Van egy kiút a globális pénzügyi gyarmatbirodalom nyomorából: részletes tervet vázolt a közgazdász a kizsákmányoltak felemelésére

2021. november 24. 15:29
A globális dél országainak kormányai a nemzetközi tőke követeléseinek fogságában vannak, ami megakadályozza őket abban, hogy kielégítsék a lakosság valódi szükségleteit, írja Jason Hickel antropológus a New Internationalist portálon megjelent elemzésében. Hickel szerint a problémára a Modern Monetáris Elmélet (MMT) kínál megoldást. Úgy véli, nem a gazdasági növekedéstől kell várni, hogy majd elindul a társadalmi jólét növekedése, hanem először kell megteremteni a fejlődés feltételeit, ezután a gazdasági növekedés már csak az automatikusan következő jutalom lesz. Hickel azt ajánlja, hogy a fejlődő országok teremtsenek saját pénzt a fejlesztési céljaikra és ne higgyék el a nemzetközi szervezetek azon érvelését, miszerint a költségvetési hiányt alacsonyan kell tartani, különben e szervezetek nem adnak majd hitelt. Ez ugyanis a pénzügyi elnyomás modellje.

Gazdasági növekedés nélkül nincs fejlődés?

Ahogy a szerző írja, a déli országokban valós probléma a tömegeket érintő szegénység, ugyanis a világ népességének több mint a fele kevesebb pénzből él, mint ami az alapvető emberi szükségletek kielégítéséhez elengedhetetlen lenne. 

Pedig az embereknek megélhetésre, lakhatásra és közszolgáltatásokra van szüksége, amihez napjainkban nagyon sokan nem jutnak hozzá. Az uralkodó gazdasági nézet szerint a megoldást a növekedés, azaz a bruttó hazai termék (GDP) emelkedése jelenti. Emellett munkahelyeket kell teremteni, majd meg kell adóztatni a jövedelmet, hogy ki lehessen fizetni azokat a költségeket, amelyek az emberek életminőségének javításához szükségesek. Ilyen területek például az egészségügy, az oktatás, a lakhatás, a közlekedés és az egészséges élelmiszer. Hickel szerint tehát m

inden neoklasszikus közgazdász a GDP növekedésében látja a fejlődés alapját, amiből majd a jólét növekedése származhat.

A versenyképességnek ára van

A gazdasági növekedés elérése azonban nehéz feladat. Az egyik lehetőség, amit az északi félteke gazdagabb országai, tágabb értelemben például az USA, Kanada, Nyugat-Európa, Ausztrália, Új-Zéland és Japán alkalmaznak, hogy a hazai szükségletek kielégítéséhez igazították a nemzeti termelőkapacitásukat, és olyan iparágakat építettek ki, amik versenyképesek a világpiacon is. Azaz lényegében saját, nemzeti ipari kapacitásokat építettek fel.

Ez a stratégia azonban megköveteli, hogy a gazdaságot és a kibontakozó hazai ágazatokat kereskedelmi vámokkal védjék és támogatásokkal segítsék, hogy azok megerősödhessenek. Ez a fajta gazdaságpolitika láthatóan működőképes, és a déli országok progresszív kormányai is sikeresen alkalmazták egy időben. 

A gyarmatosítás idején érvényes erőviszonyok fenntartása az északi államok érdeke

De Jason Hickel szerint ez az út az 1980-as évektől kezdve lezárult. Az északi fejlett országok felismerték, hogy a déli államok elmozdulása a gazdasági szuverenitás irányába veszélyezteti az északi országok számára kedvező, a gyarmati időszakban endelkezésre álló olcsó munkaerőhöz, nyersanyagokhoz és a rabságban tartott piacokhoz való hozzáférést. 

Ezért az északi országok beavatkoztak, mégpedig nemzetközi szervezeteken keresztül. A Világbank, valamint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) segítségével strukturális kiigazítási programokat kényszerítettek a déli régió országaira. Kína és néhány kelet-ázsiai ország kivételével a kormányok így arra kényszerültek, hogy eltöröljék a vámokat és a támogatásokat, csökkentsék a béreket és privatizálják az állami vagyont. A nemzetközi szervezetek a Washingtoni Konszenzusnak nevezett ideológia keretében arra kényszerítették a fejlődő országokat, hogy átmeneti alamizsnáért, egymást követő hitelekért cserébe a gazdaságpolitikájukat teljesen feladják és egyszerű felvevőpiaccá váljanak ahelyett, hogy nemzeti ipart építenek fel.

Így a déli országok számára, mivel a szuverén gazdasági fejlődés lehetősége megszűnt, egyetlen lehetséges megoldás a növekedés eléréséhez az maradt, ha nyersanyagokat (kőolaj, koltán, pálmaolaj, marhahús, hal, stb.) vagy olcsó munkaerőt exportálnak. Ilyen módon ezek az országok átálltak arra, hogy az északi fogyasztókat kiszolgáló transznacionális vállalatokat és globális áruforgalmi láncokat lássák el. Jobb híján már csak olcsó munkaerővel vagy nyersanyagokkal.

Dél szenved, észak gyarapodik

Hickel szerint azonban

mindkét lehetőség fenntarthatatlan és problémás.

A kitermelés ökológiailag romboló és társadalmilag pusztító hatású. Ráadásul a világgazdaságban az alacsony jövedelmű országok nem rendelkeznek valódi alkupozícióval, így az erőforrásaikat csak rendkívül alacsony, nyomott áron tudják értékesíteni. Eközben az olcsó munkaerőre építő exportnak való kitettség állandósítja a kizsákmányolást és aránytalanul alacsony bérszínvonalat eredményez. 

Ahhoz pedig, hogy ezek az országok képesek legyenek a nemzetközi tőke kedvében járni és magukhoz vonzzák a beruházásokat, csökkenteni kell a környezet- és munkavédelmi szabályokat, valamint a társasági adó mértékét, ami valódi növekedés helyett egy negatív spirálba taszítja az országot. Hiszen ilyen gazdaságokban a növekedés eredménye, a nyereség nagyrésze kikerül az országból, a befektetők máshol költik el azt, és csak egy elenyésző rész jut el a hétköznapi emberek pénztárcájába. 

Ez a rendszer viszont tökéletesen megfelel a nemzetközi tőkének, hiszen így számára folyamatosan biztosított az olcsó munkaerő és nyersanyag ellátás. Ugyanakkor a déli országok számára ez egy szörnyű rendszer. Annak érdekében, hogy a polgáraik legalapvetőbb szükségleteiről gondoskodni tudjanak, ki kell szolgáltatniuk piacaikat a gazdag nemzetek és a transznacionális vállalatok számára. Ezért alakult ki az a szomorú helyzet, hogy a munkaerőben és erőforrásokban gazdag országok nagy része mégis tömeges szegénységgel küzd. Hiszen munkájuk és erőforrásaik az északi országok gazdasági érdekeit szolgálják ki. 

Állításait Hickel számokkal is alátámasztja. Azt írja,

a legújabb kutatások szerint a gazdag országok 10 milliárd tonna nyersanyagot, 800 millió hektár földet, 23 exajoule (10₁₇) energiát és 200 millió évnyi emberi munkát sajátítanak ki a déli államokban évente, egészen pontosan ez az az erőforrás-mennyiség, amit nettóban kivonnak a déli országokból.

Ekkora földterületen egyébként négymilliárd ember számára lehetne tápláló élelmiszert termeszteni, ennyi energia pedig elegendő lenne ahhoz, hogy Afrika teljes lakossága számára áramot és internetet biztosítsunk, valamint hogy az egészségügyi, oktatási és tömegközlekedési infrastruktúrát mindenki számára energiával lássuk el. Röviden tehát, a déli országok a termelési kapacitásuk jelentős részét arra fordítják, hogy élelmiszert, technikai eszközöket és fast fashion ruhákat gyártsanak és szállítsanak a tehetős északi fogyasztóknak, miközben ezek az erőforrások kielégíthetnék a helyi lakosok alapvető szükségleteit is. 

Az exportkényszer kiszolgáltatottá teszi a gazdaságot

Az elemzés szerzője szerint az ilyen exportorientált megközelítése a fejlődésnek sohasem lesz valóban működőképes, hiszen nem arra tervezték ezt a rendszert. Sokkal inkább arra, hogy fenntartsa az északiak előnyét és hozzáférését az olcsó munkaerőhöz, nyersanyagokhoz és a déli piacokhoz. Hickel úgy véli, ez az oka annak, hogy az elmúlt évtizedekben robbanásszerűen megnőtt az egyenlőtlenség a globális észak és dél között. Egyszerűen az északi országok átcsoportosítják magukhoz a déli régiók erőforrásait és az ott keletkező profitot. A délen élő emberek jövedelme talán növekszik kis mértékben, de rendkívül lassú ütemben, ami nem elegendő ahhoz, hogy ki tudjanak törni a szegénységből, vagy hogy képesek legyenek kompenzálni az elszenvedett kizsákmányolást és környezetkárosítást. 

Ki kell kerülni a GDP bűvöletéből

Hickel szerint azonban létezik más megoldás is. Úgy véli, a nemzetközi fejlesztési trendek legnagyobb tévedése, hogy a GDP növekedése a feltétele annak, hogy az emberek szükségletei kielégíthetőek legyenek. Az antropológus szerint, a GDP csak egy szükségtelen közvetítő eszköz. Hiszen az emberek szükségleteinek kielégítéséhez valójában erőforrásokra és munkaerőre van szükség az új típusú közgazdasági elméletek szerint. Ez pedig azért is jó hír, mert a déli országok ezekben nem szenvednek hiányt. 

A szerző Ndongo Samba Sylla szenegáli közgazdászra hivatkozik, aki rámutatott, hogy bár a déli országok rendelkeznek erőforrásokkal és munkaerővel, ezeket mégis vagy nem használják fel, vagy nem úgy használják fel, hogy az ténylegesen a lakosság javát szolgálja. Tehát vagy tömeges munkanélküliséggel küzdenek, vagy a munkaerőt és az erőforrásokat az északi fogyasztók kiszolgálására használják fel. A déli országok viszont ehelyett azzal érhetnék el valódi fejlesztési céljaikat, ha erőforrásaikat és munkaerejüket a tényleges emberi szükségletek kielégítése érdekében mozgósítanák és nem a GDP-vel vagy más felesleges, elvont statisztikákra figyelnének.

A modern monetáris elmélet szerint lesz pénz mindenre is, mert nyomtatunk

Itt kerül a képbe a modern monetáris elmélet. Ahogy arra az MMT közgazdászai már korábban rámutattak, a kormányok nem úgy működnek, mint a háztartások. Nem kell „pénzt keresniük”, tehát nem kell adókat kivetniük vagy hiteleket felvenniük ahhoz, hogy költeni tudjanak. Tudnak nyomtatni a semmiből: elegendő pénzt tudnak ugyanis teremteni a közkiadásokra egyszerűen úgy, ha pénzt bocsátanak ki és növelik az ország deficitjét. Hickel szerint a kormányok egy része már ma is így működik. Pénzteremtésből finanszírozzák a közszolgáltatásokat és a közfoglalkoztatást. Emellett aggódniuk sem kell a költségvetés egyensúlya miatt, hiszen nem válhatnak fizetésképtelenné a saját valutájukban. 

Természetesen a pénzteremtésnek vannak korlátai. Ha túl sok pénz kerül a gazdaságba ilyen módon, akkor a kereslet meghaladhatja az ország termelőkapacitását, ami túlzott infláció kockázatával jár, ami különösen problémás lehet a mostani helyzetben. De ennek az esetnek is van egy egyszerű megoldása. Ilyenkor az iparpolitika módosításával bővíthető a termelőkapacitás vagy adók bevezetésével (kezdve a leggazdagabbakkal) csökkenthető a kereslet. Az MMT szerint ugyanis az adózás célja nem a kormányzati kiadások finanszírozása, azaz hogy abból a kormány bevételre tegyen szert, hiszen a kormány egyszerű pénzkibocsátással is tud pénzt szerezni. Az adóztatás szerepe ehelyett a túlzott kereslet csökkentése és az, hogy a gazdaságba pumpált pénzből egy kicsit visszavegyen, kicsit hűtve a kedélyeket. Ennek ráadásul van egy olyan mellékhatása is, hogy csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket. 

A pénzkibocsátás az eszköz a társadalmi jóléthez

Az MMT izgalmas lehetőséget nyit egy olyan alternatív gazdasági modell előtt, amelyben a nemzeti valutát a hazai erőforrások és munkaerő mozgósítására használják fel az emberi fejlődés megvalósításához. Ehhez pedig a kormányok egyszerűen bocsáthatnak ki pénzt és költhetik el azt négy fontos cél elérése érdekében. Hickel szerint ezek a célok az alábbiak.

  • Egyetemes közszolgáltatások. Magas szintű egyetemes közszolgáltatások biztosítása, nemcsak az egészségügy és oktatás, hanem a tömegközlekedés, a megfizethető lakhatás, a víz- és villamosenergia-ellátás és az internet területén is. 
  • Élelmiszer-szuverenitás. A fókusz a regeneratív mezőgazdaságon és halászaton van, hogy egészséges, organikus élelmiszereket termeljenek a hazai fogyasztók számára. Így csökkenthető az import, miközben helyreállnak a termőtalajok, a biológiai sokféleség és a tengeri élővilág.
  • Energiaügyi szuverenitás. A megújuló energiával kapcsolatos infrastruktúra kiépítése, napelemek és szélturbinák telepítése. Ezzel kiválthatók a fosszilis tüzelőanyagok és csökkenthető az energiaimport. 
  • Állami foglalkoztatási (vagy munkahely) garancia. A fentiek mindegyikéhez munkaerőre van szükség, ezért a kormányoknak biztosítaniuk kell, hogy mindenki, aki szeretné, képezhesse magát és így hozzájárulhasson a társadalmilag értékes tevékenységekhez, munkákhoz. Így elengedő bérhez jut a megélhetéshez bárki, aki hozzájárul a házak és az infrastruktúra építéséhez, a közszolgáltatások biztosításához, a megújuló energiaforrások bővítéséhez vagy a mezőgazdasági területek regenerálásához. 

A növekedés a fejlődés következménye, nem pedig annak feltétele

Ez a megközelítés mindenki számára biztosítaná a tisztességes megélhetést, a tiszta energiához, az egészséges élelmiszerekhez és a közszolgáltatásokhoz való általános hozzáférést. Ezáltal Hickel szerint a növekedés a fejlődés következménye lesz, nem pedig annak előfeltétele. 

A szerző hangsúlyozza, hogy

bár könnyen gondolhatnánk, hogy ez a modell csak olyan gazdag országok esetében működőképes, mint az USA vagy az Egyesült Királyság, de nem így van.

Sőt, a gazdag kormányok azért kerülhetik el a pénznyomtatást és a költségvetési hiányok növelését, mert rendkívüli geopolitikai és gazdasági hatalommal rendelkeznek. Ez azt is jelenti, hogy a befektetők szívesen veszik meg a kötvényeiket és készségesen nyújtanak hitelt nekik, függetlenül attól, hogy milyen a költségvetési és monetáris politikájuk. Tehát a dominanciájuk miatt vannak kedvezőbb helyzetben, míg a déli államok nagyrésze nem ilyen szerencsés. 

A szuverén valuta látszólag elegendő a függetlenséghez, azonban ez nem így van

Hickel szerint

a gyarmatosító országok megértették a monetáris politika alapelvét, miszerint aki a valutát irányítja, az dönti el, hogyan kerülnek felhasználásra a gazdaságban a munkaerő és az erőforrások. 

Ez pedig úgy véli, fontos kérdést vet fel. Ugyanis elméletileg az MMT minden olyan kormányra alkalmazható, amely saját szuverén valutát bocsát ki. A déli kormányok többségére ez igaz, kivéve a nyugat-afrikai országokat, vagy az olyan helyeket, mint El Salvador és Kelet-Timor, amelyek az amerikai dollárt használják. 

Viszont a szuverén valutával rendelkező országok is szembesülnek bizonyos korlátokkal, mivel sokan közülük nagymértékben függnek a külső finanszírozástól, hiszen például külföldi hitelezőknek tartoznak olyan valutában, gyakran amerikai dollárban, amelyet nem ők irányítanak. Ezért az adósságukat kamatokkal együtt valamilyen külföldi valutában kell visszafizetniük, és ennek a valutának a megszerzéséhez szükségük van a külföldi tőkére. Ahhoz pedig, hogy ehhez kellő mennyiségben hozzájussanak, a külföldi tőke kívánságai szerint kell a saját gazdaságukat alakítaniuk. 

A kiszolgáltatottság csapdájába estek a déli országok 

Ahogy a szerző írja, ez a csapdahelyzet, mármint a külföldi pénzben való eladósítás korántsem véletlen. Amikor az 1980-as évek strukturális kiigazítási programjai leépítették a hazai iparágakat, a déli országok importfüggők lettek, ezért kiszolgáltatottá váltak a külföldi valutáknak és hitelezőknek. Ebben a helyzetben pedig egyértelműen korlátozottak lettek a politikai lehetőségeik, hiszen a külföldi hitelezők fiskális és monetáris fegyelmet követelnek.

Így a déli országok költségvetése nem lehet deficites, mert a hitelezők és a hitelminősítő intézetek egyből „megbüntetik” érte őket, a tőke elmenekül az ilyen országokból, a hitelfelvétel költségei pedig megemelkednek. Ráadásul a költségvetési hiány elengedése ellentétes a Világban és az IMF szabályaival, így minden kiszolgáltatott kormánynak gazdaság-politikailag meg van kötve a keze. 

A pénzügyi függőség tehát az a forma, ahogyan a gyarmati viszony még jóval a gyarmatosítás után is fennmaradt. Az északi tőke ezáltal tartja továbbra is uralma alatt a déli gazdaságokat és társadalmakat. Ez pedig Hickel szerint egy ördögi kör. Hiszen a külföldi valutára kénytelenek támaszkodni a déli országok, hiszen abban adósodtak el. Így nem használhatják fel a költségvetési hiányt a saját érdekükben és ezért a szükségleteik biztosításához kénytelenek továbbra is a külföldi valutákra támaszkodni. Ez pedig egyértelműen szabad teret nyújt a kizsákmányolásnak. 

A cikk alapján úgy tűnik, nem véletlen, hogy a fejlődő országok külföldi pénzben adósodnak el, mert ez az egyetlen eszköz a gazdasági függőségben tartásukra. Csak akkor kapnak külföldi tőkét és pénzt, ha tartózkodnak a modern monetáris elmélet alkalmazásától.

A gyarmatosítás óta sok szempontból változatlan a helyzet

A gyarmatosítás korában is hasonló elvek érvényesültek, amikor például az európaiak arra kényszerítették az embereket, hogy az ültetvényeiken vagy a bányáikban dolgozzanak, vagy hogy a megélhetési termelésről áttérjenek az exportra. Ezt vagy közvetlen kényszerítéssel érték el, vagyis rabszolga sorba taszítottak tömegeket, vagy adóztatással valósították meg. Ekkor megadóztatták a helyi lakosságot, akiknek valamilyen olyan valutában kellett az adókat befizetni, amelyet azok alapvetően nem birtokoltak. Így annak érdekében, hogy hozzájussanak ilyen valutához, az európai iparban kellett dolgozniuk vagy a termékeiket ilyen valutáért kellett értékesíteniük. Más szóval, az adózás lényege az volt, hogy mesterséges pénzhiányt idézzenek elő és ezzel az embereket a munkaerő és az erőforrások átadására kényszeríthessék. A gyarmatosítók ugyanis jól tudták, aki a valutát irányítja, az dönti el, hogy hogyan használja fel a munkát és az erőforrásokat. 

Időközben bár a gyarmatosítók kivonták megszálló seregeiket a déli területekről, de a gazdasági működés alapelvei nem változtak, a viszonyrendszer maradt a régiben. Ma a mesterséges szűkösséget a nemzetközi tőkétől való strukturális függőség, valamint a fiskális és monetáris fegyelem kikényszerítése révén tartják fenn. Mindez biztosítja, hogy a tőke hozzáférjen az olcsó munkaerőhöz és erőforrásokhoz, és fenntartja az adók délről északra történő folyamatos áramlását. 

A tisztességtelen hitelezőnek nem kell törleszteni

De Jason Hickel szerint van kiút.

Hiszen semmi sem akadályozhatja meg a déli kormányokat abban, hogy a gazdaság termelőképességének határain belül teljes körűen kihasználják monetáris hatalmukat.

Ehhez azonban ezeknek az országoknak ki kell szabadulniuk a nemzetközi hitelezők szorításából. Ezt úgy tudják megvalósítani, ha egyszerűen nem teljesítik a külső adósságkötelezettségeiket, legalábbis azok felé a hitelezők felé, amelyek megakadályozzák a költségvetési hiány elengedését. Ez talán radikálisan hangzik, de Hickel szerint nem az. Ugyanis az egyoldalú fizetésképtelenséget a kormányok a múltban már sokszor sikeresen alkalmazták. Ráadásul ez gyakran pozitív eredményekkel járt, pedig ez a mai neoliberális korszakban teljesen elképzelhetetlen, eretnek elképzelésnek tűnik. 

A szerző elismeri, hogy ennek persze lennének következményei. A fizetésképtelenség például rövidtávon megnehezítené a hitelfelvételt a nemzetközi piacokon. A hitelezők dühe pedig nagy valószínűséggel a valuta leértékelődéséhez vezetne, ami viszont megdrágítaná az importot. Azonban a negatív következmények némelyike enyhíthető. Ha például több déli ország közösen jelentene fizetésképtelenséget, az csökkentené a hitelezők befolyását és arra kényszerülnének, hogy elkönyveljék a veszteséget. Így egy bátor lépéssel kitörhetnének a pénzügyi csapdából.

Ettől függetlenül mindenképp fel kell készülni előre a következményekre. Pozitívum, hogy a külföldi hitelek felvételét könnyíti, ha az ország a saját nemzeti valutájára támaszkodik. Emellett az energia- és élelmiszer-önellátásra való törekvés nagymértékben csökkenti az importigényt. Ráadásul így a vámok és támogatások felhasználhatók a nemzeti ipar fejlesztésére, ami helyettesíti az importot, és tovább csökkenti a külföldi valutától és hitelezőktől való függést. Hickel úgy véli, egy ilyen helyzetben számítani kell arra, hogy a korábbi északi partnerek fel lesznek háborodva, de szerinte mivel éppen az a cél, hogy csökkenjen a tőlük való függőség, emiatt nem érdemes komolyan aggódni. Hiszen, mint korábban rámutatott, az afrikai országoknak bőven elég erőforrása van, csak azokal a jelenlegi rendszerben nem ők élnek.

Az infláció csökkenhet, a pénz pedig nem vándorol el az országból

Az MMT alkalmazása egy további előnnyel is járna, mégpedig az inflációs nyomás csökkenésével, szól a meglepőnek tűnő okfejtés. Ahogy Fadhel Kaboub, a Denison Egyetem munkatársa kifejtette, amikor a déli országokban infláció lép fel, azt gyakran a valutaárfolyamok és a kereskedelmi egyensúlytalanságok okozzák. Így az MMT megoldást kínálhat az inflációra is a deviza- és importfüggőség csökkentésével. Azokban az esetekben, amikor az importált áruk nem helyettesíthetőek, lehetőség van minimalizálni az északi országokkal folytatott kereskedelmet, és helyettük érdemes a déli partnereket választani, ahol a kereskedelmi feltételek igazságosabbak. 

Emellett a tőkekontroll bevezetésével is megakadályozható a pénzek elvándorlása az országból. Olyan szabályozást kell létrehozni, amely megköveteli, hogy a befektetők, a vállalatok és a gazdag állampolgárok csak engedéllyel és bizonyos összegért cserébe vihessék külföldre a nyereséget vagy a befektetéseiket. Ezáltal a pénz és a külföldi valuta az országban marad, és hazai beruházásokra valamint kereskedelemre használható fel, ami tovább csökkenti a külföldi hitelektől való függőséget. Hickel szerint ebben a gazdaságpolitikában nincsen semmi radikális, és a neoliberalizmus előtti korszakban széles körben alkalmazták. A külföldi befektetők nyilván nem örülnek egy ilyen gazdasági modellnek, hiszen ezzel elveszítik hatalmukat, de tulajdonképpen pont ez a célja a modern monetáris elméletnek. 

Az MMT nem csak a szabadság záloga, hanem talán a túlélésé is

Mindezek a déli kormányokat felszabadítanák a gyarmatosítók máig tartó hatalma alól. A Hickel által javasolt lépések megvalósításával a déli államok valódi függetlenséget érhetnének el. Kiterjeszthetnék a gazdasági szuverenitásukat, és lehetővé válna, hogy a társadalmak a jólét és az ökológiai megújulás jegyében éljék mindennapjaikat, a nemzetközi tőke nyomása helyett. Ezek az elképzelések nem újkeletűek, már Gandhi, Sankara, Franz Fanon, Julius Nyerere és a gyarmatosítás elleni harc más vezető személyiségei is támogatták. Ezek a kiemelkedő emberek ugyanis megértették, hogy gazdasági szuverenitás elengedhetetlen a valódi szabadsághoz. 

Az MMT modellje ráadásul nem csak segít megoldani a fejlődés dilemmáját, de segít kezelni az ökológiai összeomlás veszélyét is. A kutatások szerint egyértelmű, hogy a globális klímaválságért és ökológiai vészhelyzetért túlnyomórészt a gazdag nemzetek felelősek. Ezek az országok ugyanis tulajdonképpen a saját gazdagodásuk érdekében gyarmatosították a légkört is, és mára globálisan a károsanyag-kibocsátás 92 százalékát okozzák. 

A magas jövedelmű országok felelősek az erőforrások kizsákmányolásáért és azzal járó rombolásért is, hiszen az egy főre jutó fogyasztásuk több mint négyszerese a fenntartható szintnek, és a többlet nagyrészét a déli országoktól veszik el. Az ökológiai közgazdaságtan területén végzett kutatások egyértelműen bizonyították, hogy ahhoz, hogy a globális felmelegedést 1,5-2 Celsius fok alatt tartsuk és ezzel elkerüljük az ökológiai katasztrófát, ahhoz a gazdag országoknak jelentősen csökkenteniük kell az energia- és alapanyagfelhasználásukat. 

A globális jólétért az északi államoknak áldozatot kell hozni 

Amint arra már számos tudós rámutatott, az északi országok növekedésének csökkentése, azaz az úgynevezett „degrowht” egyben a kitermelés csökkentésével is járna. Ezáltal felszabadulna a déli országokban a munkaerő és az erőforrások egy része, melyet ezután más célokra használhatnának fel. Azonban, bár ismeretes, hogy a gazdag nemzetek számára lehetséges az erőforrások és az energiafelhasználás csökkentése a társadalmi eredmények javítása mellett is, az hatalmas kérdés, hogy vajon miért vállalkoznának erre önként. Elsősorban abban bízhatunk Hickel szerint, hogy a felvilágosult vezetők ilyen jellegű lépéseket tesznek majd annak érdekében, hogy gazdaságukat fenntarthatóvá tegyék, de az is lehet, hogy társadalmi mozgalmak fogják ezeket a lépéseket kikényszeríteni. 

Jason Hickel írásában az MMT modelljében látja a valódi megoldást. Szerinte a déli országoknak megvan a hatalma ahhoz, hogy kikényszerítsék a degrowth, azaz a nemnövekedési irányt az északi államoknál azáltal, ha nem hajlandóak az gazdag országok fogyasztásához olcsó munkaerő- és nyersanyagszállítóként hozzájárulni. 

A kizsákmányoló kapcsolat megszüntetéséhez az északi országoknak vagy többet kellene fizetniük a délről származó nyersanyagért és munkaerőért, vagy pedig sokkal inkább a saját erőforrásaikra és munkaerejükre kellene támaszkodniuk. Nyilván mindkét lehetőség drágább lenne, így az északi országoknak vissza kellene szorítaniuk a fogyasztásukat, vagyis meg kellene találniuk annak a módját, hogy az emberi szükségleteiket szerényebb árbevétel mellett elégítsék ki, és így a tőkefelhalmozás üteme is csökkenne. 

Hickel szerint

a 21. században egy olyan világra kellene törekednünk, ahol mindenki egészséges, méltóságteljes életet élhet a bolygó ökoszisztémájával összhangban.

Ehhez a szerző szerint radikális konvergenciára van szükség a világgazdaságban, vagyis az erőforrások felhasználásának drámaian csökkennie kell északon ahhoz, hogy visszatérjünk egy fenntartható szintre. Ezzel szemben a déli országokban az emberi szükségletek kielégítéséhez kell visszaszerezni az erőforrásokat, hogy az ott élők is összhangba kerüljenek az egyetemes emberi jóléttel és az ökológiai stabilitással. Hickel hite szerint az MMT modellt használva megvalósítható a déli országok gazdasági függetlensége, ami valódi lépés lenne egy ilyen világ megvalósítása felé. Bár a gyarmati viszonyok teljes felszámolása még hátra van, de egyáltalán nem megvalósíthatatlan.

(Borítókép: Unsplash)


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés