Amerikában focizik, sebésznek tanul – nagyinterjú a magyar tehetséggel

2022. augusztus 11. 11:20
Foci, sakk, biológia. Egymástól távol álló területek, de nem a kecskeméti születésű Nagy Lorenzó számára, aki a három szenvedélyét ahogy tudja, ötvözi, és ennek eredményeképp jelenleg teljes ösztöndíjjal jár egyetemre az Egyesült Államokban úgy, hogy közben sebésznek tanul és építi labdarúgó karrierjét. Interjú a tehetséggel.

Gyerekkorodban két sportágat is űztél, a népszerű labdarúgás mellett a mai fiatalok körében talán kevésbé elterjedt sakk is a „mesterségeid” közé tartozott. Hogy alakult ez ki?  

Amióta az eszemet tudom, mindig a labda körül mozogtam. Négyévesen vitt le édesapám az első edzésemre a kecskeméti SC Hírös-Ép egyesületéhez, és sosem volt számomra kérdés, hogy a helyem a focipályán van. Ugyanígy sokáig a másik helyemet a sakktábla mellett találtam meg, bár nem szándékosan kezdtem el sakkozni. Van egy nálam tíz évvel idősebb mostohabátyám, akihez egyéni sakkedző járt. A testvéremet nem kötötte le a sakk, én viszont mindig ott voltam mellettük és néztem őket. Egyik hétvégi napon – mikor ötéves voltam – odamentem apához egy sakktáblával a hónom alatt, hogy megkérjem, játsszon velem. Ő mosolygott és mondta, hogy nem is tudok sakkozni, mire elkezdtük és rájött, hogy mégis ismerem a lépéseket, van bennem fantázia. Ennek a bátyám is örült, mert onnantól kezdve a sakkedző nem hozzá, hanem hozzám járt.

Sakk-karriered hogyan alakult?

Nagy tehetségnek számítottam, már kilenc évesen az ország egyik legjobb klubjához, a paksi Atomerőműhöz voltam leigazolva. Ennyi idősen már felnőttek között is játszottam. Általában minden hétvégén voltam valamilyen versenyen, édesapám Zalaegerszegtől Nyíregyházáig mindenhová elvitt, és sokszor első helyezett lettem. Ausztriában is voltam nemzetközi versenyen. Tizenkét éves koromig játszottam, majd akkor leigazolt fociban a Puskás Akadémia, és a kettő együtt már nem ment. Azért a labdarúgást választottam, mert abban megvolt az önszorgalmam. Ahhoz, hogy többre vigyem a sakkban, plusz munkát kellett volna otthon beletennem, könyveket olvasni, fejleszteni magam, de ezekben az időkben mindig az focilabdát választottam. Hobbiként viszont megmaradt számomra a sakk, minden nap játszom online.

A labdarúgópályán származott előnyöd abból, amit a sakktáblánál megtanultál?

Egyértelműen! Kevesen hinnék, de a sakk kiváló kiegészítő sportága a focinak. Mindkettőnél kulcsfontosságú az előre gondolkodás. Sakkban tudnod kell, hogy mi lesz egy-egy lépés hosszútávú következménye, komolyabb szinten akár tíz-tizenöt lépést előre le kell játszani fejben, míg a labdarúgásnál szintén érezni kell, hogy egy adott játékszituációnál hova érdemes mozogni. Egy profi focista már azelőtt tudja, mit fog csinálni a labdával, mielőtt az hozzá kerülne. A másik párhuzam a két sportág között a térlátás. A sakkban általában az a legnagyobb hibája az amatőröknek, hogy képesek csak az egyik oldalra fókuszálni, de az egész táblában kell gondolkodni, ugyanígy a fociban is az egész pályát be kell látni. Az, hogy kiskoromban rengeteget sakkoztam, szignifikánsan hozzájárult a fejlődésemhez a labdarúgásban.

A sakkban tehát nem, de a fociban megvolt benned a kellő önszorgalom, ez hogy mutatkozott meg?

Ha meccsünk volt és csereként csak tíz percet játszottam, akkor hazamentem és elmentem futni, hogy aznap ugyanazt a terhelést kapjam, mint aki kilencven percet játszott. Ezt mindig így csináltam, ha csak egy félidőt vagy annál kevesebbet tölthettem a pályán. Általában szombatonként voltak meccseink, utána Felcsútról mindig hazautazhattunk, és bár kevés időt tölthettem otthon a családommal, de nem volt olyan vasárnap, hogy ne mentem volna ki a focipályára gyakorolni.

A Felcsúton fejlődő fiatalok nagy lehetősége, hogy évről évre megmutathatják magukat nemzetközi szinten, elsősorban a Puskás–Suzuki-kupán. Ezzel általában te éltél is.

Igen, szerencsére voltak jó pillanataim. Legkedvesebb emlékem, amikor a 2019-es döntőben gólt lőttem a brazil Flamengo ellen. Az csodás érzés volt. Ezen a tornán jól szerepelni sosem hátrány. Akkoriban az U17-es korosztályban játszottam, és karrierem egyik legjobb időszaka volt.

Ezt követően döntöttél úgy, hogy külföldön szeretnéd folytatni karriered. Hogy és milyen lehetőségre csaptál le?

Egészen 11. osztályos koromig nem gondolkodtam abban, hogy külföldön folytatnám. Az érettségi előtti utolsó nyáron kezdett bennem körvonalazódni ez a gondolat. Számomra a legfontosabb célkitűzés az volt, hogy olyan helyre kerüljek, ahol a profi focit és a tanulást össze lehet hangolni. Addigra már tudtam, hogy orvosira akarok jelentkezni, és Magyarországon nem láttam a megfelelő lehetőséget, hogy a sportot és a tanulást a lehető legmagasabb szinten tudjam folytatni. Eleinte ijesztő volt az ötlet, hogy más országban járjak egyetemre, viszont ezt az érzést elnyomta bennem az akarat. Épp a felsőfokú nyelvvizsgámra készültem, így az angol tudásommal nem volt probléma. Az egyik csapattársam hasonlóan gondolkodott, és egy közvetítő céggel együtt dolgozott azon, hogy sportösztöndíjjal az USA-ba kerüljön. Rajta keresztül ismertem meg az amerikai rendszert, és miután a szüleim is úgy gondolták, hogy meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, én is felvettem a kapcsolatot egy közvetítő céggel.

Milyen kritériumoknak kellett megfelelned, hogy az amerikai egyetemek látómezejébe kerülj?

A felsőfokú nyelvvizsga után az amerikai érettségit is le kellett tennem, illetve összevágtunk egy focis videót a különböző megmozdulásaimról, góljaimról. Ezeket az eredményeket és  felvételeket az egyetemek is látták, és rengeteg visszajelzést kaptam. Sok edzővel beszéltem, míg végül 2020 márciusában, még pont a Covid kirobbanása előtt leszerződtem a Dél-Karolinai Egyetemmel.    

Ha jól tudom, több egyetem is akart téged.

Igen, összesen ötvenkét egyetemmel beszéltem. Excel fájlt kellett vezetnem arról, hogy pontosan tudjam követni, hogy melyik intézménnyel milyen tárgyalási helyzetben állok. Azt hozzá kell tenni, hogy az Egyesült Államokban átlagosan ötvenezer dollárba – nagyjából húszmillió forintba – kerül egy évi egyetemi tandíj, és ebben még nincs benne a lakhatás és az étkezés. Nyilván ezt egy magyar család számára kifizetni lehetetlen, szóval csak az ösztöndíj segíthetett.  

Mit lehet tudni az amerikai ösztöndíjrendszerről?

Egy labdarúgócsapat keretét huszonhét játékos alkotja. Az edző tíz teljes ösztöndíjat oszthat szét ennyi ember között. Ezt teheti úgy, hogy valakinek ad mondjuk harminc százalékot, másnak negyvenet, hetvenet, vagy akár százat, tehát egy teljes ösztöndíjat. Különböző szeletekben gazdálkodhat az edző, és nem egyszerű egész ösztöndíjat kiérdemelni, ám a családi helyzetünket tekintve nálam csak ez jöhetett szóba. Ez leszűkítette az ötvenkét egyetemet pár darabra, a százszázalékos ösztöndíjat négy egyetemi edző adta volna meg nekem.  

Miért döntöttél Dél-Karolina mellett?

Először Virginiába utaztam ki három napra, ott voltam próbajátékon, de amikor a Dél-Karolina edzője megtudta, hogy az USA-ban vagyok, minden követ megmozgatott, hogy hozzájuk is ellátogassak. Kifizette a repjegyemet és a hotelszobámat is! Ez az edző előtte még Magyarországra is eljött, hogy megnézzen edzéseken és egy meccsen. Hatalmas gesztus volt a részéről, nagy elkötelezettséget mutat felém, valamint amikor ott voltam Dél-Karolinában, éreztem, hogy ott a helyem. Infrastrukturálisan és fejlődési lehetőségben is a legmagasabb szintet képviseli az egyetem, mind a foci, mind az orvosi terén, így végül nem volt kérdés, hogy ott folytatom.

Milyen orvos szeretnél lenni?

Mindig is tudtam, hogy szeretnék embereken segíteni. Ez egy olyan belső motiváció, amely régóta hajt. Amikor gimnáziumba kerültem, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy orvos akarok lenni, azon belül sebész, hogy fizikálisan tudjak segíteni a betegeknek, például egy eltört csontot rögzíteni, megműteni. Amikor biológiát, majd később sejtbiológiát tanultam, megerősödött bennem a vágy, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Miután biosz-fizika faktos voltam és ezekből a tárgyakból érettségiztem, teljes ösztöndíjjal felvételt nyertem a budapesti Semmelweis Egyetemre is, de végül Amerikát választottam.

Milyen sebész leszel?

Először a szívsebészeten, majd az idegsebészeten gondolkodtam, most nyáron viszont kaptam egy gyakornoki állást a dél-karolinai kórházban, ahol ortopéd sebészetre kerültem. Épp a napokban lett vége ennek a kéthónapos lehetőségnek, és fantasztikus betekintést kaptam, hogy mi folyik azon az osztályon. Ismét megerősödtem, hogy labdarúgó-pályafutásom után orvosként szeretnék elhelyezkedni.

Külön motivál téged, hogy megmutasd, a profi sport és a tanulás ilyen magas szinten is összeegyeztethető?

Pontosan! Szeretném bebizonyítani, hogy a kettő egymást kiegészíti és nem egymás ellen van. Az Egyesült Államokban kellemes csalódás ért ezzel kapcsolatban, hiszen minden egyetemista, aki sport-atléta életet él, a csapattársaim is, ugyanezt csinálják: tanulnak és sportolnak. Hatalmas különbségeket észlelek mentalitásban az otthoni szokásokhoz képest. Itt, ha vége van egy edzésnek, mindenki tudja a dolgát, megy haza és tanul. Közgazdásznak, orvosnak, jogásznak tanulnak a csapattársaim, mellette a legfőbb vágya mindenkinek, hogy profi focista legyen, itt ez a normális.

Miben különbözik a két rendszer, Amerikában miért működik ilyen jól a kettő összeegyeztethetősége?

Tanév közben az órák beosztása és mennyisége az edzésekhez és a mérkőzésekhez van beállítva. Az egészet egy harmónia jellemzi. Edzések után van idő tanulni, és persze van szabadideje is az embernek, de azt látom, hogy mindenki a tudásszerzést és a sportot helyezi az előtérbe minden más, egyéb szabadidős tevékenységgel szemben. Most nyáron is olyan rendszerben éltem, amely megengedte, hogy a kettőt a legmagasabb szinten űzzem. Az elmúlt hetekben egy negyedosztályú csapatban játszottam, ez a lehetőség direkt arra van kitalálva, hogy az egyetemisták a holtszezonban is fittek maradhassanak. A napjaim úgy néztek ki, hogy reggel hattól kondiztam, kilenckor volt edzésem, utána ebédeltem, majd a délutánokat a kórházban töltöttem.

Hogy nézett ki a gyakornoki munkád a kórházban?

Asszisztens voltam egy ortopéd sebész mellett, akinek úgy épült fel a praxisa, hogy kedden és csütörtökön műtétek voltak, míg a többi hétköznap szakrendelése volt. Betekintést nyertem abba, hogy a műtőben hogyan zajlik egy beavatkozás, illetve a szakrendelés folyamatába is. 

Ami a focit illeti, mik a legfőbb céljaid?

Lépésről lépésre kell haladnom, úgyhogy jelenleg csak az egyetemi pályafutásomra koncentrálok, amelyből még három év van hátra. Úgy érzem, már most fontos szerepem van a csapatban, elsőként ezt akarom megerősíteni, hogy minél inkább alapember legyek. Az egyetem után célom, hogy elszerződjek egy profi klubhoz, akár Amerikában, akár Európában. A legfontosabb, hogy olyan helyre kerüljek, ahol az orvosi tanulmányaimat tovább vihetem. Van sok jó Medical School, ahol el tudom magam képzelni, ezt kell majd ugyancsak összeillesztenem a profi focival. Miután – a remélhetőleg hosszú – labdarúgó karrieremnek vége lesz, vissza fogok térni az orvosi pályára, elmélyedek benne és szakrendelést nyitok.     

A karrierépítés szempontjából azt a bizonyos amerikai álmot éled. A mindennapokat tekintve is igaz, hogy álomszerű az amerikai lét?

A külföldi csapattársaimmal szoktunk néha összenézni és nevetni, hogy ez az amerikai álom. És valóban az. A mondás szerintem igaz, legalábbis amennyit én érzékelek belőle. A legfőbb indok emellett az, hogy ami elképzelést meg akarsz valósítani, itt az USA-ban bármire képes lehetsz. Valószínűleg ez azért van, mert megvan mindenre a finanszírozási lehetőség, a biztonságot jelentő anyagi jólét az élethez.

A focin és a sebészeten túl vannak hosszú távú célkitűzéseid?

Azt gondolom, ha Európa át tudna venni példákat, irányelveket az amerikai egyetemi rendszerből, amely abszolút arra van kitalálva, hogy a tanulás mellett az ember sportolhasson, az hasznos lenne mindenki számára, mert minden sportoló elismert szakmával rendelkezne, amiből bármikor profitálhat a társadalom. Ezzel kapcsolatban fogalmazódtak meg bennem célkitűzések, ugyanis látok fantáziát abban, hogy akár Magyarországon is ki lehessen építeni egy hasonló rendszert. Csak a mentalitásbeli különbségre tudom visszavezetni ezt megint. Amit itt kint tapasztaltam, olyan szinten más, mint Európában és annyira egészséges, benefitáló, hogy megérné otthon is megpróbálkozni egy ilyen oktatási rendszerrel. Konkrétumokról az ezzel kapcsolatos céljaimat illetően még nem tudok beszélni.

A mentalitásbeli különbségekről sokat beszéltél. A közhangulat Amerikában milyen így a koronavírusos, háborús időszakban?

Ami a környezetemben élők közhangulatát leginkább jellemzi – és ez biztosan a gazdasági jólétre vezethető vissza –, hogy senki sem irigy a másik sikerességére, és nincsenek negatív fennhangok. Mindenki pozitívan gondolkozik és segítőkész. Amikor kitört a háború, sokan kérdeztek engem, hogy az Ukrajnával szomszédos Magyarországon mi a helyzet, a családom jól van-e. Ennél mélyebben azért nem foglalkoznak itt kint ezzel a témával, otthon és Európában ez sokkal több kérdést vet fel, és sokkal jobban befolyásolja az emberek mindennapjait.  


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés