedvezőtlen folyamatot olyan különböző kereskedelempolitikai eszközökkel, mint a befektetéstámogatási rendszerek finomhangolása és az ellátási láncok diverzifikálása ösztönzésével tudja ellensúlyozni. A Kína és USA, illetve Tajvan közötti növekvő feszültség továbbá azzal fenyeget, hogy a nyugati vállalatoknak váratlanul távozniuk kell Kínából, amely eshetőségre a német üzleti vezetők már készülnek.

A német politikai elit számára a Németországba irányuló kínai tőke nagyobb aggodalomra ad okot, mint a német vállalatok kínai jelenléte.

Az aggodalom abból fakad, hogy amennyiben kínai vállalatok stratégiai iparágakba vásárolják be magukat, Peking rajtuk keresztül nyomást tud gyakorolni Németországra vitás kérdések esetében. A közelmúltban a német közvéleményt két jelentős kínai befektetés, a hamburgi kikötő és az Elmos chipgyártó vállalat is megrázta, amely esetek felhívták a figyelmet a kínai befektetések körüli stratégiai dilemmákra.

A német kormány 2022. október végén engedélyezte, hogy a kínai Cosco tengeri szállítmányozási vállalat nem ellenőrző részesedést vásároljon a hamburgi önkormányzati többségi tulajdonban álló HHLA logisztikai vállalat egyik kikötőtermináljában. A Cosco eredetileg 35 százalékosos részesedést kívánt vásárolni, azonban végül 24,9 százalékosos kompromisszumban állapodtak meg a felek, hogy a befektetés stratégiai helyett pénzügyi jellegű legyen, és a Cosco ne szerezhessen vétójogot. Az ügylet heves ellenkezést váltott ki a német kormánykoalícióban, a zöld és a liberális párt is tiltakozott, felhívva a figyelmet arra, hogy a befektetéssel Kína stratégiai befolyása jelentősen megnőhet. Scholz, aki 2011 és 2018 között Hamburg polgármestere volt, végül elérte, hogy megvalósulhasson az üzlet, azonban az eset rávilágított a német kormány belső törésvonalaira és a kínai befolyásszerzéstől való félelemre.

Hasonló kérdések merültek fel az Elmos mikrocsipgyártó vállalat körül, miután 2021 decemberében a kínai Sai Microelectronics tulajdonában álló svéd Silex bejelentette az Elmos dortmundi gyárának megvásárlását 85 millió euró fejében. A felvásárlást a német kormány még nem engedélyezte, azonban várhatóan a belföldi hírszerzési hivatal tiltakozásának dacára jóvá fogja hagyni az ügyletet: az Elmos gyára nem képvisel csúcstechnológiát, így a tudástranszfer veszélye alacsony.

A mikrocsipgyártás különösen érzékeny iparág politikailag, ugyanis az Egyesült Államok a félvezető- és mikrocsip-technológia terén különösen erősen támadja Kínát. Washington október elején megtiltotta az amerikai vállalatoknak a félvezetők és a csipgyártó berendezések Kínába történő értékesítését, hogy elvágja a világ csipfelhasználásának háromnegyedéért, de a gyártásnak csak 15 százalékáért felelő Kínát a modern technológia alapjául szolgáló eszközöktől. A kínai vállalatok a szaktudás terén még komoly lemaradásban vannak, még nem képesek legyártani a csúcstechnológiájú csipeket. Kínának égető szüksége van a mikrocsipekre az iparának működtetéséhez, így az amerikai szankciók árnyékában a csipellátás biztosítása kiemelt jelentőséggel bír Peking számára.

A német Kína-stratégia jövője

Habár a német gazdasági érdekek a Kínával való pragmatikus együttműködést követelik meg, a politikai érdekek ezt felülírhatják. Jelenleg a Kínától távolságot tartani kívánó erők politikai eszközökkel még nem tudják érdemben korlátozni a gazdasági kapcsolatokat, azonban az álláspontjuk egyre befolyásosabbá válik. A legnagyobb kormánypárt, a szociáldemokrata SPD megosztott a Kína-kérdésben: míg Scholz többé-kevésbé a korábbi politikát kívánja folytatni, Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök a kancellár pekingi útja előtt a Kínától való függés veszélyeire figyelmeztetett. Az egyre erősebben atlantista politikát folytató Zöldpárt élesen Kína ellen fordult, Scholz útját Annalena Baerbock zöldpárti külügyminiszter a nyilvánosság előtt is erősen kritizálta.

A Zöldek fő politikai célja, a gazdasági zöld átállás azonban a kínai gazdasági kapcsolatok nélkül aligha megvalósítható:

a legtöbb ennek részét képező, csúcstechnológiát igénylő, jövőorientált iparágban, mint az lítiumionakkumulátor- (a globális kapacitás 90 százaléka Kínához köthető), a napelem- (70 százalék) és szélturbinagyártásban (50 százalék) egyértelmű Kína fölénye, ráadásul a gyártáshoz szükséges ritkaföldfémek értéklánca szinte teljes mértékben Peking irányítása alatt áll. A legkisebb koalíciós partner, a német iparral hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló liberális FDP is új, a gazdasági érdeket háttérbe helyező Kína-politikát szeretne. A legnagyobb ellenzéki párt, a kereszténydemokrata CDU-CSU Angela Merkel kancellársága alatt határozottan a pragmatikus kapcsolatokat támogatta, mára azonban Friedrich Merz pártelnök is a lekapcsolódást támogatja. A német politikai paletta két szélén elhelyezkedő párt képviselői ellentétesen nyilatkoztak Kínáról: a baloldali Die Linke képviselője Scholz látogatása mellett szólalt fel, míg a jobboldali AfD tiltakozott a hamburgi kikötőüzlet ellen.

A merkeli-scholzi pragmatikus Kína-politika támogatása egyre csökken, még azokon a pártokon belül is, amelyek korábban ezt képviselték, így várhatóan a német vállalatokat egyre nagyobb nyomás éri majd a kormányzat részéről, hogy mérsékeljék a kínai kitettségeiket. A hozzáállás- és  attitűdváltást az ukrajnai háború felgyorsította, és megerősítette a biztonság iránti igényt. Ha a fájdalmas gazdasági lekapcsolás legalább részben végbemegy, az rövid távon az ellátási láncokban keletkező zavarokon át csökkenteni fogja a német gazdaság versenyképességét, viszont a német vállalatok tovább megtarthatják technológiai fölényüket azáltal, hogy a kínai versenytársaik nem férnek hozzá a német szaktudáshoz.

A teljes gazdasági különválás az értékláncok szoros összefonódása miatt nem reális, ugyanis például a kínai ritkaföldfémeknek nincsen alternatívája a piacon.

Németország a gazdasági károk ellenére várhatóan elköteleződik az Egyesült Államok által vezetett, Kínát első számú riválisként kezelő politikai-gazdasági-technológiai blokk mellett, és nem fogja magát egy multipoláris világ egyik hatalmi pólusát jelentő EU vezetőjeként meghatározni. Németország betagozódása a bipoláris világrendbe erősen szűkítené az EU, illetve az EU-tagállamok Kína-politikájának mozgásterét, így az európai országoknak érdemes rajta tartaniuk a szemüket Berlinen.


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés