Túlélheti Putyin? – A szovjet összeomlás tanulságai

2022. július 17. 8:24
Vlagyiszlav Zubok, a London School of Economics nemzetközi történelem professzora tollából jelent meg érdekes írás a Foreign Affairs portálon. A cikkben rámutat a Nyugat tévképzeteire a Szovjetunió felbomlásával kapcsolatban, és egyben figyelmezteti az atlanti szövetséget arra, hogy Putyin levonta a következtetéseket a szovjet birodalom bukásából, így a Nyugatnak sem lehet szolgaian másolni a három évtizeddel ezelőtti stratégiát.

Írását a Vörös téri, 2022. május 9-én megtartott katonai felvonulás ismertetésével indítja, ahol Putyin kijelentette: Soha nem adjuk fel. Ez egyértelmű üzenet a világ többi részének: Oroszország eltökélt abban, hogy folytatja az Ukrajna elleni háborúját. Mert a háború Putyin elmondása szerint egészen másképp néz ki, mint a Nyugat számára. Igazságos, bátor és sikeres. Kihangsúlyozta itt azt is, hogy különböző etnikumú harcosaink együtt harcolnak, „testvérként védik egymást a golyóktól és a repeszektől”.

Zubok jelzi: a Nyugat szinte ujjongott Ukrajna sikerei miatt. Oroszország katonai kudarcai új erőt adtak a transzatlanti szövetségnek, és egy pillanatig Moszkvát kleptokrata harmadrendű hatalomnak tüntették fel. Reménykedve abban, hogy a konfliktus végül nemcsak ukrán győzelemmel végződhet;

azt remélik, hogy Putyin rezsimje is ugyanarra a sorsra jut, mint a Szovjetunió: összeomlik.

Párhuzamot vonva Szovjetunió katasztrofális afganisztáni háborúja és Oroszország ukrajnai inváziója között.

Szerinte ez magyarázza a rejtett motivációit az Oroszországgal szemben bevezetett kemény szankcióknak. A Nyugat logikája szerint a háború csökkenti a közvélemény támogatását a Kreml iránt, a veszteségek növekednek és a szankciók pedig tönkreteszik az orosz gazdaságot. A nyugati árukhoz, piacokhoz és kultúrához való hozzáféréstől elzárva mind az elit, mind az egyszerű oroszok majd egyre jobban megelégelik Putyint, és talán az utcára vonulnak, hogy jobb jövőt követeljenek. Végül Putyint és rendszerét elsöpörheti akár egy puccs, akár a tömeges tiltakozási hullám.

Szovjetunió összeomlásának hibás értelmezése

Vlagyiszlav Zubok cáfolja azt a vélekedést, miszerint a Szovjetunió az afganisztáni megalázó vereség, az Egyesült Államok és Európa katonai nyomása, az államalkotó köztársaságok nacionalista feszültségei vagy a demokrácia szirénhangja miatt omlott volna össze. Szerinte inkább

Mihail Gorbacsov szovjet vezető egy sor politikai hibája okozta az ország önpusztulását.

Putyin pedig sokat tanult a szovjet összeomlásból, és az intenzív szankciók ellenére sikerült elkerülnie a szovjet állam végzetét okozó pénzügyi káoszt. A mai Oroszország egészen más kombinációját mutatja a rugalmasságnak és a sebezhetőségnek, mint ami a Szovjetunió késői korszakát jellemezte. Ez a történelmi tapasztalat fontos lenne a Nyugatnak, hogy a szovjet összeomlással kapcsolatos téves elképzeléseit ne vetítse a mai Oroszországra.

Zubkov szerint

a Nyugat nem tehetetlen Oroszország jövőjének alakításában,viszont egységesnek kell maradnia,

hogy képes legyen lassan aláásni az orosz elnök hatalmát.

Az ukrán invázió felfedte Putyin rezsimjének sebezhetőségét. Az orosz gazdaság sokkal jobban függ a nyugati gazdaságoktól, mint szovjet elődje valaha is függött. Bár a mostani egy erősen koncentrált politikai rendszer, viszont hiányoznak belőle a politikai és katonai mozgósítás eszközei, amelyekkel a kommunista párt rendelkezett. Ha a háború folytatódik, Oroszország nemzetközi jelentősége csökken, és egy elhúzódó invázió akár olyan káoszhoz is vezethet, mint ami a Szovjetuniót is megbuktatta. A nyugati vezetők azonban nem remélhetnek ilyen gyors, határozott győzelmet. A belátható jövőben egy autoriter Oroszországgal kell majd szembenézniük, bármennyire is meggyengült véli Zubok.

Kreatív pusztítás

Az Egyesült Államokban és Európában sok szakértő feltételezése szerint, a Szovjetunió összeomlása eleve elrendelt volt. Gazdaságilag és ideológiailag már régóta megkövesedett, katonailag pedig túlterhelt volt. A gazdasági hibák és a belső ellentmondások szétszakították az államot, és ahogy a Nyugat a katonai fejlesztésekkel növelte a nyomást a Kremlre, az ország kezdett megroppanni. Gorbacsov liberalizációs kísérletei, bármennyire is jó szándékúak voltak, nem tudták megmenteni a haldokló rendszert.

Zubok részben igazat ad ennek a vélekedésnek, mivel a Szovjetunió nem tudott sikeresen versenyezni katonailag vagy technológiailag az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel. A szovjet vezetők sziszifuszi munkát végeztek, hogy felzárkózzanak a Nyugathoz, de országuk mindig lemaradt. Ezek azonban nem voltak újkeletű problémák, és önmagukban nem vezettek volna a bukáshoz. Kínában a kommunista vezetők hasonló válságokkal szembesültek, de a növekvő elégedetlenségre úgy reagáltak, hogy miközben erőszakkal verték le a tömegtüntetéseket, liberalizálták a kínai gazdaságot.

Ez a kombináció kapitalizmus demokrácia nélkül bevált, és a Kínai Kommunista Párt vezetői ma cinikusan kormányoznak és profitálnak az államkapitalizmusból, miközben Karl Marx, Vlagyimir Lenin és Mao Ce-tung arcképei alatt pózolnak.

A Szovjetuniót nem a strukturális hibái, inkább a gorbacsovi reformok tették tönkre

Zubok inkább abban keresi a magyarázatot, hogy a peresztrojka felszabadította ugyan a vállalkozói energiát, de nem hozott létre új piacgazdaságot, nem töltötte meg a szovjet polcokat, hanem

a szovjet típusú vállalkozók inkább kiürítették az állam gazdasági eszközeit,

és értékes erőforrásokat exportáltak dollárért, miközben rubelben fizettek adót. A bevételeket offshore telephelyekre szivattyúzták, megnyitva az utat az oligarchikus kleptokrácia előtt.

A kereskedelmi bankok gyorsan megtanulták, hogyan fejjék meg a szovjet államot, ami arra késztette a központi bankot, hogy egyre több rubelt nyomtasson a kereskedelmi bankok pénzügyi kötelezettségeinek fedezésére, miközben az államháztartási hiány is egyre nőtt. 1986-ban és 1987-ben, amikor a vodkaeladások és az olajárak csökkentek, az ország pedig a csernobili atomkatasztrófa következtében megtántorodott, a pénzügyminisztérium csak 3,9 milliárd, illetve 5,9 milliárd rubelt nyomtatott. Ez 1988-ban és 1989-ben, amikor Gorbacsov reformjai életbe léptek, 11,7 milliárdra, majd 18,3 milliárdra nőtt.

A nacionalista szeparatizmus áradatként tört fel

Gorbacsov és más reformerek mégis tovább folytatták. A szovjet vezető több politikai és gazdasági hatalmat delegált az uniót alkotó 15 köztársaságnak. Kivonta a kommunista pártot a kormányzásból, és minden egyes köztársaságban engedélyezte a törvényhozási és alkotmányos hatáskörrel felruházott tanácsok megválasztását.

Gorbacsov terve jó szándékú volt, mégis felnagyította a gazdasági káoszt és a pénzügyi destabilizációt.

Oroszország és a többi köztársaság visszatartotta a szövetségi költségvetésbe szánt bevételek kétharmadát, ami arra kényszerítette a szovjet pénzügyminisztériumot, hogy 1990-ben már 28,4 milliárd rubelt nyomtasson. A szovjet uralkodó osztály eközben etnikai klánokra bomlott: a kommunista elit a különböző köztársaságokban kazahok, litvánok, ukránok és mások kezdett jobban azonosulni saját „nemzetükkel”, mint a birodalmi központtal.

Jelcin színrelép

A szovjet vezető érzékelt gyengesége viszont 1991 augusztusában puccskísérletet váltott ki.  Egy eklektikus csoport tűnt fel, amelybe liberális gondolkodású moszkvai értelmiségiek, vidéki orosz apparatcsikok, sőt KGB- és katonatisztek is tartoztak. A szervezők házi őrizetbe helyezték Gorbacsovot, és tankokat küldtek Moszkvába abban a reményben, hogy sokkolva az embereket engedelmességre kényszerítik, de mindkét fronton kudarcot vallottak. Ehelyett haboztak a brutális erő alkalmazásával, és tömeges tüntetéseket inspiráltak a Kreml irányítása ellen. Ami ezután következett, az a Szovjetunió hatalmi struktúráinak önpusztítása volt. Jelcin félrelökte Gorbacsovot, betiltotta a kommunista pártot, és szuverén uralkodóként lépett fel. 1991. december 8-án Jelcin, valamint Fehéroroszország és Ukrajna vezetői kijelentették, hogy a Szovjetunió „megszűnt létezni, mint a nemzetközi jog és a geopolitikai valóság alanya”.

Tanulás a múltból

Putyin jól ismeri ezt a történelmet. Az orosz elnök egyszer kijelentette, hogy „a Szovjetunió bukása a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt”, és úgy alakította ki rendszerét, hogy elkerülje ugyanezt a sorsot.

Energikusan dolgozott azon, hogy kitalálja, miképp tud Oroszország túlélni és gyarapodni a globális kapitalizmusban.

Hozzáértő közgazdászokat hívott, a makrogazdasági stabilitást és a kiegyensúlyozott költségvetést pedig a legfőbb prioritásai közé sorolta. Uralkodásának első évtizede alatt a szárnyaló olajárak megtöltötték Oroszország kasszáját, és Putyin gyorsan visszafizette a nyugati bankok felé fennálló 130 milliárd dolláros adósságot. A jövőbeni adósságokat minimálisra csökkentette, kormánya pedig deviza- és aranytartalékokat kezdett felhalmozni.

Ügyesen reagált a Krím bekebelezését követő szankciókra, pedig akkor már esésben voltak az olajárak. Engedélyezte a rubel leértékelődését, helyreállítva a makrogazdasági stabilitást. Rövid visszaesés után az orosz gazdaság újra fellendült. Az ország még a COVID-19 járvány idején is szigorú költségvetési fegyelmet tartott fenn. Miközben a nyugati államok dollár milliárdokat nyomtattak gazdaságaik támogatására, Oroszország növelte költségvetési többletét. A kormány közgazdászai „szentebbek a pápánál, amikor a Nemzetközi Valutaalap által szorgalmazott megközelítést alkalmazzák. Az elmúlt tíz évben nem volt olyan ország a világon, amely ilyen következetes, konzervatív és kemény elveket valló politikát folytatott volna, amely a [liberális] makrogazdasági modellre épül” mondta Dmitrij Nekrasov, orosz közgazdász.

Zubok szerint Putyin a felhalmozott tartalékokat arra használta fel, hogy a biztonsági szolgálatok kiépítésével, az orosz hadsereg és fegyveripar bővítésével helyreállítsa a tekintélyelvű állam erősségét.

Amikor Putyin az év elején úgy döntött, hogy megszállja Ukrajnát, úgy gondolta, hogy Oroszország nagy tartalékai lehetővé teszik az ország számára, hogy átvészelje a szankciókat. A Nyugat pénzügyi válasza azonban sokkal keményebb volt, mint amire számított még a lelkes oroszellenes nyugati sólymok is meglepődtek. Nyugaton eufóriával fogadták ezeket az intézkedéseket. Szakértők kijelentették, hogy az orosz valuta összeomlik, és széles körű tüntetések lesznek. Egyesek még azt is feltételezték, hogy Putyint meg lehet buktatni. De egyik forgatókönyv sem valósult meg.

Az orosz vállalkozók eközben tanulják, hogyan alkalmazkodjanak az új valósághoz.

A nemzetközi gazdaság számos bejárati ajtaja bezárult, de az orosz üzletemberek beleértve azokat is, akik a fegyveripart működtetik tudják, hogyan használják a hátsó ajtókat, hogy megtalálják, amire szükségük van. Rövidtávon tehát nem valószínű, hogy a Nyugat kemény szankciói megölik a rubelt és engedésre kényszerítik a Kremlt.

Oszd meg és uralkodj

A nyugati büntetések nem biztos, hogy megváltoztatják Moszkva gondolkodását. De félreérthetetlenül fájdalmat okoznak az orosz lakosság egy részének: az ország elitjének és a városi középosztálynak.

Oroszország inváziója meglehetősen megnehezítette az ország kozmopolitáinak életét.

Első pillantásra ez rosszat jelenthet Putyinnak. Az 1990-91-es szovjet politikai válság idején a közép- és felsőosztály tagjai óriási szerepet játszottak az állam összeomlásában. Az 1990-ben tartott választások után egy új orosz elit került hatalomra, amely felkarolta a nacionalizmust és szembefordult a régi szovjet gárdával. Az ország tudásalapú munkásai és értelmisége összefogott ezzel az új elittel, hogy segítsen a birodalom bukásában. Gorbacsov eltűrte, sőt vitathatóan bátorította az ezt a politikai aktivizmust.

Putyin viszont, ellentétben Gorbacsovval azon dolgozik, hogy megakadályozza: bármely orosz réteg hiteles fenyegetésként jelenhessen meg vele szemben a legutóbbi példa Alekszej Navalnij. A háború ellen sem voltak olyan mértékű tüntetések, mint amilyeneket Gorbacsov engedélyezett, ami nem kis részben az orosz biztonsági szolgálatok kíméletlen hatékonyságának köszönhető.

Zubok szerint

Putyin rendőrállamának végrehajtói rendelkeznek a szükséges hatalommal és képességekkel bármely utcai tiltakozás elnyomásához, az orosz állam pedig agresszívan törekszik arra, hogy ellenőrzése alá vonja az emberek gondolkodását.

Négy Oroszország

Putyin is megtanulta kihasználni a gazdasági egyenlőtlenségeket, hogy szilárd támogatói bázist hozzon létre, és támaszkodik a Natalja Zubarevics orosz tudós által „négy Oroszországnak” nevezett teóriára.

Az első Oroszországot a nagyvárosokban élő városiak alkotják, akik közül sokan a posztindusztriális gazdaságban dolgoznak, és kulturálisan kötődnek a Nyugathoz. Ők alkotják a Putyinnal szembeni ellenzék többségét, és már korábban is rendeztek tüntetéseket az elnök ellen. Zubarevics becslése szerint azonban a lakosságnak csupán egyötödét teszik ki.A másik három oroszság a szegényebb ipari városok lakói, akik nosztalgiával gondolnak a szovjet múltra; a hanyatló vidéki városokban élők; és a nem orosz nemzetiségű, többnemzetiségűek az Észak-Kaukázusban (beleértve Csecsenföldet is) és Dél-Szibériában. 

E három Oroszország lakói túlnyomórészt azért támogatják Putyint, mert az állam támogatásaitól függnek, és mert a hierarchia, a vallás és a világnézet tekintetében a hagyományos értékeket vallják.

„Putyinnak tehát nincs szüksége tömeges elnyomásra ahhoz, hogy megtartsa a hatalmát”

  állapítja meg Zubok.

Sőt, felismerve az állammal való szembeszállás látszólagos hiábavalóságát, az első Oroszország sok tagja, akinek valóban elege van Putyinból, egyszerűen elmenekül az országból ezt a fejleményt Putyin nyíltan támogatja, „az orosz társadalom természetes és szükséges öntisztulásának” tartva azt.  

Az invázió miatt a másik három Oroszország támogatottsága nem csökkent, nem zavarja őket, hogy Oroszországot a Nyugat szankciók és tiltások révén kiátkozza. E csoportok támogatásának fenntartása érdekében Putyin továbbra is támogathat egyes régiókat, és milliárdokat ölhet infrastrukturális és építési projektekbe másokban. Emellett konzervatív, történelmi és nosztalgikus érzelmeikre is apellálhat, ami Gorbacsovnak soha nem sikerült.

Oroszország viharos történelme miatt az emberek többsége erős vezetőt és az ország konszolidációját akarja - nem pedig demokráciát, polgári jogokat és nemzeti önrendelkezést.

Nyomás alatt

Zubok szerint mindez nem jelent jót azoknak a nyugatiaknak, akik azt akarják, hogy Putyin rendszere megbukjon, vagy az ukránoknak, akik az orosz katonai gépezet legyőzéséért küzdenek. Bár a történelmi párhuzam hiánya nem jelenti azt, hogy a Nyugat intézkedései nem lesznek hatással az ország jövőjére.

A szankciók hosszú távon az ellátási lánc megszakadásával az orosz gazdaság zsugorodását fogják okozni. Az ország közlekedési és kommunikációs ipara különösen sebezhető:Oroszország utasszállító repülőgépei, leggyorsabb vonatai és legjobb autói is nyugaton készülnek, és most el vannak vágva azoktól a cégektől, amelyek tudják, hogyan kell ezeket szervizelni és karbantartani.

Az orosz hadiipari komplexum egyelőre zavartalanul működhet tovább, de előbb-utóbb ez is hiányt fog szenvedni. A múltban a nyugati cégek továbbra is szállítottak orosz fegyvergyártóknak, még azután is, hogy Oroszország annektálta a Krímet. Most, már csak etikai okokból sem fognak.

Az orosz energiaszektor nagyrészt megúszta a büntetéseket, és mivel az árak szárnyalnak, több pénzt keres az exporton, mint a háború előtt. De előbb-utóbb az energiatermelés is romlani fog, és az energiaszektornak is szüksége lesz olyan pótalkatrészekre és technológiai fejlesztésekre, amelyeket csak a Nyugat tud megfelelően kínálni.

Putyin tagadja, hogy ez megtörténne. Az energetikai vállalatok vezetőivel tartott találkozón kaotikusnak nevezte a nyugati szankciókat, és azt állította, hogy azok az infláció miatt jobban ártanak a nyugati gazdaságoknak és fogyasztóknak, mint az oroszoknak. Még Európa „gazdasági öngyilkosságáról” is beszélt, és megígérte, hogy a Nyugat oroszellenes akciói előtt jár. Arról is meggyőződött, hogy a világ növekvő multipolaritása miatt a világgazdaságban már nem a Nyugaté a főszerep.

Zubok szerint

Putyin nincs egyedül;

még a vele szemben álló orosz közgazdászok is meg vannak győződve arról, hogy amíg az ország pénzügyei jó állapotban vannak, addig a világ többi része - beleértve néhány nyugati vállalatot, kereskedőt és közvetítőt - megkockáztatja a szankciók megsértését, hogy üzletet kössenek Oroszországgal. Ahogy a világgazdaság meggörbül a háború súlya alatt, és ahogy az invázió miatti nemzetközi megdöbbenés elmúlik, úgy vélik, hogy Oroszország és a világ kapcsolata visszatér a normális kerékvágásba, ahogyan 2014 után is történt.

A Nyugat azonban felkészültnek tűnik a folytatásra, és folyamatos gazdasági nyomást ígértek Oroszországra. Ezt az egységet viszont nem lesz könnyű fenntartani, és nem lesz könnyű kiterjeszteni a nyomást Oroszország több ágazatára sem - például az orosz olajra és gázra vonatkozó uniós embargó bevezetésével. Több ország, köztük Magyarország, amelynek miniszterelnöke, Orbán Viktor továbbra is Putyin kevés európai barátjának egyike, valamint Németország és Olaszország tisztában van azzal, hogy egy energiaembargó hatalmas csapást mérne gazdaságukra - írja Zubok.

Az energiatilalom nem vezetne azonnali válsághoz Oroszországban

A Szovjetunióban az 1980-as évek végén drasztikusan csökkentek az olajbevételek, de az ország nem emiatt ment csődbe. Hanem amiatt, hogy Gorbacsov elvesztette a központi bank, a rubel és az ország költségvetési mechanizmusai feletti ellenőrzést. Amíg Putyin megtartja a hatalmat ezek felett és követi a szakmai tanácsokat, addig az energiából származó nyereség csökkenése nem fogja aláásni rezsimjének ellenálló képességét.

Viszont, ha a szankciórendszer elhúzódik és intézményesül, a Nyugatnak még akár sikerülhet is aláásnia Putyin rendszerét. Moszkva tehetséges közgazdászai végül képtelenek lesznek megvédeni az országot a pusztító makrogazdasági hatásoktól. Külföldi know-how nélkül az orosz termékek előállításának hatékonysága és minősége vissza fog esni arra a szintre, ahol az 1990-es évek elején volt - véli a cikk szerzője. A Putyintól függő „három Oroszország” érezni fogja országa növekvő gyengeségét és elszigeteltségét. Az emberek még azért is küzdhetnek, hogy étel legyen az asztalon.

Mindez komolyan aláásná Putyin képét, miszerint ő a "szuverén és nagy Oroszország" nélkülözhetetlen vezetője, amely az ő kormányzása alatt "felemelkedett a térdéről".

Hosszú távon tehát elképzelhető, hogy a szeparatizmus felerősödhet vagy visszatérhet egyes régiókba, ami komolyan meggyengíti az orosz államot. De Zubok szerint mégsem jelent akkora veszélyt a mai Oroszországra, mivel az ország polgárainak nagyjából 80 százaléka etnikai orosznak tartja magát. Moszkva erős elnyomó intézményei azt is biztosíthatják, hogy Oroszországban nem következik be rendszerváltás, vagy legalábbis nem olyan, mint amilyen 1991-ben történt. Az oroszok pedig, még ha a háború ellen fordulnának is, valószínűleg nem kezdenének újabb ámokfutásba, hogy elpusztítsák saját államukat.

Csak egy feketeöves determinista hiheti, hogy 1991-ben nem volt alternatívája a szovjet összeomlásnak. Valójában a szovjet állam számára sokkal logikusabb út lett volna a további tekintélyelvűség, amely radikális piaci liberalizációval és a kiválasztott csoportok jólétével párosult volna - hasonlóan azzal az úttal, amelyen Kína haladt. 

Hasonlóképpen determinisztikus lenne, ha a Nyugat azt várná, hogy egy meggyengült Oroszország összeomlik.

Legalább lesz egy időszak, amikor Ukrajnának és a Nyugatnak együtt kell élnie egy meggyengült és megalázott, de még mindig autokratikus orosz állammal. 


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 72 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ebben a helyzetben Oroszországnak kell győzni, gátat kell vetni az amerikai világuralomnak. Az egypólusú világ lényegében liberális diktatúrát jelent. Oroszországnak, Kínának, Indiának, a formálódó BRICS-nek erősnek kell lennie.

A fékek és ellensúlyok szükségessége Amerikára is vonatkozik.

A Paks II. projekt egy szükséges, bár nem elégséges Magyarország mentés lett volna, ha már lassan kész is lehetne.

Ennyit arról, h. milyen szuper eredményei vannak a 4 évenkénti választásoknak, az ellenzék szükségesen áldásos létének. Egy jó kis diktatúrában lassan már termelne.

A késlekedést előidéző, talán még a megvalósulást is meghiúsító ellenzéki kint-benti aknamunka alapja politikai cél volt, a Paks II. eredetileg a Ripacs kormány projektje volt, még a Totó kutyai időkből.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés