A Kreml végül megcsömörlik a Kínára utaltságától

2022. szeptember 11. 6:56
Ahogy Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajna elleni háborúja elhúzódik és átrendezi a globális geopolitikát, az Egyesült Államoknak felül kell vizsgálnia és át kell dolgoznia az Oroszországgal szembeni hosszú távú stratégiáját – írja Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch a Foreign Affairs oldalán. A véleménye azért érdekes, mert kimondja: nem biztos, hogy Amerika érdeke lenne Oroszország teljes tönkretétele.

Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch olyan stratégiát javasolnak, amely nem különbözik egy 75 évvel ezelőtt megfogalmazott, a hidegháború idején alkalmazott eredeti megfékezési stratégiától, azaz

ismét az orosz expanziós tendenciák „türelmes, de határozott és éber megfékezésére” kell összpontosítani.

Visszautalnak arra, amikor a hidegháború idején az Egyesült Államok közvetlen katonai konfrontáció nélkül igyekezett megfékezni a Szovjetunió expanziós törekvéseit, megvárva, amíg a természetellenes moszkvai szovjet rezsim magától összeomlik. Ma már ez módosult, hiszen naivitás lenne azt várni, hogy Oroszország úgy szétesik, akár a Szovjetunió.

A szerzők szerint az Egyesült Államoknak szorgalmasan kell dolgoznia azon, hogy visszatartsa Oroszország terjeszkedését Európában és máshol,

amíg az orosz vezetés – akár a jelenlegi, akár egy jövőbeli vezetés – fel nem ismeri, hogy romboló birodalmi tendenciái Kína vazallusává válásának sötét jövőjébe vezetik.

Azt vizionálják, hogy Moszkva Nyugattól egyre inkább elszigetelődve lekötelezettje lesz Pekingnek. Mivel nem egyenlő felek közötti kapcsolat alakul ki, a Kínától való függőség felszámolása arra késztetheti a Kremlt, hogy átgondolja majd rosszindulatú, Nyugat-ellenes politikáját, és visszafogja agresszivitását.

Eddig ez meglehetősen vágyvezéreltnek hangzik, de azért Radchenko és Alperovitch figyelmeztet, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad illúziókat táplálnia afelől, hogy Oroszország viselkedésében gyorsan bekövetkezne a változás, azaz hogy egy ilyen átalakulás baráti kapcsolatot eredményezne Oroszországgal, vagy még kevésbé valószínű, hogy egy Kína-ellenes szövetséget. Elismerik, hogy évekbe telhet, mire az orosz konfrontatív magatartás a Nyugattal szemben megváltozik, és elég valószínűtlen, hogy Oroszország valaha is integrálódni fog a nyugati közösségbe. Az sem tartják valószínűnek, hogy Oroszország valaha is feláldozza a Kínával való kapcsolatát az Egyesült Államokkal és Európával való szorosabb viszonyért. Sőt, a szerzők egyenesen kijelentik:  az Egyesült Államoknak el kell fogadnia a jelentős különbségeket Oroszország és a Nyugat alapvető értékei és hosszú távú érdekei –például az emberi jogok és a demokratikus kormányzás támogatása – között.

Mindenesetre Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch remélik, hogy

a Kreml végül arra a következtetésre juthat, hogy a kiegyenlített politika – a Kínával és a Nyugattal való gyümölcsöző kapcsolatok fenntartása – számára a legmegfelelőbb.  

Patthelyzet és vazallusi viszony

Hat hónappal azután, hogy Oroszország megszállta Ukrajnát, a háború további menete továbbra is bizonytalan. Bár Putyin messze van attól, hogy Kijevben rendszerváltást érjen el, Oroszországnak sikerült megszereznie Ukrajna ötödét. Az ukrán hadsereg minden várakozást felülmúlt, de nincs abban a helyzetben, hogy gyorsan és teljes mértékben visszaszorítsa Oroszországot, így egyre valószínűbbnek tűnik egy rövid távú patthelyzet.

Radchenko és Ditri Alperovitch cikkükben utalnak rá, hogy a Szovjetuniónak több mint egy évtizedbe telt, mire elfojtotta az ukrán felkelést, miután a második világháború végén visszaállította uralmát Ukrajna felett. Ezért

Oroszország ellenőrzése Kelet-Ukrajna felett soha nem lehet teljesen biztos.

Az Oroszország által megszállt területek sem fognak teljesen felépülni a háború által okozott romlásból. Moszkvának nincs pénze arra, hogy a meghódított, lepusztult területeket újjáélessze, de valószínűleg megpróbálja, szűkös erőforrásait elköltve.

Szerintük

az erősebb NATO-val szemben Oroszország kénytelen lesz egyre többet költeni a hadseregére, ami kiüríti a pénztárát.

Putyin kalandjai miatt Oroszország szegényebb, szomorúbb, elnyomóbb, bizonytalanabb és végső soron kevésbé vonzó hely lesz. Még ha Putyin rövid távon győzelemnek is nevezheti az ukrajnai helyzetet, hosszú távon már elvesztette Oroszországot. Ha a nyugati szankciók fennmaradnak, az orosz gazdaság stagnálni és sorvadni fog, növelve Pekingtől való függőségét, amit Moszkvában egyre kevésbé fognak élvezni.

Oroszország már most elkezdte átirányítani az ellenséges európai piacokról Kínába az energia- és ásványkincs- exportját. Az orosz fogyasztók egyre inkább a kínai importra kénytelenek támaszkodni a már nem elérhető nyugati termékek helyettesítésére. A jüan, a kínai valuta már most is jelentős szerepet játszik a moszkvai tőzsdei tranzakciókban, és ez a szerep csak egyre nagyobb lesz.

Az orosz gazdaság stabilitása valójában a kínai készpénz- és áruforgalmon fog múlni, és ez a dinamika nagy befolyást biztosít Peking számára Moszkva felett.

Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch logikája ezen a ponton megbicsaklik, mivel a fentiekre megoldásként azt javasolják, hogy az Egyesült Államoknak továbbra is folytatnia kell az ukrán hadsereg képességeinek kiépítését, fenntartani és megerősíteni az Oroszországgal szembeni szankciókat, beleértve az Oroszország számára fontos technológiák – például a félvezetők – exportjának ellenőrzését. Igaz ezeket az intézkedéseket nem szánják hosszú távú stratégiának, bár elvárnák, ha Oroszország meggyengülne, hogy egy jövőbeni, el nem kötelezett Oroszország számára előkészítse az utat. Mindenestre ez a gondolatmenet így elég zavaros, mert a továbbiakban azt javasolják, hogy az Egyesült Államoknak el kell kerülnie az ukrajnai eszkalációt, meg kell akadályoznia Oroszország teljes destabilizálódását, és alternatívát kell nyújtania Moszkvának a Pekingre való veszélyes túlzott támaszkodással szemben.

A hosszú játék

Radchenko és Alperovitch a továbbiakban lenyomják az amerikai narratívát, miszerint az ukrajnai háború elhúzódásával az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei számára a legfőbb prioritás az volt, hogy megakadályozzanak minden olyan eszkalációt, amely a NATO és Oroszország közötti közvetlen konfliktushoz vezetne. Szerintük a NATO többször és bölcsen jelezte Oroszországnak, hogy el kívánja kerülni az Ukrajnával kapcsolatos összecsapást, az Egyesült Államok pedig türelmet és elnézést tanúsít. Emiatt állt ellent a NATO Kijev kérésének például, hogy Ukrajna felett repüléstilalmi zónát vezessenek be.

Oroszország és a NATO azonban folyamatosan teszteli egymás vörös vonalait.

A Nyugat egyre bátrabbá vált, egyre jobban belekeveredett a konfliktusba, kritikus fontosságú hírszerzési információkat szolgáltatva, amelyeket az ukránok orosz hajók és más stratégiai célpontok megtámadására használtak fel.

 A NATO-szövetségesek emellett fejlett fegyvereket is adtak Ukrajnának. Eddig a szövetségesek, a cikk írói szerint, helyesen ítélték meg, hogy Putyin, miután harci erejének 20-30 százalékát elvesztette, nincs olyan katonai helyzetben, hogy a konfliktus eszkalálódjon, és hogy amíg Putyin el tudja kerülni a nyilvános arculatvesztést, addig nem valószínű, hogy agresszívan reagálna az Ukrajnának szánt nyugati fegyver- és hírszerzési szállítmányokra.

Azért figyelmeztetnek, hogy a NATO-erők közvetlen bevetése a levegőben, a földön vagy a Fekete-tengeren, Ukrajna közelében, már egy másik történet lenne. Ez a NATO válaszlépését idézné elő, ami potenciálisan egy olyan eszkalációs ciklust indítana el, amely a legrosszabb esetben nukleáris konfliktusba torkollhat. Egy ilyen forgatókönyvet mindenáron el kell kerülni.

Egy másik kimenet,

amelyet Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch szerint az Egyesült Államoknak el kell kerülnie, az Oroszország teljes összeomlása. Az Egyesült Államoknak továbbra is büntetnie kell Putyint, de Oroszország destabilizálása – vagy akár szétszakítása, ahogy egyes kommentátorok szorgalmazzák – nem áll érdekében.

A hidegháború végén George H. W. Bush elnök nem azért aggódott a szovjet összeomlás miatt, mert a Szovjetuniót érdemes lett volna megőrizni, hanem azért, mert egy nagy atomhatalom felbomlása azzal a kockázattal jár, hogy elszabadulnak a szabadon lévő nukleáris fegyverek és hasadóanyagok, az utódállamok között felgyorsul a nukleáris fegyverek elterjedése, és új terrorista és szervezett bűnözői hálózatok alakulnak ki. Négy évtizeddel később ezek a kockázatok továbbra is fennállnak. Oroszország összeomlása véres polgári konfliktushoz vezethet, amely évekig destabilizálhatja Eurázsiát.

Radchenko és Alperovitch úgy vélik, Oroszországban továbbra is kicsi a valószínűsége egy népfelkelésnek. Bár csökkentették az orosz gazdasági hatalmat, az Oroszországgal szemben eddig bevezetett szankciók nem okoztak olyan pusztítást és megaláztatást, mint amilyet az oroszok az 1990-es években, a Szovjetunió összeomlása által kiváltott gazdasági válság idején elszenvedtek.

A vágyvezérelt gondolkozásuk szerint a tapasztalatok azonban azt sugallják, hogy a jelenlegi nyugalom látszata megtévesztő lehet. Nem ismerhetjük a Putyin belső köreiben zajló hátbaszúrások teljes mértékét – írják –, és azt sem lehet megjósolni, hogy milyen káosz alakulhat ki, ha a teljhatalmú autokrata kezdi elveszíteni a hatalmát. Putyin esetleges távozását – akár önkéntes, akár nem – valószínűleg elkeseredett hatalmi harc fogja követni, hasonlóan ahhoz, amely Sztálin 1953-as halálát követte. Nem számít, ki veszi át a helyét, Putyin nacionalista és revansista politikája valószínűleg folytatódni fog, miután távozik, ahogyan Nyikita Hruscsov is folytatta, sőt fokozta Sztálin konfrontatív, nyugatellenes politikáját, ami végül az 1962-es kubai rakétaválsághoz vezetett.

A cikkben ezen a ponton már az orosz rendszerváltást boncolgatják, mindenesetre még ők sem bíznak a gyors átmenetbe, és leírják, hogy Amerikának óvatosan kell eljárnia, mert a gazdasági összeomlás és a politikai káosz rossz hátteret biztosít a liberális politika építéséhez. Figyelmeztetnek, hogy Putyin utáni Oroszországban történelmileg nem feltétlen valós opció egy liberális demokratikus állam kialakulása.

 A múlt súlyos teherként nehezedik Oroszországra, az orosz elnyomó intézmények figyelemreméltóan szívósak, és az orosz népre jellemző a tartós konformizmus és politikai közöny.

Az írás szerint az Egyesült Államok nem alapozhatja hosszú távú politikáját az oroszországi demokratizálódásra vonatkozó várakozásaira. A valódi orosz demokrácia megvalósítása az orosz nép feladata, és Washington lehetősége, hogy befolyásoljon egy ilyen eredményt, mindig is rendkívül korlátozott volt és marad – írják, bár nekik erről más a véleményünk.

Egy el nem kötelezett Oroszország

Ezek után Radchenko és Alperovitch egy zavaros fejtegetésbe kezd, miszerint

Oroszország nem tudott lehorgonyozni a Nyugathoz.

Németországgal és Japánnal ellentétben, amelyek a II. világháborúban elszenvedett vereséget követően stabil helyükre kerültek a nyugati rendben, Oroszország nem volt hajlandó megbékélni a szovjet korszak utáni csökkent státuszával. Az Egyesült Államok megpróbált eleget tenni Moszkva tisztelet utáni vágyának azzal, hogy meghívta Oroszországot a fejlett országok G-7-es klubjába (azóta kirúgták), és létrehozta a NATO-Oroszország közös tanácsát. Oroszország azonban továbbra is ápolja különböző sérelmeit, és enged a mérgező nacionalizmusnak és imperializmusnak.

Azért megjegyeznénk, hogy az oroszok erről kissé másképp vélekednek.

Figyelmeztetnak, hogy az amerikai politikai döntéshozóknak továbbra is keresniük kell a kevésbé harcias Oroszország kialakulásának felgyorsítására irányuló lehetőségeket, ha másért nem, hát azért, hogy csökkenjen a feszültség a két legnagyobb nukleáris állam között, mindeközben Kína számára nehezebbé váljon Oroszország gyengeségének kihasználása.

Szerintük az Egyesült Államoknak arra kellene bátorítania az oroszokat, hogy legalább képzeljék el azt a jövőt, amelyben Oroszország befolyásos, független szereplője a globális színtérnek, amely békésen és nyereségesen igyekszik együtt élni a Nyugattal. Oroszországnak és a Nyugatnak pedig közös érdeke egy olyan Oroszország megteremtése, amely nem Kína vazallusa vagy alárendeltje.

Oroszország potenciális semlegessége – a Kínával folytatott jelenlegi stratégiai verseny közepette – talán a legjobb ajánlat, amit az Egyesült Államok kínálhat.

Az Oroszországnak szóló amerikai üzeneteknek azt kell megerősíteniük, hogy Kína csupán a saját érdekeit nézi, és Oroszországot csak eszköznek tekinti ezek eléréséhez.

Peking kemény alkudozásba kezdett Moszkvával

Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch  úgy látják, hogy a Nyugatot valószínűleg maga Kína fogja segíteni ebben a feladatban. Peking máris kemény alkudozásba kezdett Moszkvával, például azzal, hogy kihasználva Oroszország kétségbeesett energiaeladási kényszerét, jelentős árengedményeket ért el. A múltban Kína eltűrte Oroszország független kapcsolatait Indiával és Vietnámmal, és vonakodva tiszteletben tartotta a Kreml jelentős szerepét Közép-Ázsiában.

De ahogy Kína megérti, hogy milyen hatalmas befolyással bír Oroszország felett, igyekszik majd saját érdekei szerint alakítani az orosz külpolitikát.

A mai helyzet alapján elég meredeknek tűnik, hogy Moszkva végül fel fogja ismerni, hogy nemzetközi befolyását kiterjesztheti, és növelheti befolyását más hatalmakkal (beleértve Kínát is) szemben, ha visszafogja agresszív impulzusait Európában.

Mindenesetre zárszavukban eléggé felsőbbrendűen fogalmaznak, miszerint ironikus módon Oroszország biztosíthatta volna a Nyugattal való békés együttélést, ha Putyin nem dédelgette volna birodalmi terveit. Szerinte Oroszország ukrajnai agressziója megnehezítette az Egyesült Államok feladatát, de még mindig van lehetőség Putyin értelmetlen és bűnös hibáinak kijavítására, még akkor is, ha Oroszországot előbb meg kell büntetni. Miután megbüntették, Oroszországnak el kell döntenie, hogy továbbra is dühös elszigeteltségben akar-e élni, viszont Washington emlékeztetheti Moszkvát, hogy más lehetőségek is rendelkezésre állnak.

Megjegyeznénk:
Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch alapfelvetése, miszerint Moszkva és Washington közös érdeke, hogy olyan Oroszországot hozzanak létre, amely nem kínai vazallus, rámutat arra, hogy Amerikában is kezdik felfedezni a kibontakozó új világrend fenyegetését az USA hegemóniájára. Az ukrán háború utáni fejlemények, a keleti szövetség kialakulás még jobban erősíti Kínát, így logikus volna Oroszország kibékítése a Nyugattal.
Viszont mindez ellentmond annak az évszázados amerikai alapelvnek, miszerint az USA-nak nem érdeke összekapcsolva hagyni az orosz nyersanyagot a német technológiával. Így a szerző írása csupán annyiban előremutató, hogy keresi a kimenetet a konfliktusból. Mert egy háborút nem elkezdeni, hanem befejezni nehéz.

Dmitri Alperovitch, a Silverado Policy Accelerator elnöke, a Geopolitics Decanted podcast házigazdája, valamint a CrowdStrike kiberbiztonsági cég társalapítója.
Sergey Radchenko, a Johns Hopkins School professzora.


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 88 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A kérdés az is, hogy Európa meddig tart ki gáz nélkül, meg persze az ukránok, ha mondjuk áram nélkül maradnak.

Egyelőre ott tartunk, hogy BRICS.

Majd meglátja az USA, milyen lesz az egymással összefogó Kína, Oroszország, a BRICS államok ellen erősködni. A világ utálata már alakul, az USA, az általuk az EU-ra erőltetett, öncélú idiotizmus csak egyre diktatórikusabb módon tartható fenn, ami nem fog a javukra válni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés