Felhőkarcolótól a jurtáig: az őslakos népek tudása a klímaváltozás elleni küzdelemben

2022. november 21. 18:25
Az őslakos népek hagyományos életmódja, és az a szülőföld, melyen ezt ki tudják teljesíteni, gyakori elszenvedője a klímaváltozást okozó globális kapitalizmus termelési gyakorlatának. A most véget ért egyiptomi COP27 klímacsúcs kérdése, hogy a civilizált emberiség hogyan tudja megakadályozni önmaga elpusztítását. E kérdésre is adhat válaszokat az őslakos népek tudása, ami tudományos módszerekkel is kiaknázható.
Dr. Dabis Attila, politológus, a Budapesti Corvinus Egyetem tanácsadójának, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottjának cikke a Makronómon.

Szerénység és regionalizmus

A klímaváltozás okozta kihívásokra adandó megoldások egyik nélkülözhetetlen eleme a lokalizálódás. Ez jelentheti a termelési láncok tudatos rövidítését (lásd pl. a Farm-to-table mozgalmat, ami helyi termelői hálózatokon keresztül népszerűsíti a termőföld és az étkezőasztal közti fizikai távolság minimalizálásának gondolatát), de testet ölthet

a helyi közösségek átörökített tudásában meglévő potenciál tudományosan megalapozott módszerekkel történő kiaknázásában is.

Ez utóbbinak van egy különösen figyelemre méltó halmaza, az őslakos népek birtokolta tudás (az őslakos nép, vagyis indigenous peoples, nem keverendő az őshonos kisebbséggel, vagyis a traditional / autochthonous minority-vel).

Az őslakos népek hagyományos életmódja és az a szülőföld, melyen ezt ki tudják teljesíteni, gyakori elszenvedője a klímaváltozást okozó globális kapitalizmus termelési gyakorlatának. Számi rénszarvaslegeltető területeket tönkretevő skandináv bányák, amazonasi törzseket elűző nagyüzemi fakitermelés vagy az amerikai „első nemzetek” területén áthaladó olajvezetékek (az Atlanti-óceán másik oldalán ma már inkább a First nations kifejezést használják az indiánokra).

E hagyományos helyi közösségek fokozatos ellehetetlenülésével a kollektív emberiség számára veszélybe kerül az a sajátos tudásuk is, hogy az ember hogyan tud szervesen kapcsolódni a természeti környezethez, nem pedig felülkerekedni rajta. 

Pedig ez a fajta “organikus szerénység” tanulható és bizonyos mértékben adaptálható a fejlett országok viszonyaira is.

Egyiptomi klímacsúcs

Mérsékelt hangerővel ugyan, de ezek a szempontok is megjelentek az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének részes felei (Conference of the Parties ‒ COP) közti november 6-tól 20-ig tartó konferencián, melyet az egyiptomi Sharm El-Sheikhben rendeztek meg, a nevezett Egyezmény 1992. évi aláírása óta immár 27. alkalommal (innen a COP27 rövidítés). A fő kérdése a COP27-nek továbbra is az volt, hogy a civilizált emberiség hogyan tudja megakadályozni önmaga elpusztítását. Avagy hogyan kezeljük azt, hogy saját gazdasági tevékenységünkkel a föld átlaghőmérsékletét az iparosodás előtti időkhöz képest számítva több mint 1,5 Celsius-fokkal emeltük. 

A COP27 társalgási dinamikája ismerős koreográfiát követett. 

Kinek, hogyan és mennyiben kell hozzájárulnia a kényelmi szintjének és fogyasztási szokásainak módosításával a távoli közjó eléréséhez? 

A fejlődő országok teljes joggal szeretnének felzárkózni a fejlettekhez, akár környezetszennyező módon is. A fejlett országok vezetői pedig ‒ kiotói jegyzőkönyv ide, párizsi egyezmény oda ‒ kevéssé hajlandóak anyagilag támogatni, hogy ez a felzárkózás fenntartható módon történjen meg, főleg, hogy közülük is sokan küszködnek saját lemaradásukkal az energetikai modernizáció terén. 

Lásd például India esetét, amely energiaszükségletének több mint felét széntüzelésű technológiákkal biztosítja. Itt van elvileg hajlandóság a megújuló energiaforrásokra történő átállásra, forrás gyakorlatilag kevésbé. Így fordulhatott elő az idei konferencián, hogy 

szárnyalóan ambiciózus terveket fogalmazott meg a fosszilis energiahordozók teljes és globális kivezetéséről az az ország, melynek kormánya a COP27 kezdete előtt három nappal hirdette meg történelmének legnagyobb, 141 szénbányára kiterjedő privatizációs tenderét. 

A fejlődő országok rendre a fejlettektől várják tehát, hogy vezető szerepet játszanak a fenntartható technológiákra való átállásban, illetve ezek továbbfejlesztésében. Ez utóbbiak körében viszont érthetően nincs létszám feletti tolongás, hogy a globális probléma erkölcsi, jogi és anyagi felelősségvállalásának küldetésével térjenek haza választópolgáraikhoz. 

A negatív környezeti hatásoknak különösen kitett fejlődő országok úgynevezett G77 csoportja három évtizede törekszik egy új pénzügyi alap létrehozására (loss & damage fund), amely a klímaváltozás okozta károkat elszenvedők anyagi kompenzációjára szolgálna.

Ez a törekvés az idei konferencia hajrájában végül révbe ért, ami aláhúzza a multilaterális fórumok létjogosultságát. Még akkor is, ha az elvi megállapodást követő „részletes” munka még számtalan buktatót rejt magában. A megállapodás értelmében mindenesetre egy 24 ország képviselőiből álló bizottságnak a következő egy év során kellene kitalálnia, hogy pontosan milyen formában működjön az alap, mely országoknak kell hozzájárulniuk, és hová menjen a pénz.

A klímadiplomácia Janus-arcúságát nem csak India esete mutatja, de az is, hogy ugyanezen tanácskozáson a fejlődő országok lendületes koalíciót alkottak, amikor a fejlett országok egy csoportjának

azon ötletét kellett blokkolni, hogy a top 20 legnagyobb kibocsájtó esetében vegyék górcső alá az emisszió csökkentésének opcióit.

Ezek közt az Egyezmény szempontjából „fejlődőnek” minősülő államokat is találhatunk, például Kína, Brazília, India, Indonézia vagy Dél-Afrika. A klíma-igazságosságnak ez a fajta keretezése az elavult módon meghatározott „fejlett” országokra ‒ ami az ENSZ klímaegyezmény ’92-es megkötésekor befagyasztott klasszifikációt veszi alapul ‒ és nem a legnagyobb kibocsájtókra testálja a morális és pénzügyi felelősséget a káros folyamatokért.

Kijózanító, hogy az említett 1.5 ºC-os redukciós célt sok vajúdás után végül az alacsony-kibocsátású (low emission) energiaforrások (a megújulóak mellett) javaslásával “mosta lágyan partra” a fórum. Az pedig az eseményen jelen lévő több száz olajlobbista munkáját dicséri, hogy 

a végső szöveg említést sem tesz a fosszilis energiaforrások kivezetéséről.

Megoldás: majd valamikor a jövőben?!

Következzen akkor egy rövid értékelés: A klímaváltozás és a politika időhorizontja közül minden bizonnyal a jövő évi COP konferencián is ez utóbbi fog majd rövidebbnek bizonyulni. Ha pikírtek akarnánk lenni fogalmazhatnánk úgy is, hogy választások gyakrabban vannak, mint vulkánkitörések. 

Nem elhanyagolható jelentőségű ösztönző ugyan az orosz-ukrán háborúval a világ valamennyi pontjára kisebb-nagyobb hatásfokkal begyűrűző energiaválság. Mégis, a klímaváltozás okozta időjárási anomáliák hatásfoka és gyakorisága úgy tűnik, hogy még mindig nem érte el azt a kritikus pontot, ahol a döntéshozók már nem tudják a problémával kapcsolatos költséges teendők elvégzését továbbra is a jövőbe exportálni. 

Ezzel együtt is, ahogy egyre több időjárási anomáliával szembesülünk, úgy kerül egyre inkább és egyre gyakrabban emberi közelségbe maga a probléma is. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint 

évente átlagosan 21,5 millió ember kényszerül lakóhelyének elhagyására az időjárással kapcsolatos események – így pl. áradások, viharok, erdőtüzek és szélsőséges hőmérsékleti viszonyok – miatt. 

Egy kiragadott példa: A Tigris és az Eufrátesz folyók közti termékeny terület, amely a civilizáció egyik bölcsője volt a maga fejlett mezőgazdasági rendszerével, mára árnyéka önmagának. Az egykori Mezopotámiának a 40 százalékát ma az elsivatagosodás fenyegeti, mondta e terület legnagyobb része felett diszponáló Irak elnöke a COP27-en, hozzátéve, hogy az elmúlt három évtizedben az iraki csapadékmennyiség 30 százalékkal csökkent, és a legkevesebb csapadék az elmúlt két évben hullott. Ennek következtében, míg Irak 2020 előtt közel 5,5 millió tonna búzát tudott termelni, tavaly már csak 2,1 milliót.

Őslakos tudás

A klímaváltozás jelensége tehát globális ugyan, de annak hatásai nagymértékű földrajzi szórást mutatnak, az ellene való cselekvés pedig leginkább lokális együttműködések révén tud megvalósulni. Ebben nyújthat segítséget az őslakos népek tudása is, mely egyszerre képes segíteni számos aspektust. Így például:

  • a munkaerő és az agrár-élelmiszeripari rendszerek éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodását;
  • a természeti katasztrófákra való felkészülést és reagálást; 
  • a szűkös erőforrásokkal való hatékony gazdálkodást; 
  • a mezőgazdasági termelékenység és jövedelem fenntartható növelését; 
  • az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését; 
  • vagy éppen a biológiai sokféleség megőrzését. 

A fenti általános irányok gyakorlati kifejtésére pedig következzen alább néhány, az ENSZ által a legjobb gyakorlatok közt számon tartott példából:

Afrikában a Száhel-övezetből származó vízgyűjtési technika,

az úgynevezett zaï gödrök (másnéven tassa) rendszere segít helyreállítani az elsivatagosodó területeket. Ehhez mintegy 15 cm mély, 40 cm átmérőjű és egymástól 80 cm-es távolságban elhelyezett gödröket ásnak a földbe. 

A termeszek gyorsan megtámadják az ezekbe fújt szerves maradványokat, és a gödör felszínétől mélyen az altalajba vezető termeszjáratok kialakulása elősegíti a még várható, kevés csapadék beszivárgását. 

Ezt kiegészítendő az esőzések előtt száraz trágyát, majd a termeszteni kívánt növény magját (pl. kölest) juttatják a gödrök aljára. Miután elkezdenek gyökeret ereszteni, e magok a gödrök aljában a termeszek tevékenységének köszönhető víz- és tápanyag-készleteket találnak. E rendkívül költség- és időhatékony technika például az etiópiai Tigray tartományban megháromszorozta a terméshozamokat az elterjedésüket megelőző időszakhoz képest.

A pakisztáni Hindukus hegységben a mindössze 14.000 lelket számláló kalasha közösség évszázadok óta gyakorolja a „Suri Jagek” nevű praktikát, ami az ő nyelvükön azt jelenti, hogy „a nap megfigyelése”. Ez egy meteorológiai és csillagászati tudásrendszer, amely a nap, a hold, a csillagok és a domborzati árnyékok megfigyelésén alapul. A kalashák évszázadok óta használják ezt a szóban továbbadott, összetett tudásrendszert az időjárás előrejelzésére, és ezek alapján a növénytermesztés és az állattenyésztés megtervezésére. Például ennek segítségével ki tudják számítani, hogy mikor kell a jószágokat magasabb legelőkre vinni, ahol a nyári hónapokban hűvösebb időjárás van. 

Könyveket lehetne megtölteni az építészet terén megmutatkozó őslakos tudásról. 2015 márciusában Vanuatu szigetét súlyosan érintette a Pam trópusi ciklon, mely a Csendes-óceán déli részén valaha feljegyzett második legerősebb ciklon volt. Emberek ezrei kényszerültek lakóhelyüket elhagyni, és számtalan épület semmisült meg. A kormány által vezetett katasztrófa utáni szükségletfelmérés megállapította, hogy

a modern anyagokból és technikákkal épített épületekre sokkal nagyobb hatással volt a ciklon, mint a helyi anyagokból és hagyományos építési készségekkel épített úgynevezett nakamal-okra. 

Jemenben az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága több éve alkalmazza a helyi törzsek know-how-ját a belső menekültek számára biztosított óvóhelyek tervezésénél és építésénél. E sárral és fűvel szigetelt kunyhókból eddig csaknem 5000 készült, mely 30.000 menekültnek nyújt helyben fellelhető, természetes anyagokból, környezetbarát módon épült menedéket az extrém hőségtől és a sivatagi homoktól. Ráadásul e kunyhók építési anyagát a menekültek később magukkal is vihetik és felhasználhatják, amikor elpusztult otthonaikat újjá akarják építeni.

A felsorolásból nem maradhat ki a belső ázsiai népek könnyűszerkezetes, energiahatékony, mobil lakóépülete a jurta sem. Ezek modern körülményekre adaptált, passzív hőszigetelő rendszerrel ellátott változatai egy hagyományos téglaház árának és építési idejének töredékért felépíthetőek. Magyarországon is növekszik azok száma, akik ezzel az alternatívával válaszolnak az energiaválságra. 

E téren nem csak magyar, de akár mongol példák is bőven akarnak.

A fenntartható fejlődés emberi jogi dimenziója

E példák mind azt mutatják, hogy a hagyományos tudás létfontosságú eszköze lehet – ha nem is a klímavédelemnek, de legalább a következő lépcsőfoknak, azaz az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képesség növelésének. Ennek fennmaradása ugyanakkor nem magától értetődő. Cselekvő gondoskodást igényel. 

A már említett gazdasági és diplomáciai tényezők mellé ezért ide kívánkozik az emberi jogi szempont is. Az UNESCO 3000 körülre teszi a veszélyeztetett nyelvek számát, ami majdnem fele a világon beszélt mintegy 7000 nyelvnek, és melyeket sokszor homogenizáló kormányok szisztematikusan jogsértő döntései sodornak szándékosan veszélybe. Minden elvesztett nyelv az emberi kultúra sokszínűségének, mint önértéknek a fenntarthatóságát ássa alá, egyben olyan praktikus tudás vész el ezzel, ami akár a klímaváltozás elleni küzdelemben is hasznosítható volna. A térbeli és számszerű visszaszorulást kiegészítő szempont, hogy e közösségek mennyire képesek demokratikus jogaikkal élve hallatni hangjukat, változást követelni, vagy ezért nyomást gyakorolni területi államaik döntéshozóira. Az őslakos közösségek jelentős része ugyanis olyan országokban lakik melyek jogállami teljesítménye legalábbis megkérdőjelezhető.

Az ENSZ fenntartható fejlődési céljai végrehajtásának menetrendjét vázoló Agenda 2030 a megvalósítás egyik központi elemeként tekint az emberi jogi dimenzióra és az azt szavatoló demokratikus politikai keretekre. E szemlélet abból a felismerésből indul ki, hogy a legrosszabb klímaforgatókönyvek elkerüléséhez olyan

mélyreható és gyors ütemű átalakulásra van szüksége a nagy ellátórendszereknek,

aminek előfeltétele, hogy az egyes országok polgárai a változás katalizátoraiként tudjanak fellépni, ne pedig a változások hiányának elszenvedői legyenek. E tekintetben pedig a befogadó és részvételi demokráciák, valamint az elszámoltatható kormányzattal rendelkező társadalmak jobb eredményeket érnek el minden érintett számára, mint az ezekben hiányt szenvedő politikai közösségek. 

Fejlett és fejlődő országok, illetve az ezeken belül élő népcsoportok egyaránt tanulhatnak egymástól. Tudásuk szintetizálható.

Így a klímaváltozás elleni küzdelemben egymást erősítő tényezővé tud válni az őslakos közösségek természetközeli életmódjából ránk örökített hagyományos tudás és a fejlett világból származó demokratikus politikai kultúra vívmányai.

(Fotó: 123RF)


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés