Öngyilkos lesz Európa Ukrajna érdekében, vagy elkezdenek reálisan gondolkodni az államok?

2022. június 9. 15:05
Ahogy egyre hosszabbra nyúlik az orosz-ukrán háború, a nyugati konszenzus pajzsán is kezdenek megjelenni a repedések, és erősödnek a konfliktus végét sürgető hangok.

Ahogy egyre hosszabbra nyúlik az orosz-ukrán háború, a nyugati konszenzus pajzsán is kezdenek megjelenni a repedések. A megítélés egységén átütve erősödnek a háború végét sürgető józanabb hangok, amelyek Európa érdekeit tekintve akár Ukrajna veresége árán is szeretnék elkerülni a teljes gazdasági és társadalmi összeomlást.

A háború kirobbanását követő káoszban a közvélemény hisztériája erősen rányomta bélyegét a populizmusban pancsoló és Oroszország teljes gazdasági megsemmisülését váró politikusok cselekedeteire. Az élen természetesen Joe Biden jár, aki már márciusban kijelentette, hogy Putyinnak buknia kell (ezt újabban igyekszik szépíteni, hangoztatva, hogy az USA-nak nem célja a rezsimdöntés Oroszországban), mindezt ismét a demokrácia védelmezőjének szerepébe bújva, élvezve az „erős hatalom” státusz visszaszerzését – és természeten feszülten figyelve Kínára, mint legveszélyesebb ellenfélre. 

Fulladjon meg Oroszország, lehetőleg máma még!

A nyugati világ országai soha nem látott egységbe tömörülve hergelik egymást, észre sem véve a csapdát, amelybe önként és habzó szájjal sétáltak bele.

A fegyverszállítások tekintetében egészen abszurd dolgok kezdenek történni.

Van európai ország, amelyik komolyan gondolta, hogy addig ajándékozza Ukrajnának a haditechnikát, amíg gyakorlatilag megszünteti a saját védelmi képességeit. Amerikának fogalma sincs, mi történik az ajándékba adott fegyverekkel. Németország kezdeti vonakodása után fegyverzetileg a legzsírosabb falatokat ígérte Zelenszkijnek, aztán kiderült, hogy hetek óta diéta van, és újra kell írni az étlapot. Belgium egy rakás önjáró löveget ígért, menet közben azonban rájöttek, hogy a fegyverek nincsenek a tulajdonukban, így zavartan elrebegtek egy bocsánatot. Az amerikaiak iszonyúan élvezik a dolgot, bár a gazdaságuk éppen romokban hever, erőszakhullám tombol az országban, de Biden újabb és újabb milliárdokat öl Ukrajna felfegyverzésébe, és a legfontosabb dolga, hogy az orosz háború tesztpálya jellegű használata mellett elkezdjen kekeckedni Kínával, hátha ott is kialakul egy jó kis fegyveres konfliktus. 

Ahogyan egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a háború nem fog véget érni, és a világ összes pénze, szankciója vagy fegyvere sem elég Ukrajnának, úgy változott lassan a konfliktus megítélése is a nyugati szövetségen belül. A kemény mag, többek között az érthető okokból aggódó balti országok és Lengyelország (utóbbi háborús retorikájából nem nehéz kiérezni: alig várja, hogy a háború eszkalálódjon) csak a teljes ukrán győzelmet és az oroszok végleges kiszorítását tartja elfogadhatónak – kerül, amibe kerül, Oroszországnak vesznie kell. Ezzel szemben van egy diplomatikusabb, józanabbul gondolkodó országokból álló tömb, amelynek vezetői kezdik átlátni a helyzet reménytelenségét: Európa saját magát öli meg, ha továbbra is ész nélküli intenzitással szavaz meg mindent, amiről azt hiszi, hogy fájhat az oroszoknak, miközben a nagy harciasságban a saját nyakára hurkol kötelet, a szék kirúgását pedig az ukrán kormányra és saját vezetőire bízza. Németországban Olaf Scholz, Franciaországban Macron, Olaszországban Draghi kezd rájönni arra, amire a magyar kormány gyakorlatilag a háború első napján:

az út, amely Oroszország gazdasági és világpolitikai kinyírása felé visz, járható ugyan, csak éppen szakadékba vezet.

A már javában tartó gazdasági összeomlás és világválság azonban olyan apróságok egyes tagországok szemében, amelyek eltörpülnek ahhoz képest, hogy Putyint végre jól meg lehet alázni. Miután Macron és Scholtz másfél óráig győzködték az orosz elnököt az ukrán gabona szállításának lehetőségeiről, miután Draghi finoman arra célzott, hogy talán el kellene gondolkodni a tűzszünetről, a lett miniszterelnök helyettese, Artis Pabriks őrjöngve támadt nekik a Twitteren, önalázóknak és a politikai valóságtól elszakadtnak titulálva őket. Ennyit az egységről.

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz kormányfő az Oroszország elleni szankciók hatodik csomagjáról tartott kétnapos rendkívüli EU-csúcstalálkozón Brüsszelben 2022. május 30-án. MTI/EPA/Olivier Hoslet

A legnagyobb patás jelenleg Macron, akinek annyi esze azért volt, hogy a háború kezdete óta igyekszik kapcsolatban maradni és beszélni Putyinnal, hogy legalább egy aprócska ajtó nyitva maradjon a diplomáciai rendezésnek fenntartott szoba falán. Macron meglepően logikusan érvelt, amikor azt mondta: nem lehet elképzelni egy megalázott, bosszúszomjas Oroszországot Európa jövője szempontjából, nem szabad, hogy a vérgőzös vendetta vágyának köde elvakítsa a világ vezetőinek szemét, mert katasztrofális következményekkel járhat a jövőre nézve. Egyszer ezt már eljátszották a történelemben: az első világégést követő bosszú a romjaiban heverő Németországot lökte Hitler karmaiba, majd a II. világháború kirobbantása felé. Most mindenki Macront szidja, megalkuvónak, arcvesztőnek és árulónak nevezve. Zelenszkij színészi alakításának legjobb pillanatait sűrítette megvetésébe, amikor kijelentette: Macron javaslata inkorrekt, Ukrajna pedig „nem hajlandó területet veszíteni azért, hogy megmentsen valamit vagy valakit”. Mindeközben már-már hisztérikusan követeli, hogy mindenki áldozza fel gazdaságát, védelmi képességeit és kapcsolatrendszerét Ukrajna érdekében, természetesen Oroszország kivégzése útján.

Küszöbön túl

Joe Biden valahol a háború második hónapjában már valóban abban bízott, hogy térdre kényszerítheti Putyint, természetesen a szokásos amerikai taktikát követve: más országban háborúzunk, és a kezünket sem mocskoljuk be, ha nem muszáj. Retorikájában a legszebb hidegháborús időket elevenítette fel, háborús bűnösnek, agresszornak titulálva Putyint, ahogyan megfogalmazta: „az isten szerelmére, nem maradhat hatalmon”. Utólag ezt a mondatát átgondoltatták vele, a Fehér Ház pedig sietve kiközleményezte magából, hogy az elnök nem úgy gondolta, az USA nem kíván beavatkozni az orosz belpolitikába. A fegyverarzenál, amit az Egyesült Államok tízmilliárdos tételben szállít, már olyan fegyvereket is tartalmaz, amiről még az amerikaiak is csak keveset tudnak, Biden pedig mintha elszakadt volna a valóságtól, és fontosabbnak tartaná a Putyinnal szembeni háborút, mint a saját országában uralkodó káosz megszüntetését. Az első fordulat akkor állt be, amikor kénytelen-kelletlen kinyögte, hogy – Zelenszkij asztalcsapkodása ellenére – nem szívesen szállít olyan nagy hatótávolságú rakétát Ukrajnának, amellyel át lehet lövöldözni orosz területre, mivel az már egyértelműen casus belli lehet Putyin szemében,

a 3. világháborút pedig azért mégsem emiatt kellene kirobbantani, bármennyire jónak is tűnik az ötlet egyes országok vezetőinek a szemében.

Biden végül olyan eszközöket küldött Ukrajnába, amelyek képesek nagy hatótávolságú rakétát kilőni, de csak olyat adtak hozzá, aminek hatótávolsága nem ér az orosz határon túlra. (Dmitrij Medvegyev logikusnak nevezte a lépést, de sietve közölte, hogy ha mégis orosz területen lévő célpontok semmisülnének meg Ukrajnából indított amerikai rakétáknak köszönhetően, az finoman szólva is átírná a nukleáris hadviselésre vonatkozó gondolatmenetet a Kremlben.) 

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök videókapcsolaton keresztül szólal fel az 51. Világgazdasági Fórum megnyitóján Davosban 2022. május 23-án. MTI/EPA/Keystone/Laurent Gillieron

Diplomáciailag is kezd visszafogottabb lenni az amerikai kommunikáció. A kezdeti harsánykodás és bosszúszomjas lihegés után Blinken amerikai külügyminiszter a napokban hosszú idő után először ejtette ki a tárgyalóasztal szót. Ennél sokkal tovább ment az amerikai külügyi diplomácia doyenje, Henry Kissinger, aki a davosi konferencián egyenesen úgy fogalmazott: Ukrajnának meg kellene fontolnia, hogy néhány terület átadásával leültesse az oroszokat a tárgyalóasztalhoz, és véget vessen a háborúnak.

Kissinger azzal érvelt, hogy a háború folytatása már nem Ukrajna szabadságáról fog szólni, hanem arról, hogyan sodródna bele minden ország egy Oroszország elleni fegyveres konfliktusba.

Macronhoz hasonlóan egyébként úgy véli, hogy az európai egyensúlynak Oroszország szerves része, ezt felborítani pedig beláthatatlan következményekkel fog járni, főleg úgy, hogy gyakorlatilag rákényszerítik Putyint egy elképesztően erős gazdasági és politikai szövetség kiépítésére Kínával, ami elég nagy gondot fog okozni a közeljövőben a nyugati világnak.

Az ukránok természetesen majdnem kiharapták Kissinger torkát ezért a kijelentésért, nem úgy Biden, aki meglepően higgadtan reagált a javaslatra. Szerinte igenis eljön az a pillanat, amikor meg kell állapodnia a szemben álló feleknek, az pedig, hogy ez ukrán területi veszteségekkel jár-e majd, egyedül Ukrajna beleegyezésén múlik. Sietve hozzátette, hogy az USA továbbra is ellátja fegyverekkel Zelenszkijt, de már maga a tény, hogy az elnök nem a szokásos kirohanásai egyikével reagált a Kissinger-féle javaslatra, elég beszédes.

Reped a burok

A szankciók egyelőre messze nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A főként Magyarország által megvariált, kompromisszumos hatodik csomagnak egyelőre nem is látni, mennyire súlyos következményei lesznek az európai országokra nézve. A megszavazási folyamat körüli cirkusz is jelzi: immár üvöltőek az érdekkülönbségek az egyes országok között, amelyeket már nem tud eltakarni az egységbe vetett bizalom csillogó cukormáza sem. Eljött a pillanat, amikor minden vezetőnek azon kell gondolkodnia, megkockáztat-e egy totális gazdasági összeomlást az országában a „Stand with Ukraine” jegyében, vagy megpróbálja megmenteni, amit még meg lehet. A balti országok és Lengyelország ijesztő vehemenciája és a Zelenszkij-adminisztráció őrjöngése a teljes olajembargó mellett kiélezte az ellentéteket az EU-n belül. Nick Redman, az Oxford Analytica elemzési igazgatója szerint immár nem a háború okozza a legnagyobb problémát, hanem az, milyen lépéseket lehet tenni Európán belül a gazdasági válság megfékezésére, illetve a növekvő problémák (amelyek zöme éppen a szankciók miatt következett be) kezelésére. Mint mondta,

Franciaországban, Németországban és Olaszországban a megélhetési válság lett az uralkodó téma, amit a közvélemény a vezetőkkel együtt egyértelműen kezd az orosz-ukrán konfliktus és az országok abban betöltött szerepének számlájára írni.

Ez lehet a hátterében Németország sok hete tartó ingadozásának a nehézfegyverek szállításával kapcsolatban, ez indíthatta Emmanuel Macront és Mario Draghit arra, hogy óvatosan célozgatni kezdjenek a tárgyalóasztalra. Redman úgy fogalmazott: ha nem is fogyott el az elszántság Putyinnal szemben Európán belül, mindenképpen ingadozik. A helyzet élesedését mutatja, hogy a Zelenszkij-féle retorikát egy az egyben használó Kaja Kallas, Észtország miniszterelnöke is azt mondta: ha az olaj ügyében egy hónapig tartó szerencsétlenkedés előzte meg az így is kompromisszumos embargót, akkor nincsenek afelől illúziói, hogy a gázzal kapcsolatos szankciók egyáltalán nem fognak szerepelni a következő (egyébként már alakuló) csomagban. Ahogyan fogalmazott: „Minden következő szankció megszavazása egyre nehezebb lesz, mert hatásuk most már Európára is kiterjed, ezért politikailag sokkal nehezebb elfogadtatni”. Erre rímelnek az osztrák kancellár, Karl Nehammer szavai, aki nyíltan kimondta: gázembargóról biztosan nem lesz szó a következő szankciócsomagban.

MTI/AP/Szputnyik Pool/Mihail Klimentyev

A fegyverek szava

Kijev egyre agresszívabban követeli a nyugati fegyverszállítmányok bővítését és ütemezésének felgyorsítását. A szövetségesek nagy része igyekszik kielégíteni az igényeit, de jól láthatóak azok a meggyőződésbeli ingadozások, amelyek a fáradás jeleit mutatják. Avril Haines, az amerikai nemzeti hírszerzés főnöke egy bizottsági meghallgatáson úgy fogalmazott: patthelyzet alakult ki, mivel mind az orosz, mind az ukrán fél hisz abban, hogy katonai úton tudja lezárni a konfliktust, ezért jelenleg nem látja esélyét a diplomáciai tárgyalásoknak. Hozzátette, hogy Putyin nagyon is számol az USA és az EU egységének gyengülésével, amit elsősorban az infláció, az élelmiszerhiány és az energiaválság generál.

A fegyverszállítások körül kialakuló bizonytalanság éppen a patthelyzetnek köszönhető. Ukrajna kezd a világ egyik legjobban felfegyverzett országa lenni, az eredmények azonban nem úgy alakulnak, ahogyan a nyugati világ várná.

A fegyvercunami éppen arra jó, hogy a patthelyzet fennmaradjon, kérdés azonban, meddig lesz türelme (pénze és fegyvere) a Nyugatnak, hogy ezt az állapotot fenntartsa, miközben egy világválsággal kell megküzdenie,

nem mellesleg úgy, hogy saját állampolgárai is azt lássák: vezetőik számára az ő biztonságuk a legfontosabb – politikai, társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt.

Új helyzetet teremt az is, ha megszűnik a patthelyzet. Amennyiben az ukránok mindenáron vissza akarják foglalni és meg is akarják tartani a Donbaszt, fel fognak erősödni a Kissinger-féle hangok, amelyek a status quo ante elve alapján akarják majd lecsillapítani az ukránokat, megelőzve egy még hosszabb háborút. Ez természetesen újabb feszültséget fog teremteni a szövetségesek között, de még mindig kisebbet, mint abban az esetben, ha az oroszok kezdenek el újabb területeket nyugat felé elfoglalni. Ekkor jön majd el ugyanis az a pillanat, amikor a nyugati világ ráébred: tényleg a világ összes fegyvere sem elég a békéhez, a fő kérdés pedig az lesz, mekkora területet áldozzon fel Ukrajna annak érdekében.

Macron elnök javaslatára Mihajlo Podoljak, az ukrán elnök tanácsadója, úgy reagált: „ameddig ilyen nagy mennyiségben kapunk fegyvereket, addig szó sem lehet tárgyalásokról”. Lefordítva:

ameddig a nyugat mindent biztosít Ukrajnának ahhoz, hogy háborúzni tudjon, addig tartani fog a háború, még akkor is, ha a világgazdaság a középkorba süllyed vissza közben.

A kulcs ebben a mondatban rejlik. Ha a nyugati országok – amelyek ma még tapsolnak örömükben Oroszország kivéreztetésének gondolatára – kénytelenek lesznek szembenézni jelenlegi döntéseik következményeivel, akkor egyszerűen, hatásosan és villámgyorsan rá fogják kényszeríteni Ukrajnát a háború befejezésére. Ideológiától, lelkesedéstől, tomboló oroszgyűlölettől függetlenül fogják megtenni a lépést – saját túlélésük érdekében. 
Csap elzár, a világ megmarad.

Borítókép: MTI/AP/Bernat Armangue


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 77 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Már csak az a kérdés, mi jobb az USA-nak és tartozékainak. Kiegyezni az oroszokkal, belátni, hogy Ukrajna ellenük való felhasználása nem hoz eredményt, vagy vállalni azt, hogy az oroszok ezt nem adják fel, ők nem fogják felvállalni a vereséget - kerül, amibe kerül, nekik és a világnak.

Az USA vesztes háborúit mind egy másik földrészen vívta, kivonult a harctérről, hátrahagyta a romokat, de a saját országa rendben volt. Az oroszoknak saját határaiknál nincs hova hátrálniuk, és mind Napóleon, mind Hitler támadása nyomán megmutatták, hogy ők nem lesznek vesztesek.

Pusztán a cikknek és szerzőjének a minősítésére futja, vagy vannak esetleg értelmes cáfolataid is? Igaz, ha lennének, akkor azokat írtad volna le.

Az elkényeztetett Nyugat egy fél éven éven belül számon fogja kérni, miért kell neki alább adni a jólétből, miközben semmi közük Ukrajnához.

Thx! Köszi.
Látom fideath torz-ságát.

Jó írás.
Nos, valóban én is úgy látom hogy
A "Révész Béla" egy írói álnév.
-Szerk.: NEM álnév, egy létező makroökonómus...
Úgy nézem a mandi Makronom rovatában állandó szerző.
(Valami közgazdász féle?
Szerintem ilyeténképpen kevésbbé valószínű a fölvetés hogy mondjuk Rajcsányi ergé lenne a "Révész Béla" név mögött.)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés