Németország Európa labilis embere

2022. szeptember 27. 14:12

Révész Béla
Németország az orosz-ukrán háború kitörése óta bizonytalan és látszólag kétarcú politikát folytat. Az egyre nagyobb energia- és gazdasági válságba süllyedő ország Európa reménybeli vezetői státusza felé közelített, jelenleg azonban Olaf Scholz kormánya éppen kül- és belpolitikai bizalmi tőkéjét aprítja saját maga alatt.
A cikk eredetileg a Mandiner hetilap IV. évfolyam 35. számában jelent meg.

Igen, nem, hátha, talán, mégis, esetleg

Pár hónapja, a globális hatalmi átrendeződés kapcsán úgy fogalmaztunk„A Pax Americana vége nem Japán és Németország öntudatra ébredésével kezdődik, de mindenképpen ez a leglátványosabb példája annak, hogyan fog átrendeződni az a világrend, amelynek egy részét az USA a saját elvei szerint irányította. Bár rövid távon úgy tűnik, hogy az egyes országok még inkább elköteleződnek az Államok külpolitikája, hatalmi törekvései mellett, és bővítik az eddigi szövetséges kereteket, a német és japán védelmi politikában bekövetkező változások hosszú távon egészen más eredményekkel fognak járni.
Két olyan országról beszélünk, amely több évtizeden keresztül elfüggönyözte egykori nagyhatalmi, domináns múltját, most pedig – mindenki megelégedésére – öntudatra ébredt, az ezzel járó magabiztosság pedig új utakra tereli védelmi- és külpolitikáját, csökkentve Washington gazdasági és katonai erejének befolyásolási képességét”
.

Az azóta eltelt időben Németország esetében a jelek éppen ennek az ellenkezőjére utalnak. Bár Scholtz hangosan kiabál, ameddig ígéretekről van szó, ám tettei messze nem állnak összhangban szavaival. Németország a kezdetek kezdetétől viszolygott az Ukrajnába tartó fegyverszállítmányok ügyétől, a konkrét felajánlások helyett inkább a kelet-európai szövetségesek által adományozott fegyverek pótlására tett ígéreteket – amelyekből aztán szintén nem sok valósult meg. Aztán – amerikai és brüsszeli nyomásra – nagy nehezen beleegyezett a német nehézfegyverek Kijevbe küldésével, ám a tudatos időhúzás, a nem várt technikai és jogi problémák miatt erre annyira nyögvenyelősen került sor, hogy a Panzerhaubitzék Ukrajnába érkezése a szó szoros értelmében meglepetés volt az ukránok számára. 

Mindemellett ott áll az a nagyon is aggasztó tény, hogy Németország annyira függ az orosz energiahordozóktól, amennyire csak lehetséges. A Scholtz-kabinet ebben a kérdésben is jól láthatóan külső nyomásnak engedett.

Kockáztatta a gazdasági összeomlást és a társadalmi stabilitást a megfelelési kényszernek engedelmeskedve, és úgy vágta el magát saját energetikai alapjaitól, hogy közben sem ideje, sem lehetősége nem volt még pótolni azt.

A kancellár hol az asztalt csapkodva, hol kényszeredett mosollyal arcán kommunikálja: a szankciók mindenek felett! Majd kiskapukat keresve próbált minél több orosz földgázhoz jutni, pokoli vidám perceket szerezve ezzel Putyinnak, és rendkívül kellemetleneket saját magának. A folyamatos hezitálás, a magyarázkodás és a vészesen közelítő gazdasági összeomlás miatti aggódás Németországot a remény helyett már a bizonytalanság szimbólumává tette, azt a képet festve magáról, hogy vezetés helyett inkább jókora késéssel kullog a többi EU-s ország után.

Scholtz viselkedése mögött persze kőkemény logikai érvek állnak, a gond csak az, hogy ezeket megtartja magának: a felszínen csak annyi látszik, hogy folyamatosan mást mond, mint amit tesz, és mást tesz, mint amit tennie kellene. Nem véletlen, hogy Németország, mint Európa új vezető hatalmának képe villámgyorsan halványodni kezdett, nem csak magát, de az egész nyugati szövetséget gyengítve ezzel.

Fordulópont, helyben toporgással

A háború kirobbanását követő hetekben Németország az elsők között csatlakozott az Oroszország elleni narratívához. Sőt, hangosabb volt a leghangosabbaknál is. Scholz legendássá vált beszéde, amelyben a konfliktust Európa történetében Zeitenwendének, vagyis új korszak kezdetének nevezte, egy erős akaratú és még erősebb kezű politikus képét vetítette elénk. A kancellár nem fukarkodott a kemény jelzőkkel és azokkal a kifejezésekkel sem, amelyek valóban arra utaltak, hogy Németország felébredt álmából, és szakítva antimilitarista politikájával, újra Európa vezető katonai hatalma lesz. Az ukrajnai fegyverszállítások beígérése, a német védelmi költségvetés brutális, 100 milliárd eurós növelése, a haderőfejlesztés soha nem látott mértékű tervezése mind arra utaltak, hogy a második világháborús múltja miatt pacifista kül- és biztonságpolitikát folytató Németország készen áll arra, hogy ismét átvegye a vezető szerepet a kontinensen, ezzel egyidejűleg csökkentse a NATO-n belüli USA hegemóniát, nagyobb teret biztosítva a regionális védelmi együttműködésekre. 

Pedig a múlt nagyon is árnyékot vet a jelen ragyogó ígéreteire.

Az, hogy Oroszország a Zeitenwende szellemiségének megfelelően egyik napról a másikra partner államból ellenséges országgá vált, már önmagában is nagy falatnak bizonyul, a németek esetében azonban a világháború kísértete különlegesen forróvá teszi a talajt.

Azt még Scholz legközelebbi politikai szövetségesei is éreztették: mindenkit kiver a víz arra a gondolatra, hogy ismét német harckocsik lövik majd az oroszokat, és a hirtelen berobbanó hazai militarizmus nem jelenthet egyet azzal, amit a Kreml a legfájdalmasabb sebek felszakításaként értékelne – és annak megfelelően is kezelné azt.

A hagyományosan oroszgyűlölő Lengyelországgal vagy a balti államokkal is számolva – amelyek jelenleg is inkább érzelmi és indulatvezérelt politikát folytatnak Moszkvával szemben – Scholtz nagyon is fenyegető veszélynek tartja a háború eszkalálódását, beleértve az esetleges orosz nukleáris fegyverek használatának kockázatát is. Ezért is kapaszkodik Németország mindennél erősebben abba a kijelentésbe, hogy a NATO nem avatkozik be a háborúba. Olyannyira, hogy a hirtelen felindulásból könnyelműen odaígért nehéztüzérségi fegyverek szállításának még az előkészítése is hónapokba telt, a megvalósítása pedig olyan fogcsikorgatva haladt, hogy arra már több szövetséges állam is elég idegesen reagált. (Nem beszélve Zelenszkijről, aki a szokásos vehemenciával egyre ingerültebben követelte a beígért szállítmányokat.) 

Pedig Scholz bizonytalanságát éppen a helyzet bizonytalansága táplálja. Ahogy a Kremlen kívül senkinek, neki sem lehet fogalma arról pontosan, meddig mehetnek el a nyugati szövetségesek Ukrajna segítésében, vagy mi számít vörös vonalnak Putyin szemében.

A kancellár hosszas vívódás után, gyomorgörccsel ír alá minden olyan rendelkezést, amely fegyverekkel hozható összefüggésbe. Ez a vonakodása pedig érthető.

Nehéz lehet felkészítenie saját népét arra, hogy egy majdnem nyolcvan éve tartó pacifista külpolitikát szó szerint egyik napról a másikra a kormány a kukába dob, majd – elsősorban saját biztonságára gondolva, de megfelelve a hergelő elvárásoknak is – ismét a rossz emlékeket és még rosszabb következményekkel járó militarista irányvonalat állítja előtérbe.

Túl azon, hogy a német hadiipar fejlettsége ellenére a hadserege egyáltalán nem volt abban az állapotban, amit csúcskategóriásnak lehetne mondani, a hezitálást a fegyverszállítmányok ügyében egy egyszerű, de annál hatásosabb és fontosabb morális kérdés is befolyásolja: magáévá teszi-e Németország azt a gondolatot, amely szerint Ukrajna jelenleg az ő határait is védi, hogy Oroszország – győzelme esetén – nem állna meg, és akkor már úgysem lehetne elkerülni a konfliktust? A Scholtzot győzködők ezt az érvet hozzák fel aduászként, amikor a legnagyobb számú nehézfegyverzet Ukrajnába küldését szorgalmazzák. Annak, hogy ez nem így történik, nyilvánvaló oka az is, hogy a kancellár nem tud határozottan válaszolni a fenti kérdésre. 

Fotó: MTI/EPA/Sascha Steinbach

Csapzárta

Kevés szomorúbb sajtófotó jelent meg az elmúlt hónapokban annál, mint amelyiken a német kancellár tanácstalanul és kétségbeesetten álldogál az Északi Áramlat 1 turbinája előtt, amit nagyon szeretne javítás után visszaküldeni az oroszoknak, és amit azok viszont éppen a többek között általa meghozott szankciókra mutogatva nem vesznek át, majd erre hivatkozva minimumra húzzák vissza a Németországba áramló gáz mennyiségét. Scholz a turbinánál tartott sajtótájékoztatón már szinte fájóan mantrázta, hogy az eszköz kifogástalan állapotban van, a papírok is rendben vannak, vegyék hát át az oroszok, és jöjjön újra a gáz Németországba. Nem vették át, nem jött. 

A kétségbeesés teljesen érthető. Németország orosz energiafüggősége az egyik legnagyobb Európában, a tél pedig akkora energiaválság elé állítja majd az országot, amely az ipar összeomlásával és komoly recesszióval fenyeget. Márpedig, ha a német gazdaság darabjaira hullik, akkor rántja magával az egész Unióét is. Az energiaimport kérdése körüli viták egyre jobban kiéleződnek a tél közeledtével. A német kormány jelenleg nem rendelkezik olyan tervvel, ami megnyugtatóan rendezné a problémát, Scholtz pánikolása ennek fényében abszolút jogos, érthetetlen inkább az idáig vezető út átgondolatlansága. 

Scholtz az egyik legnagyobb gazdasági bakit követte el azzal, amikor – akkor még bízva a szankciók gyors eredményeiben –  leállította az Északi Áramlat 2-t.

Bár nem láthatta lépésének öngyilkos következményeit, mégis félelmetes volt nézni, ahogyan – meghajolva Zelenszkij és a szövetséges országok követelései előtt – a megfelelési kényszer felülírta benne saját országának energiaellátási biztonságára vonatkozó felelősségét.

Jellemző, hogy amikor februárban bejelentette a vezeték lezárását, nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy miből akarja fedezni a kieső gázmennyiséget. Még szomorúbb, hogy erre a kérdésre ma sem tud válaszolni. Putyin a legőszintébb cinizmussal mondta egy beszélgetés folyamán: nem érti, hogy amikor a Nyugat elzárja a gázcsapokat, akkor miért rá mutogat utána, hogy nincs elég gáz. „Vicces lenne, ha nem lenne olyan szomorú” – mondta, és nehéz vitatkozni a maró gúnnyal.

Miután teljesen nyilvánvaló, hogy Putyin fegyverként használja az energiát, elég együgyű tanácsokat kap a német kormány, amikor azt hallja: csökkentse még jobban az importgáz mennyiségét, így elkerülheti azt a vádat, hogy a Kreml hadigépezetét finanszírozza, ezzel pedig hamarabb véget vethet a konfliktusnak. Scholz őrlődni kezdett a gazdaság életben tartásának feltételei és az Unió, illetve az USA elvárásai között. Miközben már saját pártján belül is egyre többen hajlanak arra, hogy nyissa meg az Áramlat 2-t, makacssága hajthatatlan: a szankciók életben tartásával próbál mozgásteret és időt szerezni magának. Utóbbiból a tél közeledtével és a betárazott energia fogyásával egyre kevesebb marad. Bár rendkívül jó ötletnek tartja a tervezett új európai gázvezeték ötletét, annak tervezése a rövid távú és az esetlegesen valóban összeomlást eredményező problémákat nem fogja megoldani.
Scholznak ráadásul számolnia kell az egyre növekvő társadalmi feszültséggel is.

Amikor arról beszél, hogy Németország jóléti állam, ezért nem fél attól, hogy az emberek utcára vonuljanak vagy kormányt döntsenek, éppen arra hivatkozik, ami miatt ez valóban megtörténhet.

A németek egyszerűen nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy nem tudják kifizetni a rezsiszámláikat, ahogyan ahhoz sem, hogy kormányuk szolidaritási intézkedései megélhetési válságba sodorhatják őket. (Hogy Németország és az Európai Unió lakossága mennyire megosztottá kezd válni a háborús szankciók kérdésében, és hogy mennyire kezdenek előtérbe kerülni a „békét mindenáron” vélemények, arról itt írtunk bővebben. ) Bármilyen belpolitikai átrendeződés is történjen (saját pártján, az SPD-n belül egyre többen kritizálják, míg a Zöldek érezhetően támogatni kezdték politikáját) Németországban, a szankciók, a gázhiány heteken belül társadalmi problémává, az energiaválság pedig megélhetésivé terebélyesedik, akkor pedig éppen a jóléti állam fogalmát kérik majd számon a kancelláron. 

Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan

Béna vezér, bukott játszma

Az Európai Uniónak ordítóan nagy szüksége lenne egy erős és tetteiben kiegyensúlyozott Németországra. Nagy-Britannia a Brexittel elvesztette jogát az aktív befolyásolásra, Franciaországban a Macron elleni bizalmatlanság egyre nagyobb méreteket ölt, Olaszországban jobboldali kormány alakult. Adja magát a kérdés, készen áll-e Berlin a vezetésre, ám Scholz ingatagsága és magabiztosnak tűnő, valójában kétségbeesett válságmegoldási kísérletei a nemleges választ feltételezik. 

Nem segített ezen a folyamaton a kancellár hirtelen agressziója sem, amikor a vétójog eltörlése érdekében emelt szót az Európai Unió döntéshozási folyamatában. Mint írta, ha az EU hallatni akarja hangját, akkor véget kell vetni a közös akarat megtorpedózásának – azt már nem tette hozzá, hogy

a közös akarat egyik kulcsszava a közös, vagyis az, hogy mindenki egyformán akarja, nem csak az, aki kitalálta, mit akarjon a másik.

Hiteltelen egy olyan vezető, aki az Unió világpolitikai szerepléséről álmodik, miközben a szövetséget összetartó országok különvéleményét erőszakkal akarja semmibe venni, ezzel gyakorlatilag aláásva az egész Unió ideológiai alapját. Hiteltelenségét és a bizalom csökkenését csak fokozza, hogy a saját országában kibontakozó válsággal szemben is tehetetlen, miközben más nemzetek válságmegoldási kísérleteit kritizálja az egységes fellépés nevében. 

A Nyugat által alkalmazott taktika (tevékeny részvétellel nem, de korlátlan mennyiségű fegyverrel támogatja Ukrajnát) eleinte patthelyzetet, jelenleg a háború beláthatatlan elhúzódását eredményezte. Miközben nyilvánvaló, hogy a végtelenségig nem lehet szinten tartani egy állam felfegyverzését, Németország maga is lelkes (a gyakorlati kivitelezésben sokkal kedvetlenebb)  híve ennek az álláspontnak, holott

hadereje fejlesztése és biztonságpolitikájának 180 fokos fordulata után éppen tőle lenne elvárható, hogy – már csak a regionális érintettség okán is – átvegye Európában a NATO vezetői szerepét az Egyesült Államoktól.

Ennek jeleit azonban nyomaiban sem látni. Scholtz nemhogy alternatívát kínálna a háború befejezésének mikéntjére, nemhogy reform-megoldást nyújtana a NATO jelenlegi hierarchikus működésének ésszerűsítésére, vakon követi az USA minden utasítását. Pedig még arról sincs szó, hogy Németország – az USA-hoz hasonlóan – több vasat tartana a tűzben: német katona nem sok pontján bukkan fel a világnak, a válsággócoktól szisztematikusan távol tartják magukat, így minden adott lenne ahhoz, hogy észszerű útmutatással a katonailag megtáltosodó európai nagyhatalom vezesse az Ukrajnát segíteni szándékozó koalíciót. Egy ilyen jellegű, regionális vezérváltás az egész NATO-nak érdeke lenne, különös tekintettel arra, hogy az USA a közeljövőben valószínűleg Kínával lesz elfoglalva Ukrajna helyett. De Scholz nem mer és nem is akar változtatni: amiben igen, az maga a gyökeresen átalakuló külpolitika, amelynek végrehajtása során azonban inkább tanácstalan, semmint biztos kezű. 

A NATO-ban betöltött szerepéhez hasonlóan a G7-ek vezetésével sem tud mit kezdeni. A geopolitikai helyzet változásával egyre nagyobb nyitásra lenne szükség azon országok felé, amelyek nem vesznek részt Oroszország szankcionálásában, ám nagyon is elszenvedik azokat. Bár a legutóbbi, Németországban tartott csúcson bejelentették egy olyan alap létrehozását, amely ezeket az országokat segítené infrastrukturális vonalon, valójában a terv egyrészt amerikai, másrészt szándékoltan az orosz energiafüggőség és a kínai kölcsönök ellen született meg, vagyis “csupán” a szokásos USA-politika egy darabkája. Scholtz ezen kívül semmi mást nem szajkóz, mint Ukrajna fegyverellátásának és pénzbeli támogatásának szükségességét, valamint azt, hogy sziklaszilárd a G7-ek eltökéltsége. Ez mind szép, de csak mélyíti a válságot, nem pedig megoldja azt. 

Joe Biden mindenesetre elégedett lehet: Németország jelenleg – bizonytalankodása, erőtlensége és válságmegoldási képtelensége okán – semmilyen formában nem jelent kihívást az USA-nak,

amely a kezdetektől lecsapott a vezéri szerepre, és gyakorlatilag az egész nyugati szövetségi rendszert a saját szája íze szerint és érdekeinek megfelelően irányítja.

A változás kézenfekvő lenne, a Zeitenwende azonban valahol kezd megfenekleni. Lehet, hogy új korszak kezdődött, de ahhoz megújult vezetői képességek és megfelelő vezetők is kellenének. Németország jelenleg még mindig úgy viselkedik, mint a fotelforradalmár, aki mindenkit jól feltüzel, utcára küld, majd gondosan magára zárja az ajtót, hogy tévén nézze az utcai eseményeket, aztán nagyon mérges lesz, amiért nem intézték el helyette a dolgot. 

Nyitókép: MTI/EPA/Filip Singer


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés