Nem leszakadáshoz, hanem felzárkózáshoz vezethet a magyar út

2021. december 22. 21:02

Írta: Oláh Dániel
A magyar út a régión belül is leszakadáshoz vezet – írja Győrffy Dóra MTA-doktor a G7-en megjelent publicisztikájában. Elemzésünkben megmutatjuk, hogy a szerző nem tesz jól védhető állításokat, bizonyítékai nem állják ki a statisztikai tények próbáját, az azokra épített érvelés pedig ellentmondó és inkonkluzív, a megfogalmazott következtetéseket nem támasztja alá.

Gazdasági fejlettség és növekedés

A magyar gazdasági növekedés 2013 óta az unió öt legjobbja közé tartozik. Gazdasági növekedésünk lassan egy évtizede az uniós rekorderek klubjában található. 

A másoknál gyorsabb növekedés pedig felzárkózáshoz vezet. Hazánk már rég lehagyta gazdasági fejlettségben Görögországot, tavaly pedig a versenytárs Szlovákiát is, Lengyelországgal pedig fej fej mellett halad, a 2021-re látható folyamatok (az IMF előrejelzései) alapján

idén már Lengyelországot is lehagyjuk, Portugália pedig belátható közelségbe kerül.

Ennél jobban már nem is mehetnénk együtt a szűkebb régiónkkal.

A felzárkózás az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a Fidesz-kormányok alatt sokkal gyorsabb

és mindig akkor indult be, amikor Fidesz-kormány alakította a gazdaságpolitikát. Ekkor összesen 19 százalékpontot zárkózott fel Magyarország az uniós átlaghoz, egyéb kormányok alatt viszont csupán összesen 4 százalékpontot. 

2010 óta Szlovákia még távolodott is az uniós fejlettségtől és a 11 százalékpontos teljesítményünkkel többet léptünk előre, mint a csehek (10 százalékponttal). Ráadásul 2010-ben Magyarország a legrosszabb helyzetből indult (kilógtunk a régióból a devizahiteles problémában, eladósodásban, a nemzetközi segítségre szorulásunk tekintetében is).

Munkaerőpiac

Korrekt elemzés nem feledkezhet meg arról a történelmi munkapiaci hátrányról, amit hazánknak le kellett dolgoznia, ellentétben versenytársaival, és amit úgy dolgozott le sikeresen, hogy közben még a gazdasági felzárkózásban is előrelépett és a régióval tudott haladni. Magyarországon ugyanis egymillió embert kellett visszavezetni a munkapiacra. Ennek eredményeként foglalkoztatásban hazánk a kétezres években fokozódó lecsúszást hirtelen fordulattal állította meg:

az euróövezeti, az uniós és a V3-as átlagot is sikerült megelőzni.

Ez volt az a célkitűzés, amiért 2010-ben egyes elemzők még megmosolyogták az egymillió munkahely létrehozásának szükségességéről beszélő kormányfőt. A magyar szakpolitika stratégiai szemlélete és cselekvési képessége tükröződik abban, hogy ez a vízió valósággá vált. Mindez oda vezet, hogy egyre többen viselnek egyre kisebb terheket Magyarországon és ezért is lehetséges a folyamatos adócsökkentés, ami egyúttal jelentős gazdaságfehéredést is eredményez.

Ez volt az előfeltétele annak, hogy kialakuljon egy feszes munkapiac, ahol beindulhat a bérnövekedés.

Míg 2002 és 2010 között a nettó reálbérek alig 13 százalékkal nőttek, addig 2010 óta 70 százalékos növekményről beszélhetünk. 

A minimálbér reálértéke előbbi időszakban ráadásul csökkent is, 2010 óta viszont megduplázódott,

ami szintén felfelé irányuló bérnyomást idéz elő és nem csak a szegénység megszüntetésének fő eszköze (korábbi cikkeinkben bemutattuk a szegénységi mutatók drasztikus javulását, mint az inkluzív magyar növekedési modell eredményét), hanem azt is ösztönzi, hogy a cégek hatékonyságot javítsanak, gépesítsenek, digitalizáljanak, azaz növeljék termelékenységüket. 

Ez persze nálunk, az említett történelmi örökség miatt később indult be, de rendkívüli ütemben, hiszen uniós statisztikák alapján

2010 és 2020 között a hazai kkv-k termelékenységi növekedése volt a leggyorsabb az unióban.

Volt honnan felzárkózni és van hova fejlődni, de a leszakadási történet ebben a tekintetben sem állja meg a helyét.

Visszatérve a minimálbér kérdésére: az adatokból kiderül, hogy csak a Fidesz-kormányzatok voltak képesek olyan gazdasági-intézményi keretrendszert és egyensúlyt kialakítani, amelyben lehetővé vált a minimálbérek dinamikus emelése. A baloldali kormányzatok alatt a minimálbér Magyarországon az elmúlt évtizedekben mindig stagnált. 

Győrffy tehát épp azt a kormányzatot illeti kritikával, amely a legerősebb szakpolitikai kompetenciákkal rendelkezett az elmúlt három évtizedben és amely jóléti és felzárkózási teljesítményben nehezen hasonlítható más, korábbi hazai kormányzatokhoz. Mindezt azért jegyezzük meg, mert ez a kormányzati teljesítmény azt követelné meg, hogy a felzárkózási zsákutcát vizionáló elemzők a megszokottnál árnyaltabb, alaposabb, adatalapú képet adjanak gazdasági folyamatainkról.

A munkaerőhiány pedig sokkal inkább pozitív jelenség, hiszen 2010 előtt még munkahelyhiány volt. Előbbi bármely józan értékválasztás alapján kedvezőbb helyzetnek tekinthető, a progresszív gondolatkörökben pedig egyértelműen hozzájárul a bevonó, fenntartható növekedéshez.

A szerző ír a fiatalok elvándorlásáról is, ami szintén tévedésnek tekinthető.

A KSH adatai is arról árulkodnak, hogy a kivándorlási trend az elmúlt években megfordult és többen térnek haza, mint amennyien elhagyják az országot.

A vándorlási fordulat vélhetően csak erősödik a jövőben a sikeres, beruházásokat és munkahelyeket védő hazai válságkezelésnek illetve a 25 év alattiak SZJA-mentességének köszönhetően, ami hozzájárul ahhoz, hogy a következő években is növekedjenek a reálbérek.

A relatív kivándorlási mutató ráadásul hazánkban régiós összevetésben az alacsony értékek közé tartozik,

Magyarországon kivándorlás van, de jelentős kivándorlási probléma nincs, az országban születettek döntő többsége nem külföldön, hanem anyaországában él.

A szerző anélkül sorol aggasztó jelenségeket, hogy azokat akár csak egy hivatkozással alátámasztaná. Ha jól értjük, Győrffy negatív folyamatként tekint a fiatalok állítólagos elvándorlására. Értelmezésünkben viszont épp a fiatalkor az az időszak, amikor hasznos és érdemes külföldön tudást szerezni és jógyakorlatokat hazahozni, ami hosszabb távon a termelékenység további javulásához járul hozzá. 

A minap az MCC kutatója számolt be arról a nagymintás ifjúságkutatásról, amely 8000, 15–29 éves magyarországi fiatal megkérdezésével mutatta meg, hogy a négy évvel ezelőtti adatokhoz képest a hosszútávú, pár éves munkavállalást tervezők aránya és a külföldön letelepedést tervezők aránya is csökkent.

A szerző további állítása, hogy „alacsony képzettségű vendégmunkásokat kell már betelepíteni. Az elmúlt években Magyarországon ötszörösére nőtt az itt dolgozó külföldiek száma.” Elemzéséből nem derül ki, miért rossz, ha a magyar gazdaság átmenetileg hazánkban tartózkodó külföldi munkavállalóknak is megélhetést tud nyújtani. 

A sikeres, fejlett országok sajátja, hogy gazdasági vonzerőt jelentenek, így akár az alacsonyabb hozzáadott értékű feladatok elvégzésére külföldi munkavállalókat tudnak alkalmazni, így a hazai dolgozók közül minél többeket lehet a magasabb értékteremtő képességű tevékenységek felé irányítani. A vendégmunkásokkal hazánk itthon állít elő értéket, külföldi munkavállalókkal – egészen természetes jelenség ez a globalizált világ elmúlt évtizedeiben. 

A vendégmunkások és a felzárkózás összekapcsolása a cikkben szintén nincs alátámasztva. „Talán nem kell hosszan ecsetelni” – hagyja kétségek között az olvasót ezzel kapcsolatban. 

A tényalapú megközelítéssel azonban kiderül, hogy a balliberális kormányzás egyes éveiben is több vendégmunkás dolgozott hazánkban, mint manapság. Attól most tekintsünk el, hogy

a szerző összemossa az ellenőrzötten, szabályosan és ideiglenesen nálunk dolgozókat a tömeges és illegális migrációval.

Ez írásában feltételezhetően – megítélésünk szerint – demagóg retorikai eszköz.

Termelékenység és innováció

A szerző a magyar termelékenységről is ír. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtized növekedési, foglalkoztatási és közpénzügyi fordulatai után a versenyképességi kérdés maradt az a terület, ahol könnyebb egyszerű, kevésbé alapos módon megalapozottnak ható kritikát megfogalmazni, már csak a jelenség összetett, bonyolult jellege miatt is. 

A versenyképességi fordulat jelenleg a demográfia és a fenntarthatóság mellett talán a legfontosabb terület, ahol további előrelépésekre van szükség. Azért mondjuk, hogy további, mert a magyar innovációs rendszer az elmúlt években elkezdett felépülni. Ez a terület épp az a kutatási téma lehetne, amely napjainkban a legnagyobb pezsgést és átalakulást mutatja. Szakpolitikai újítások és eredmények soráról számol be a sajtó. Ezért tekinthető a cikk kihagyott lehetőségének, hogy e folyamatokról tájékoztasson.

A versenyképességgel kapcsolatban a blogposzt így közhelyszerű kulcsszavakat ismétel:

„mert a minőség, a termelékenység és az innováció biztosítja a növekedést.”

A munkaerőpiaci fordulat elérését követően Magyarországon lehetőség nyílt arra, hogy immár mennyiségi helyett minőségi fordulat következzen be. A következő fejlesztési lépcsőfok a termelékenység növekedése lett, amiben ráadásul kimondottan jól áll a hazai gazdaság, ráadásul a kutatási-fejlesztési-innovációs költések területén is komoly emelkedés történt.

Nem csak több pénz jut a területre, de sokkal többen kutatnak-fejlesztenek is, mint korábban, a növekmény tízezres nagyságrendben mérhető. Külön előnyös, hogy a vállalati szektorban rengeteg új kutató-fejlesztő állás jött létre, a válság alatt a foglalkoztatási szerkezet arányai kedvező irányban változtak, amit a kormányzat a nemzetközileg is különlegesnek számító kutatásfejlesztési bértámogatási programmal erősített.

A hazai cégek ez alapján olyan gazdasági környezetben működnek, ami a szakpolitikai ösztönzőrendszerrel együtt a magasabb hozzáadott érték felé mozdítja a hazai vállalkozásokat.

A fordulat itt is 2016 után látható, így a szerző nagyjából öt évvel marad le a valós folyamatoktól,

amelyekre továbbra is várakozik és amelyek bekövetkeztét egyre kevésbé látja valószínűnek. Ez egy tudományos publikáció esetében akár elnézhető, bár ott sem előnyös, de egy kimondottan az aktuális gazdasági folyamatok értelmezésére vállalkozó blogbejegyzéstől hiányosságnak – a jóhiszeműség miatt nem fogalmazunk úgy, hogy manipulatívnak – tekinthető.

A kormányzat az innovációs rendszer részeként tudományos parkokat hoz létre vidéki településeken, hogy az innovációtermelés hazai térszerkezetét kiegyenlítettebbé tegye és emellett végre összekapcsolja a tudástermelés és aktivitás különböző gazdasági szféráit: vállalatokat, egyetemeket, támogató intézményeket. 

Az egyetemek pedig közben évszázadok óta nem látott, 2700 milliárd forintos forrásban részesülnek a következő években, ami egy teljes működési modellváltással együtt zajlik le.

Valódi felsőoktatási sebességváltás küszöbén állunk, amiről az elemzés szintén nem tesz említést,

pedig az innovációs és versenyképességi folyamatok egyik legfőbb része, legalábbis megítélésünk szerint.

A szerző nem értesült arról sem: a kormányzat a beruházások és a beruházástámogatások területén teljes egészében szakított a korábbi gyakorlattal. A támogatási programokban vagy az egyedi kormánydöntéssel adható támogatásokban

egykor a munkahelyteremtés volt fontos kritérium, de ez a kritérium mára megszűnt és helyébe a magas hozzáadott érték lépett. 

A beruházási támogatások ma KFI-célokhoz, a jövő iparágaihoz és technológiáihoz kapcsolódnak. Korábbi elemzésünkből idéznénk: „ma már minden beruházásösztönző vállalkozásfejlesztési támogatás esetében KO-kritérium a digitalizációs fejlesztés, a hatékonyságnövelés, azaz a digitalizációs fejlesztések teljesülésének hiányában a teljes támogatási összeget vissza kell fizetni. Ez már a teljesen megújult KKV-fejlesztési eszköztár egyik részének számít, mert a KKV-k esetében is szükség van digitalizációra, automatizációra és robotizációra, hiszen ez az egyetlen útja annak, hogy megküzdjünk a tömeges munkaerőhiány évtizedének fenyegetésével és tovább növeljük a magyar cégek versenyképességét. 

A vállalkozásfejlesztési eszköztár pedig a vállalkozások számára 2021. májusától személyre szabottan áll rendelkezésre a vali.hu oldalon. A Vali újítása, hogy minden vállalkozásfejlesztési lehetőséget a cég méretére, földrajzi elhelyezkedésére és tevékenységi körére optimalizálva, vagyis személyre szabottan mutat meg a hazai cégeknek, akiknek nem kell többé a hozzájuk illő lehetőségeket keresgélniük.” 

Nem véletlen, hogy a hazai kkv-k termelékenysége növekedésnek indult és rekordokat dönt nemzetközi összevetésben az uniós SME Performance Review statisztikái alapján.

A hazai vállalatok megerősítése

„Magyarországnak át kell(ene) állnia egy olyan pályára, ahol a minőség, a termelékenység és az innováció biztosítja a növekedést. A nagy kérdés az, hogy ezt hogyan lehet elérni” – ostorozza a szerző úgy általában a magyar gazdaság minden szereplőjét. Megoldási irányokat nem javasol, pedig rendkívül összetett, a nemzetközi jógyakorlatokon alapuló szakpolitikai megoldások működnek hosszú évek óta e területen is. 

A magyar vállalkozásfejlesztési intézkedésekről sem számol be, így nem meglepő, számára kérdés marad a célok elérésének mikéntje.

Amikor mégis észreveszi a hazai cégek fejlődését, azt azzal intézi el, hogy „a magyar gazdasági stratégia a magyar tulajdonosok megerősítését célozza, ami a gyakorlatban a kormányzati klientúra finanszírozását és kedvező helyzetbe hozását jelenti”.

A valóság összetettebb: a hazai gazdaságstratégia versenyképességi fordulatot támogat, amit úgy lehet fenntarthatóvá tenni, hogy a hazai cégek termelékenységét, versenyképességét erősíti.

Véleményünk szerint az nem ideális, ha olyan külföldi nagyvállalatok dominálják a hazai gazdaság szektorait, amelyek tudástranszfert csupán korlátozottan jelentenek, magas hozzáadott értékű folyamataikat döntően otthon tartják, de legalább a magyar gazdaságban megtermelt munka- és tőkejövedelmekből minél többet külföldre csatornáznak

Ezzel elvileg egyet is értene a szerző, aki akár el is fogadná a fejlesztő állami elméletkört, de természetesen nem úgy, ahogyan azt itthon megvalósítják. A tények megismerését követően valószínűleg belátná, hogy itthon is épp a humán tőkébe való befektetéssel, a külpiacokon sikeres vállalatok (például Magyar Multi Program) és a kutatás-fejlesztés támogatásával ért el sikereket a fejlesztő állam. Arról a cikk hallgat, hogy az ismert fejlesztő állami modellek emellett a hazai tudást, hozzáadott értéket és tulajdonviszonyokat is igyekeztek erősíteni.

A szerző kárhoztatja az alacsony adókat is:

„a gyenge termelékenységi és innovációs mutatók mellett az ország fő versenyképességi előnyét továbbra is az alacsony költségek (bérek és adók) jelentik.” Máshol viszont a túl nagy állami szerepvállalást, a gazdasági támogatások uniósnál magasabb arányát illeti kritikával. 

A valóságban az alacsony adók ugyanakkor több pénzt hagynak a gazdasági szereplőknél, ami kisebb vállalkozásoknak is jelentős segítség. Az alacsony adók előnyeit pedig hazai és külföldi vállalatok egyaránt élvezik. A munkahelyteremtést és a bérnövekedést nagyrészt az adócsökkentési, növekedésösztönző, megszorításokat elutasító politika indította be és ez járulhat hozzá, hogy maradjon pénz a cégeknél kutatásfejlesztésre, amire egyébként adókedvezmény is létezik. Elmondható: Magyarország valósította meg a leginkább ambiciózus vállalati tehercsökkentést az elmúlt több mint egy évtizedben.

A hazai gazdaságpolitika a szerző szerint egy kormányzati klientúrát finanszíroz. Csakhogy 2019-ben az Opten szolgáltató kiszámolta, hogy „egyre több a tisztán hazai érdekeltségű milliárdos cég Magyarországon, már közel hatezernek az árbevétele haladja meg az évi 1 milliárd forintot”. Hozzátették, hogy „a külföldi érdekeltségű cégek aránya a 100 millió feletti szegmensben 6 év alatt 17 százalékról 13 százalékra, az 1 milliárd feletti szegmensben pedig 40 százalékról 33 százalékra esett.” 2018-ban pedig arról lehetett olvasni, hogy az Eximbank adatai alapján az árbevétel legalább 10 százalékát külpiacon szerző exportképes magyar vállalatok száma a 2014-es 2 ezerről 10-12 ezerre nőtt. A koronaválság kezelésében is megmutatkozott, hogy a döntően hazai tulajdonú kkv-szektort támogatja igazán a kormányzat.

A kkv-k háromszor annyi támogatást kaptak a válság kezdete óta, mint a nagyok. Úgy tűnik, sokezer magyar cég tartozik ebbe a klientúrába anélkül, hogy tudna róla. 


 
Mint korábban rámutattunk, „a beruházásösztönző támogatások mellett a KKV-k válság alatti túléléséhez és megerősödéséhez a jegybank és az állam által támogatott kedvezményes hitelek is jelentős mértékben hozzájárultak. Az elsők között kell megemlítenünk az MNB Növekedési Hitelprogram Hajrá! konstrukcióját, amely a kereskedelmi bankoknak biztosított olcsó KKV hitelezési forrást, és a Széchenyi Kártya Program államilag támogatott hiteleit, amelyek pedig a magyar mikro-, kis- és középvállalatoknak biztosítottak nulla százalékos kamatozású hiteleket.”

Mivel a kicsik általában nehezebben jutnak forráshoz, a vállalkozásfejlesztési szakpolitikai mix lehetővé teszi számukra, hogy összességében akár 25 millió forintot spóroljanak a hitelkamatokon, amikor beruháznak.

A Makronóm Intézet is végzett számításokat, amelyek megmutatják, mennyire nem egy szűk kör pénzeléséről van szó, hiszen a hazai ágazatokat alapvetően átformálta az elmúlt évtized, azokban a magyar vállalkozások komolyan növelték részesedésüket. A „klientúraépítés” narratívája ebben az esetben is elvakítólag hat arra az összetett és izgalmas átalakulási folyamatra nézve, amely a hazai iparban zajlik.

Forrás: Makronóm Intézet számítása.

 

Felmerülhet ugyanakkor, hogy miért ad támogatást hazánk olyan nemzetközi és magyar nagyvállalatok beruházásaihoz, amelyek munkahelyeket hoznak létre egy munkaerőhiányos helyzetben. A válasz az, hogy

a támogatásoknál bérelvárást támaszt az állam, így nem pusztán munkahelyek, hanem magas bérű munkahelyek létrehozását támogatja,

amelyekből viszont minél többre van szükség. Így nyílhat lehetőség arra, hogy az alacsonyabb keresetűek válthassanak a magasabb fizetést nyújtó cégek irányába – azaz makrogazdasági szintű ösztönző állami változásmenedzsmentről van szó, amely segít dinamizálni a gazdaság szerkezetében történő, a magasabb hozzáadott érték elérése felé irányuló változási folyamatokat. A nemzetközileg versenyképes és exportképes vállalatokra lehet egy-egy régió gazdaságfejlesztését építeni, ezért is szüksége, hogy minden régiónak jól definiált gazdaságfejlesztési stratégiája legyen, amelyre a helyi mikro- kis- és középvállalkozások is rá tudnak kapcsolódni. 

A kormányzat emellett kiemelt iparágakat határoz meg és ezen szektorokba fókuszál erőforrásokat misszióvezérelt módon. Ez azért történik, mert egy kis ország nem lehet mindenben jó és szükséges az okos specializáció keretében kijelölnie az ambiciózus iparfejlesztési célokat, ahogyan azt korábban a kelet-ázsiai kistigrisek is megtették. Magyarország így európai összevetésben az akkumulátor-gyártásban (ilyen kapacitásokban az uniós vezetők közé tartozunk), elektromobilitásban vagy épp hidrogéniparban is vezető szerepre tehet szert. Ennek fényében megkérdőjelezhető, hogy Győrffy szerint „gyakran környezetpusztító” beruházások zajlanak hazánkban.

Szakképzés és oktatás 

A szerző meglepő módon ahhoz a szellemi értelemben kényelmes és politikai felhangoktól sem mentes narratívához csatlakozik, miszerint a kormányzat szándékosan butítja le a magyar embereket és az ő táborukat próbálja növelni, mert a Fidesz szavazói többnyire alacsonyan képzettek. Azt az érzetet kelti ezzel, hogy mindenkit a szakképzésbe terel a kormányzat, pedig épp egy komoly lemaradást pótol. 

A gazdasági növekedés egyik fő gátja volt ugyanis, hogy hazánkban a szakképzés a kilencvenes években elsorvadt.

2014-re hazánkban kevesebben szereztek középfokú szakképzettséget, mint a fejlett nyugati országokban. Nem is említve az általában példaként hivatkozott Finnországot, ahol egyes diákok több szakképesítést is szereznek. A társadalmi mobilitás és az egyéni jólét növelésének célja is azt kívánta meg, hogy Magyarország mielőbb támassza fel a szakképzés kultúráját. Míg a fejlett OECD országok átlagában a diákok 56 százaléka szerez szakmát középfokon, Németországban 65, Ausztriában 90, addig nálunk 41. 

Politikai gazdaságtani megközelítésben egy kormányon maradni kívánó politikai erő célja nem is lehet a szisztematikus elbutítás, hiszen a humán tőke gyors gyarapítása és a munkapiacon értékesnek számító tudás, illetve képességek adhatják meg azt a jólétnövekményt, amit a választók hosszú távon értékelnek, így a „népbutító” kormányzat önmaga ellensége. 

A szakmunkásképzés és az egyetemi világ pedig nem zárja ki egymást. A megújult szakképzési rendszer a szakiskolákból is járható utat kínál az egyetemen továbbtanulni szándékozó fiatalok  számára. A felsőoktatásba jelentkezők közül felvettek aránya továbbra is történelmi csúcsa közelében van. A történelmi rekordok 2008-at leszámítva mind 2010 utáni években születtek. Természetesen ma kevesebb felsőoktatásban tanuló fiatal van, mint a korábbi évtizedekben, de ez visszavezethető a fiatal korosztály létszámának csökkenésére (demográfia) illetve arra, hogy a felsőoktatási világ is történelme legnagyobb átalakításán megy keresztül. A felvettek száma még úgy is a kétezres éveknek megfelelő stabil szinten áll, hogy a fiatalok létszáma csökkent.

A hazai 25-34 éves korosztályban az egyetemi végzettségűek aránya pedig a német szintnek megfelelő.

A német példa is arról tanúskodik, hogy önmagában a felsőoktatási helyek száma nem releváns mutató minőségi, versenyképességi, tudástermelési szempontból, az más folyamatok kontextusában értelmezendő.

Árfolyam és infláció

A pár bekezdéses cikkben jut tér olyan mondásokra is, mint hogy „a leértékelődés okozta infláció azonban világosan jelzi, hogy ez a modell mostanra kifulladt.” A kifulladást ugyanakkor árnyalja a jelenlegi évi 6-7 százalékos növekedés és számos bemutatott indikátor.

Az pedig köztudott – az MNB elemzéseiből is kiderül –, hogy az infláció jelenleg globális, nemzetközi jelenség, egyes fejlett országokban magasabb, mint a magyar érték, a hazai inflációnak pedig nagyjából 80 százaléka külső eredetű. A leállások, majd az újraindítás okozta aszimmetrikus kereslet-kínálati viszony, az értékláncok töredezése és az energiakihívások okozzák azt, amit egyes fejlett országokban tovagyűrűző hatásokkal felerősít az a tény is, hogy a világ piacgazdaságai több szektorban oligopol-jellegűvé váltak, az olykor mesterségesen előállított vagy felerősített szűk keresztmetszetek pedig a költségnövekedést is meghaladó áremeléseket tesznek lehetővé számos nagyvállalatnál.

A novemberi lengyel inflációs ráta egyébként magasabb a magyarnál és az amerikai is 7 százalékhoz közelít, csakhogy eközben az Egyesült Államokban fél éve csökkennek a reálkeresetek, miközben itthon 2022 is a reálbérek növekedésének egyik rekordéve lehet.

Az árfolyamot támasztó exporthoz az ipar tesz hozzá jelentős mértékben, ami globális, már említett okok miatt visszaesett, ráadásul a turizmus, mint szolgáltatásexport is gyengélkedik. Semmi meglepő nincs abban, hogy e tényezők együttállása gyengülő árfolyamhoz vezet, de ha megvizsgáljuk a régiós valutákat, akkor azt látjuk, hogy ez egy általános tendencia.

A korreláció nem jelent okságot

Bár publicisztikákban valóban elnézhető az egyszerű korrelációs ábrák bemutatása, ezek ebben az esetben sem jelentenek semmiféle tényleges oksági viszonyt, azt legfeljebb feltételezni lehet egy meggyőző érveléssel, de még ekkor is csak kutatói feltevés marad. Az írás ugyanakkor a folyamatok tényszerű bemutatása helyett többnyire ilyen feltevésekkel, vélt oksági kapcsolatokkal foglalkozik.

Következtetését, miszerint „a magyar út a régión belül is leszakadáshoz vezet” azzal igyekszik igazolni, hogy intézményekről, vállalkozó szellemről, jogállamiságról és állami újraelosztásról mutat rengeteg puha mutatót és annál kevesebb szakirodalmi, vagy egyéb meggyőző bizonyítékot.

Naivitással nyúl az adathamisítási botrányairól ismert Világbank jogállamisági indexéhez

– amely szervezet használta már politikai nyomásgyakorlásra a versenyképességi rangsorait, sőt, emiatt meg is szüntette azt. Úgy véljük, hogy a külföldi szervezet demokráciaindexe helyett az általunk bemutatott, ideológiailag kevésbé túlfejlett, a hazai gazdaság szerkezetébe betekintést engedő indikátorok vihetnek közelebb a jelenlegi gazdasági helyzet megértéséhez.

Lehetne értelme

A szerző következtetései akár értelmesek és legitimek is lehetnének. Azért nem azok, mert

írása az elmúlt évtized szakpolitikai eredményeinek módszertani értelemben csupán anekdotikus kritikája,

ami pontos diagnózis hiányában nem juthat el addig sem, hogy kimunkált megoldásokat kínáljon fel.

Amikor a bennünket legutóbb felminősítő Moody’s a közép távú potenciális gazdasági növekedésünket 3-4 százalék közé tette, akkor a minket oly sokáig bíráló Moody’s vállalkozott arra, hogy tanulmányozza a jövőt befolyásoló gazdaságpolitikai intézkedéseket. 

A Corvinus egyetemi tanára ezúttal minderre nem vállalkozott, így kifulladó növekedésről beszél akkor, amikor három évtizedes rekordon a magyar növekedés,

ami lassan a kínai ütemet is előzi. Valljuk, hogy a politikai alapállás és értékrendszer, még ha nem is száműzhető a tudomány világából, de kiegészíthető a magas szakmai színvonalú, elemző, logikusan érvelő munkával.

Úgy látjuk, gazdaságpolitikai ügyekben önmagukban sem a politikai értékek, sem az önmagukért való módszertani erények nem adnak olyan összetett elemzést, amely jelentősen képes előrevinni a vitát, sőt, inkább eltérítik azt.

 

Az elemzés a Makronóm Intézet közreműködésével készült.

(Címlap: MTVA/Faludi Imre) 


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 54 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az euró bevezetését akarók nézzék meg, hogy az euró övezet rendre az eu-s átlag alatt teljesít.......
Nem kell euró!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés