Tele van Amerika mindent is tudó közgazdákkal: benézték az inflációt, de nem kérnek bocsánatot

2022. április 28. 18:54
A Nobel-díjas közgazdászok is nagyot tévedtek az inflációval, de ne várjunk tőlük bocsánatkérést, mert a közgazdaságtan az a szakma, ahol általában nincsenek felelősök, és bármit lehet mondani. Nobel-díjas közgazdák az amerikai kormányzati propaganda szolgálatában.

Carl Schramm közgazdász, a Syracuse Egyetem tanára a szakmájával kapcsolatban komoly önreflexióba fogott. Nehezményezi ugyanis, hogy a közgazdászok krémje, 16 Nobel-díjas mennyire benézte a jelenleg kialakult inflációs helyzetet. Tehetik, mert a szakma olyan varázslatos identitást kölcsönöz, amelyet kevés más foglalkozás élvez. Tévedhetnek, nagyon tévedhetnek, ami szörnyű következményekkel is járhat, mégsem kell érte sohasem fizetniük vagy felelősséget vállalniuk. A jelenség talán nem csak Amerikára jellemző.

 Az önkritikus közgazdász írását azzal kezdi, hogy tavaly szeptemberben, amikor az amerikai kongresszusban a Build Back Better törvényt tárgyalták, sok képviselő aggódott amiatt, hogy az amerikai mentőterv és a Cares Act keretében vállalt 4,1 billió dolláron felül, további 2,4 billió dollárral túl sok pénzt juttatnának a gazdaságba. 

Amikor úgy tűnt, hogy a demokrata többségben elég sok kétkedő képviselő akad a törvényjavaslat meghiúsításához, Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász a 36 élő amerikai Nobel-díjas közgazdász közül 16-ot összehívott. Az amerikai sztárközgazdászok nyílt levélben mindenkit megnyugtattak és kijelentették:

bármiféle árfelhajtó hatást is gyakorolna ez a további, a gazdaságra öntött új pénz, mindez nem fenyeget inflációs veszéllyel, aggodalomra semmi ok.

Pedig a kormányzati statisztikák már jelezték az aggasztó folyamatokat. Schramm szerint

nem kellett ahhoz Nobel-díjas közgazdásznak lenni, hogy felismerjük: a kereslet által húzott infláció egyértelmű esete már ott kopog az ajtónkon.

A használt autók ára, vagyis azoké a járműveké, amelyeket az emberek akkor vesznek, amikor az új autók megfizethetetlennek tűnnek, egyértelműen emelkedő fogyasztói árindexet mutatott.

A Nobel-díjasok leveléből Schramm számára nyilvánvaló, hogy az aláírók bevették a Biden-csapat újszerű érvelését, miszerint a szociális jóléti programok óriási mértékű kiterjesztése valójában csak az infrastrukturális beruházások egy másik formája, akárcsak az utak és hidak felújításáé.

A bölcsek egy intellektuális bűvészmutatvány keretében kimutatták, hogy a szociális jóléti programok kiterjesztése úgy működne, mint a régimódi anticiklikus politika – a munkanélkülieknek adott csekkek támogatnák a fogyasztói kereslet folyamatos, de kisebb mértékű növekedését. Ez, a háború utáni gyakorlatias közgazdászok által kidolgozott okos ötlet akkoriban óvatos volt abban, hogy a juttatások túl magas szintje ne fogja vissza a munkakeresést.

 Schrammnak úgy tűnik, a díjazottak figyelmen kívül hagyták,

hogy a korábban kiszórt COVID-ellátások gyakran meghaladták azt, amit munkavállalók tízmilliói rendszeresen kerestek.
Amerikában a COVID miatt kedvezményezetteknek nem igazán kellett más munkát keresniük, mert jobban kerestek munka nélkül, mint munkával.

Miközben a gazdasági „tudomány” főpapjai a magasabb szövetségi kiadásoknak, a nagyobb hiánynak és az adóemeléseknek szurkoltak, a munkaadóknak az inflációval kellett és kell szembenézniük. Ők kénytelenek voltak a béreket emelni, néha megduplázni, hogy megtartsák és megszerezzék a munkavállalókat, még akkor is, amikor összességében a munkaerő-piaci részvétel még jócskán messze volt a COVID előtti szinttől. A magasabb munkaerő-ráfordítási költségek pedig a legtöbb termék és szolgáltatás árának emelkedéséhez vezettek.

Úgy tűnik tehát, hogy az amerikai közgazdász-guruk sokat tettek hozzá, hogy teljesen felboruljanak a gazdasági egyensúlyok az amerikai gazdaságban, pedig absztrakt ideológiai okoskodás helyett megkérdezhették volna a reálgazdaságban nap mint nap működő, tevékenykedő cégeket és embereket, akik már sokkal előttük látták a válságjeleket.

A Nobel-díjasok azonban biztosították a közvéleményt, hogy Biden elnök „aktív kormányzati beavatkozásai” eredményeképp erőteljes fellendülést fogunk látni.

Összes meglévő tekintélyüket arra használták fel, hogy hitelt adjanak az elnök folyamatosan kóválygó magyarázatainak az inflációról miszerint az „átmeneti”, „jót tesz a gazdaságnak”, „magasabb szintű probléma”, „az olaj- és élelmiszeripari vállalatok kapzsisága okozza” a benzin és az élelmiszerek gyors áremelkedését, illetve „Putyin hibája”, amiért megszállta Ukrajnát. Igen, mert míg az elején az amerikai elit átmeneti inflációról beszélt, ma már Putyint okolja az elszabaduló árakért.

Nem kell ahhoz közgazdásznak lenni, hogy elgondolkodjunk a piacokon, az árakon és az infláción. Schramm szerint a Nobel-díjasok is biztosan tudják, hogy a kormányzat kifogásai hamisak. Februárban az amerikai infláció éves viszonylatban 20 éves csúcsra, 7,9 százalékra emelkedett. A havi infláció érdemben nem nagyon emelkedett, miután Putyin elindította Ukrajna elleni háborúját. Az inflációt Schramm most már krónikusnak, beágyazottnak és egyre rosszabbnak jellemzi.

Korábban az ilyen számok miatt a közgazdászok éjjel-nappal a politikai megoldásokon dolgoztak volna. Most néhány amerikai sztár inkább csatlakozott Washington propagandakampányához, amely arról próbál meggyőzni minket, hogy a 6 dolláros benzinár az egy jó dolog, mert ösztönzi az „inkluzív növekedést” és megkönnyíti a „tiszta energiára való áttérést”. 

Úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják a közgazdaságtan egyik fő szabályát, nevezetesen azt, hogy

az infláció mindig a fogyasztók rejtett adójaként működik, amely a szegényeket sújtja a legnagyobb mértékben.

Schramm tovább ostorozza a szakmáját, mivel úgy tűnik a mai divatos célok kiszorították azt a gyakorlatiasságot, ami a tudományágat régóta jellemezte. A legtöbb közgazdász tudja, hogy óvatosnak kell lennie az előrejelzésekkel, és biztosan nem hagyná figyelmen kívül a rendelkezésre álló adatokat.

De túl sok példa van arra, hogy magasra felkapaszkodott közgazdászok – köztük Nobel-díjasok – számára a valóságos jövő nem illik bele az elképzeléseikbe. 

És akkor most ne is tegyünk említést azokról, akik gazdasági elméleteik és tudományos munkáik miatt komoly díjakat kapnak, majd hírnevüket boldogan bocsátják áruba: Joseph Stiglitz például boldogan fasisztázott egy magyarországi interjúban hazánkkal kapcsolatban, pedig túlzott ismeretei nincsenek Magyarországról, talán a politikatudományról sem.

Schramm sorolja is a példákat: a modern közgazdaságtan gyermekkorában Irving Fisher, korának leghíresebb közgazdásza az 1929-es összeomlás előtt mindössze két héttel tartósan emelkedő tőzsdét jósolt, majd az egész élete ráment a bukásra. A Nobel-díjas Paul Samuelson 28 évig kitartott azon jóslata mellett, hogy az orosz gazdaság a marxizmus alatt virágozni fog és felível. Alan Greenspan pedig 2007-ben kétszámjegyű kamatlábakat jósolt az inflációs hullám leküzdésére, igaz előrejelzése most, 17 évvel később lassan valósággá válik.

Schramm figyelmeztet, hogy ne várjunk egyhamar „mea-culpázást” Stiglitztől, illetve szerzőtársaitól sem.

A közgazdász lét olyan varázslatos identitást kölcsönöz, amelyet kevés más foglalkozás élvez.

A közgazdászok tudják ezt, és azon dolgoznak, hogy ezt fenn is tartsák. Tévedhetnek, nagyon nagyot tévedhetnek, és soha nem kell érte fizetniük. Sőt,

miközben kijelentéseik katasztrofális politikához vezethetnek, ami miatt valódi emberek valódi pénzt veszíthetnek, aligha fog tőlük számonkérni bárki bármit is.

Egyfajta intellektuális mentességet élveznek, amelyet mások biztosítanak számukra, akik úgy tűnik, hogy a közgazdászokat különleges agytrösztöknek tartják – írja szarkasztikusan Schramm, majd hozzáteszi: elvégre egyetlen más tudományágnak sincs olyan megfelelője, mint az amerikai elnök fülébe suttogó Gazdasági Tanácsadói Tanácsnak, ahol szintén nagy (tekintélyű, nem feltétlenül tudású) közgazdászok ülnek.

Schramm sorait azzal zárja, hogy röviddel a tanács megalakulása után Harry Truman azzal viccelődött, hogy bármit megadna egy félkarú közgazdászért – aki határozott tanácsokat adna neki a monetáris és költségvetési politikával kapcsolatban, nem egyrészt-másrésztezne folyamatosan.

Pedig a régi időkben a közgazdászok talán még tudták, hogy a hivalkodás ellensúlyozásához egy jó adag alázatra van szükség.

Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Harry Truman azzal viccelődött, hogy bármit megadna egy félkarú közgazdászért"

Itt konkrétan az történt, hogy bármilyen javaslat kapcsán elmondták Trumannek, hogy milyen mellékhatása lenne az adott intézkedésnek azon kívül, amiért meghozták - mivel a gazdaságban nem lehet csak egyetlen tényezőn változtatni.
És ugye angolban a "másrészt" úgy van, hogy "on the other hand" - szóval egy olyan közgazdászt szeretett volna, amelyiknél nincs "other hand".

Ott van pedig:
régi Index: https://index.hu/gazdasag/2019..

"Egyre többen beszélnek arról, hogy a közeljövőben újabb recesszióra vagy válságra kell számítani, a magyar kormány mindenesetre többször is beszélt ilyesmiről. Ön látja jeleit egy közelgő recessziónak vagy válságnak?

Igen, a fő kiváltó ok pedig jelenleg az a fajta protekcionizmus és nacionalizmus, amelyet Trump képvisel az Egyesült Államokban, Orbán Magyarországon, Bolsonaro Brazíliában. Ez aláássa azt, ahogy a globális gazdaság kiépült az elmúlt 60 évben. Egy ilyen globális rendszert pedig nem lehet aláásni globális következmények nélkül. Mi most az ő rombolásuknak isszuk meg a levét.

De akkor ön arra számít, hogy a protekcionizmus és a kereskedelmi háborúk erősödni fognak és ez egy recesszióhoz vezet?

Sok cég már azért halasztja el a beruházásait, mert teljesen bizonytalan a globális gazdaság. Vagyis ha ez a fajta nacionalista retorika erősödik, az már azelőtt károkat okoz, mielőtt a kereskedelmi háborúk maguk felerősödnének.

Azért én abban reménykedem, hogy 2020-ban egy progresszív kormány kerül hatalomra az Egyesült Államokban, amely visszafordítja azokat a folyamatokat, amik elindultak, és az új progresszív amerikai vezetés majd nyomást gyakorol más országokra, hogy legyenek nyitottabbak. Azt hiszem, hogy most vagyunk a legmélyebben, 2020-tól kezdve, de legkésőbb 2024-től ez a fasiszta áradat megfordítható."

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés