Makronóm: a NATO jövője

Eljött az idő, hogy Európa feleljen saját biztonságáért

2022. október 3. 18:20
A háború kirobbanása óta egyre többször merül fel a NATO átalakítása annak ellenére, hogy a múltban jelenlegi formájában is sikeres tudott lenni. Ám ez nem garancia arra, hogy a gyorsan változó világban ebben a formájában is képes sikereket elérni.
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet szakértőjének írása a Makronómon.

Jelenleg egy gyorsan és folyamatosan változó világban élünk. Az ehhez való alkalmazkodáshoz időről-időre elengedhetetlen az egyes nemzetközi szervezetek átalakítása , hogy hatékony választ tudjanak adni az újfajta kihívásokra. Így van ez a NATO esetében is. A NATO eredeti küldetése ma már érvényét vesztette. Eredetileg azért hívták életre, hogy kontroll alatt tudja tartani a Szovjetuniót a Varsói Szerződéssel együtt. Az 1949 óta létező szövetség az évek alatt jelentős változásokon ment keresztül. Az orosz-ukrán háború egy újabb ilyen változásnak ágyazhat meg.

Rengeteg dolog változott 1949 óta. Megszűnt a Varsói Szerződés, felbomlott a Szovjetunió 1991-ben. Az Amerikai Egyesült Államok a Közel-Keleten már több mint 20 éve folytat sikertelen háborúkat többnyire a „demokráciaexport” címszó alatt. Az egykor elszegényedett, csekély jelentőségű Kína ma már az Amerikai Egyesült Államokat követően a világ második legjelentősebb globális szereplője. Európa helyzete is változott, elég csak az állandósult demográfiai krízist, az újabb és újabb gazdasági válságokat és egyéb regionális konfliktusokat említeni. Február végén pedig elkezdődött az orosz-ukrán háború. Mindezek összességében eredményezték Európa hanyatlását és befolyásának csökkenését a globális térben. Az Európai Unió ma már jelentéktelen szereplőnek számít globálisan.

A transzatlanti együttműködés jövőjének kérdései

A NATO 1949 óta jelentősen kibővült. A transzatlanti partnerséghez 1952-ben csatlakozott Görögország és Törökország, 1982-ben Spanyolország, 1999-ben Magyarország, Csehország és Lengyelország. A 2004-es bővítés volt a legnagyobb bővítés, amikor Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia csatlakozott a szövetséghez. 2009-ben Albániával és Horvátországgal, 2017-ben Montenegróval, valamint 2020-ban Észak-Macedóniával bővült a szövetség. Jelenleg pedig Svédország és Finnország vár a csatlakozásra, ami több, mint valószínű, hogy be fog következni, miután Törökország sem gördít elé immár akadályt. A finnek és a svédek hagyományosan semleges államok voltak mostanáig, azonban az orosz-ukrán háború és a rájuk vetülő fenyegetés csatlakozásra sarkallta őket.

Az évek során a szövetségben a terhek eloszlása ingadozó volt. A hidegháború után például az európai tagállamok döntő többsége csökkentette a védelmi kiadásait, de ez idő alatt különböző doktrinális változások is történtek a szövetség berkein belül.

A kérdés tehát adott: milyen formában képzeljük el a transzatlanti partnerséget a jövőben? Át kell alakítani, vagy a jelenlegi formájában is optimálisan működik?

Véleményem szerint az átalakításra mindenképpen szükség van, hiszen jelenlegi formájában nem képes hatékony választ adni a 21. századi kihívásokra, amit tökéletesen bizonyít Oroszország ukrajnai inváziója. Egy kellően hatékonyan működő NATO-val, mögötte pedig egy szakmailag felkészült amerikai adminisztrációval megelőzhető lett volna a fegyveres konfliktus. Az alábbiakban négy – szerintem lehetséges – modellt vázolok fel a NATO jövőjét illetően a legvalószínűbb modelltől a legkevésbé valószínű modellig.

Az első modell: a jelenlegi rendszer fenntartása

A legvalószínűbb – és szerintem sajnos egyben a legkényelmesebb – lehetőség az az, hogy a jelenlegi szisztéma szerint működő szövetség többé-kevésbé fennmarad. A jelenlegi NATO-ra jellemző politikai óvatosság, valamint bürokratikus merevség szempontjából ez az út lenne a lehető legkényelmesebb. Eszerint a NATO továbbra is prioritásként kezelné az európai biztonságot, mint azt megalakulásakor is tette, nem véletlen a név sem: NATO, azaz „North Atlantic Treaty Organisation”, vagyis Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Az európai biztonság iránti elkötelezettséget már a kezdetektől fogva sugallta az „Észak-atlanti” kifejezés. Ebben a modellben az Amerikai Egyesült Államok változatlanul a szövetség megkérdőjelezhetetlen vezető hatalma, ami kristálytisztán látszik az orosz-ukrán háborúban is, hiszen tőlük érkezett az első és tulajdonképpeni lényegi válasz. Ez a modell egyben azt is jelenti, hogy a szövetségen belüli teher eloszlása tovább torzul: az Amerikai Egyesült Államok katonai képességei a nukleáris védelemmel együtt jóval meghaladják az európai tagországokét, így lényegében az Egyesült Államoktól függ továbbra is az európaiak biztonsága. Amellett, hogy ez a modell prioritásként kezeli az európai biztonságot, a más területeken lévő küldetéseknek is jelentős szerepet tulajdonítanak, gondoljunk csak az afganisztáni missziókra.

Mivel ez a legvalószínűbb forgatókönyv, érdemes kitérni az előnyökre és a hatrányokra is. A modell egyértelmű előnyei közé tartozik, hogy az európai tagállamok és az Amerikai Egyesült Államok között valószínűtlen bármiféle konfliktus kialakulása többnyire az amerikaiak által nyújtott katonai, illetve nukleáris védelemre alapozva. Az amerikai védelem pedig kellő alapot szolgáltat az európai kormányok számára, hogy fenntartsák jóléti állammodelleiket a fegyverkezés jelentette költségek mellőzésével, hiszen miért kezdenék intenzíven növelni a katonai kiadásaikat, ha az Amerikai Egyesült Államok ellátja a kellő védelmi funkciókat. Így a legtöbb európai kormány úgy gondolkodik, hogy elegendő teljesíteni azt a kritériumot, amely szerint az adott tagország katonai költségvetésének a GDP százalékában el kell érnie legalább a 2 százalékot. Ezt egyébként jelenleg a NATO 30 tagállamából 9 tagállam teljesíti: az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Görögország, Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia, Horvátország és Szlovákia. Az egyes NATO tagállamok becsült védelmi kiadásait 2022-re vonatkozóan az alábbi ábra szemlélteti a GDP százalékában.

Forrás: Statista

A balti-államok esetében ez az Oroszországhoz való földrajzi közelség okán nem meglepő, mint ahogy a görögök esetében sem a törökökhöz való közelség miatt. Magyarország katonai költségvetése jelenleg a GDP arányában 1,55 százalék, amely nem sokkal marad el a kívánt 2 százaléktól. A kormányzati elköteleződés megvan ennek teljesítése irányába, ahogy ezt az elmúlt évek haderőfejlesztési programjai is bizonyítják. Ez az aránytalan tehereloszlás tehát az európai kormányok előnyére válik, hiszen nem jelent számukra plusz költségeket.

További előnye a modellnek, hogy mivel egyértelműen kiemelkedik és vezető szerepe van az Amerikai Egyesült Államoknak, így egy gyorsabb és következetesebb döntéshozatalt eredményez. A döntéshozatal egyébként sokkal nehezebb lenne egy 30 tagú szövetségen belül, ha nem lenne egy egyértelműen meghatározható vezető hatalom.

Meg kell említeni viszont a modell hátrányait is. Az egyik hátrány amerikai szemszögből, hogy mivel továbbra is vezető szerepet vállal a NATO-ban és így Európa védelmében, kevesebb erőforrást tud átcsoportosítani az ázsiai térségbe, ahol egyébként ténylegesen nagyobb veszély fenyegeti az erőegyensúlyt, valamint a diplomáciai környezet sem olyan egyértelmű, mint a fejlett világban. Annak ellenére, hogy ez a modell kizárja az Egyesült Államok és Európa közti konfliktusokat, és Európa védelme az elsődleges szempont, mégsem tudott az 1990-es évek délszláv háborúk elé menni (1991-2001). Ha tovább megyünk, akkor pedig végeredményben az Amerikai Egyesült Államok erőfeszítése arra, hogy Ukrajnát nyugati pályára terelje lényegében megalapozta az Oroszországgal való 2014-es és annak második szakaszát, a mostani konfliktust, hiszen ezt a törekvést Oroszország egyértelmű biztonsági fenyegetésként értelmezte. Természetesen ez nem mentesíti Oroszországot a felelősség alól. Oroszország egyértelműen agresszor egy szuverén ország fegyveres megtámadásával, ugyanakkor érdemes mind a nyugati hatalmak, mind Oroszország hibás stratégiáját a helyén kezelni. Ami Európa szemszögéből jelentős hátrány, hogy ez a modell tovább növeli az európai országok amerikai függőségét, ami lényegében ösztönzi a realizmus hiányát az európai külpolitikából.

A második modell: demokrácia mindenek felett

Ez a modell alapvetően ideológiai megközelítéssel számol. Megvalósulása esetén  a centrális elem az európai biztonság helyett az országok demokratikus jellege lenne, rávilágítva a demokráciák és az autokráciák közti növekvő szakadékra. Ezt a víziót rendkívül károsnak, illetve veszélyesnek tartom, ráadásul a Biden-adminisztráció kommunikációja ebbe az irányba mutat, mikor a közös demokratikus értékeket hangsúlyozza, melyek globálisan felülmúlják az autokráciákat. Ez a modell azt jelentené, hogy a világpolitika lényegében egy demokráciák és autokráciák közti hatalmi versengéssé alakulna át változatlanul az Egyesült Államok vezető szerepével. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az Egyesült Államok fenyegetést észlel például Ázsiában, akkor szövetségeseinek is követniük kell, hogy előmozdítsák, illetve megvédjék a demokratikus rendszereket. A szociáldemokrata-liberális-zöld német kormány új indo-csendes-óceáni stratégiája ezzel van összhangban, hiszen egyértelműen megfogalmazza, hogy a régió demokráciáival kívánják megerősíteni a kapcsolataikat, amellett, hogy 2024-ben is kiterjesztik a térségre a haditengerészeti jelenlétet.

Ezt a modellt végtelenül károsnak tartom. Ennek egyik oka, hogy egy végtelenül primitív világképet vall, ami lényegében úgy értelmezhető, hogy a demokrácia „jó”, az autokrácia „rossz”. További probléma a modellel, hogy bonyolítja az eddig megszokott kapcsolatokat a demokráciák és autokráciák között. Ráadásulegy paradox helyzet is fennáll: vannak jó autokráciák és rossz autokráciák? Ugyanis vannak olyan autokratikus berendezkedésű államok, amelyeket a nyugati demokratikus berendezkedésű államok támogatnak, és élénk köztük a gazdasági kapcsolat. Ilyen például Szaúd-Arábia, az Öböl-menti monarchiák egy része, de vannak potenciális partnerek az ázsiai térségből is, mint például Vietnam. Végül, ami a leginkább megmutatja a modell ellentmondásosságát az Törökország esete. Törökország nem tekinthető demokratikus államnak, sokkal inkább autokráciának, ráadásul esetükben egy NATO tagállamról, azaz szövetségesről beszélhetünk. Ezt az ellentmondást ennek a modellnek nehéz lenne feloldania. 

A modell egyik negatív hatása pedig egyenesen a globális erősegyensúlyt érinti, ugyanis ha felosztjuk a világot baráti demokráciákra és ellenséges autokráciákra, akkor akarva akaratlanul létrehozunk egy ellenséges tömböt, azaz megerősítjük a világ autokráciái közti kapcsolatokat. Végül, de nem utolsó sorban ezzel a modellel elveszne a NATO eredeti küldetése, hiszen ez azt jelentené, hogy a demokrácia exportja állna a középpontban. Ez már az elmúlt 30 évben is kudarcos vállalás volt, ami azt jelzi, hogy a demokrácia exportjának jelenleg nincs egy ismert, hatékony módja. A kudarcok okát én abban látom, hogy kívülállók erőszakkal igyekeznek ráerőltetni szuverén országokra demokratikus berendezkedésüket, mint univerzális jót. Számos országban, ahol megbontották az addigi autokratikus rendet, azóta anarchia közeli instabil állapot uralkodik.

A jövőben jobbnak látom tiszteletben tartani az egyes államok szuverenitását, még ha autokratikus is az adott állam berendezkedése, hiszen a fejlett világból akármennyire is úgy tekintünk a demokráciára, mint az egyetemes és egyetlen jó berendezkedésre,  a fejlődő országokban alapvetően más a felfogás, és többnyire az autokratikusabb rendszerek jelentik a természetes berendezkedést.

A harmadik modell: Kína, mint fő kihívás

Ez a modell nagyon hasonlít az előzőre, ám mégis más. Fő feladatának nem a demokratikus értékek hangsúlyozását tekinti, sokkal inkább bevonná Európát és az egész NATO-t a Kína felemelkedése elleni amerikai erőfeszítésekbe. Ez a modell a legfőbb feladatának azt tekinti, hogy egyesítse az Amerikai Egyesült Államok európai partnereit, az ázsiában már létező bilaterális megállapodásokat és az európai hatalmi potenciált Kína , mint az egyetlen komoly és stabil kihívás ellen.

Ez egy reális és szimpatikus elképzelésnek tűnhet, ráadásul néhány mozzanat ebbe az irányba mutat. Ilyen például a 2021. szeptember 15-én bejelentett AUKUS biztonsági megállapodás az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Ausztrália között, aminek egyik legfontosabb eredménye, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság segít Ausztráliának az atommeghajtású tengeralattjárók beszerzésében.

Ez a modell leginkább az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekeinek felelne meg, hiszen profitálhatna abból, ha Európa gazdasági és katonai potenciálja szembeszállna Kínával. Ugyanakkor Kína több európai ország számára fontos kereskedelmi partner.

A valóság ugyanakkor szembemegy ezzel az elképzeléssel. Egyrészt a probléma Európa és Kína földrajzi távolsága, hiszen elég valószínűtlen, hogy Kína hadserege átvonuljon Ázsián, hogy lerohanhassa Európát, ha Kínának lennének ilyen szándékai. Ez igaz a hadiflottára is. Oroszország ezzel szemben sokkal közelebb van, ráadásul sokkal nagyobb az esély a velük való konfliktusra a jelenlegi háború miatt. Éppen ezért nem reális, hogy Európa beszálljon az Egyesült Államok Kína elleni erőfeszítéseibe, hiszen élénk kereskedelmi kapcsolatok vannak jelenleg is több európai ország és Kína között.

A másik korlátját ennek a víziónak Európa korlátozott katonai képességei és kapacitásai jelentik, melynek bevonása nem befolyásolná érdemben az indo-csendes-óceáni térségbeli erőegyensúlyt. Ráadásul az ukrajnai háború, habár ösztönözheti a kormányokat a katonai kiadások exponenciális növelésére, de ezeket döntően Oroszország ellen használnák fel közvetve. Lényegében tehát Európa bevonása a Kína elleni erőfeszítésekbe nem hozná magával a regionális erőviszonyok érdemi változását.

Végül: európai felelősség

Ennek a modellnek a megvalósulására látok sajnos a legkevesebb esélyt, holott – szerintem – ez lenne az ideális út a NATO számára. Eszerint az lenne az optimális, ha egy teljesen új munkamegosztás kezdődne a NATO berkein belül, amelyben az európai országok  felelősek elsődlegesen Európa biztonságáért, így az Amerikai Egyesült Államok is képes erőforrásokat átcsoportosítani Kína ellen az indo-csendes-óceáni térségbe.

Ez nem jelentené azt, hogy az Egyesült Államok kikerülne a NATO-ból, csupán nem ő felelne döntően az európai biztonságért, csupán végső szövetséges lenne, és lényegében csak akkor kellene visszatérnie Európába, ha drasztikusan romlana a regionális erőegyensúly. Ez a modell ugyanakkor időigényes, amelyet alapos és széleskörű tárgyalásoknak kell megelőznie. Ehhez ugyanis szükséges, hogy az európai országok nem csak összesítve, de egyenként is növeljék katonai-védelmi kiadásaikat, elrettentő erőt képezve, amivel kialakulhatna egy a mostaninál sokkal nagyobb tekintély is a nemzetközi színtéren.

Akármennyire is aggasztó a világos és egyértelmű stratégia hiánya a Biden-adminisztráció részéről, ha valamiben, akkor ennek a modellnek a megvalósításában most ideális helyzetben vannak. Ehhez ugyanakkor mind az amerikai, mind az európai felek részéről is szükséges egy erőteljes elköteleződés, ami jelenleg egyik részről sincs meg, holott ez Európa rövid, közép- és hosszú távú érdekeit egyaránt szolgálná, ráadásul Finnország és Svédország csatlakozása is megalapozhatná ennek az új modellnek az elindulását.

Borítókép: MTI/ EPA/ Stephanie Lecocq


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés