Közép-Európa megmutatta, hogy nem csak a neoliberális gazdaságpolitika lehet vállalkozásbarát

2020. november 3. 12:33

Bakajannisz Péter
Az utóbbi évtizedben számos kritika érte Magyarország gazdaságpolitikáját, amely 2010-től letért az évek óta domináló neoliberális dogmától és egy patrióta irányvonalon a magyar érdeket helyezte előtérbe. A magyar modell rendkívül támogató nemcsak a magyar, hanem a külföldi vállalkozások irányában is.

A válság előtti neoliberális korszak

Magyarország és Lengyelország az utóbbi években gazdaságilag „populista” ideológiát követett, ami kezd átterjedni Közép- és Kelet-Európa más országaiba is – véli Mitchell A. Orenstein, a Pennsylvaniai Egyetem gazdaságpolitika oktatója és Bojan Bugarič, a Sheffield-i Egyetem jogi professzora.

A két kutató a régió gazdaságpolitikai irányát elemző tanulmányában kiemeli, hogy bár a 2008-as világgazdasági válság előtt Közép- és Kelet-Európában még a populistának mondott pártok is gyakran támogatták a neoliberális reformokat, a válság után egy radikális fordulat ment végbe és a térség országai egy konzervatív, erősebb állami beavatkozáson alapuló fejlesztő állami modellt kezdtek alkalmazni.

A szerzők szerint a neoliberális agenda már a kilencvenes évek átmeneti privatizációs korszakában kezdetét vette, amely meghatározta ezen országok külföldi tőkére alapuló gazdasági fejlődési modelljét, amely egészen a 2008-as világgazdasági válságig kitartott.

A kutatók szerint a közép- és kelet-európai kormányok a kilencvenes évek átmeneti időszaka után a külföldi tőkére való kétségbeesett rászorultság miatt követték a neoliberális gazdaságpolitikai receptet, amelynek következtében verseny alakult ki a külföldi tőkéért.

A régió országai ugyanakkor hátránnyal kezdtek bele a neoliberális reformokba,

ugyanis Kína a hetvenes években, a legtöbb fejlődő ország pedig a nyolcvanas évek elején liberalizálta gazdaságát – írja a két kutató.

Összegezve, a kutatók szerint a külföldi tőkére való rászorultság kényszerítette régiónk országait arra, hogy megadják magukat a neoliberális gazdaságpolitikai gyakorlatoknak, de a 2008-as válsággal ez a korábbi trend megtört, a gazdaságpolitikák mindinkább felmondták a korábbi konszenzust és rátértek a konzervatív, fejlesztő állami modellre.

Eközben a hagyományos baloldal teljesen hiteltelenné tette magát azzal, hogy felmondva értékeit, beállt a neoliberális reformok szószólójának. Talán a kommunista örökség ellensúlyozásának kényszere vezetett oda, hogy a baloldal az államszocialista szélsőségből a neoliberális szélsőségbe esett. És persze az uniós csatlakozás is olyan politikai célnak számított, amiért a baloldal készségesen elfogadta a neoliberális reformok megvalósítását – a baloldal a konzervatív, nemzeti irány megfékezése érdekében elárulta gazdaságpolitikai értékeit.

A poszt-krízis populista modell

A 2008-as válság tehát megváltoztatta a politikai irányvonalakat. Orenstein és Bugarič kiemelik, hogy a neoliberális reformok iránti bizalom – a közvetlen külföldi befektetések bevonzása vagy a növekedésösztönzés terén – meredeken csökkent, így

szükségessé vált egy alternatív növekedési modell alkalmazása.

A külföldi befektetések természetesen továbbra is rendkívül fontosak maradtak ezen országok számára is, becsalogatásuk azonban egy más, a neoliberális reformoktól eltérő módszert igényelt.

A két professzor szerint a válság után „populista” pártok léptek ezen országok élére és meggyőző válaszokat kezdtek kidolgozni a neoliberalizmusban csalódott polgárok problémáira. Az új, neokonzervatív gazdaságpolitika ígéretet tett arra, hogy megvédi a hétköznapi embereket a liberális elittől és a gazdasági növekedést a gazdasági önellátásra, valamint egy konzervatív fejlesztő államra építi.

Orenstein és Bugarič hangsúlyozzák, hogy a populista vezetők olyan intézkedéseket támogattak, mint például a bankok visszavétele hazai tulajdonba, különadók kivetése a külföldi kiskereskedelmi cégekre és a nemzeti bajnokok (nagyvállalatok) megerősítése a gazdaság egyes ágazataiban.

Ezek a vezetők több munkahely létrehozására törekedtek, miközben előtérbe helyezték a családi élet konzervatív vízióját, így a cél a bevándorlás elleni küzdelem, a hazai munkaerő gyarapítása és a munkahelyteremtés, az otthon maradás jóléti feltételeinek megteremtése.

A két kutató szerint ezen

új, neokonzervatív gazdaságpolitikai modell úttörői Lengyelország és Magyarország voltak,

ahol tényleg sikerült e modellnek köszönhetően gazdasági eredményeket elérni. Az utóbbi időben sok más közép-kelet-európai országba is átterjedt ez az irányzat, még olyan országokba is, mint Nagy-Britannia.

Lehet-e befektetőbarát egy ilyen modell?

Bár Orenstein és Bugarič elemzése nem tagadja a neoliberalizmust leváltó modell előnyeit, de inkább kritikai jellegű jelzőket (populista, autoriter, soviniszta) használ. Ha a már többször is kritikát kapott magyar (és lengyel) modell valóban populista és autoriter lenne, akkor miért sikerült a válság után továbbra is bevonzani külföldi befektetéseket, miközben az „autoriter rezsimektől” az üzleti élet általában idegenkedik?

Úgy tűnik,

a neokonzervatív, patrióta, pragmatikus gazdaságpolitika megmutatta, hogy a külföldi tőke bevonzása nem lehet cél, legfeljebb eszköz,

de semmiképp sem olyan eszköz, amelynek minden más gazdaságpolitikai és politikai célt alá kellene rendelni.

Röviden, a külföldi tőke bevonzásához semmi szükség neoliberális gazdaságpolitikákra.

Sőt, úgy tűnik, hogy a neoliberális időszakban Magyarországra több alacsony hozzáadott értékű munkahelyet hoztak a külföldi cégek, a nemzeti érdeket előtérbe helyező megközelítés pedig elérte, hogy legalább ennyi, de sokkal magasabb hozzáadott értékű befektetés érkezzen az országba. 

Scheiring Gábor, a milánói Bocconi Egyetem oktatója (és az LMP korábbi országgyűlési képviselője) kifejti, hogy ez a gyakran autoriternek és populistának nevezett gazdaságpolitika stabilitást képes nyújtani a vállalatok számára, így azok hosszú távon tudnak tervezni, fejleszteni.

Scheiring szerint a rendszerváltás óta Magyarország egyre nagyobb és értékesebb külföldi befektetéseket vonzott az országba és

a beruházások növekedése felgyorsult azóta, hogy Orbán Viktor egy évtizeddel ezelőtt hivatalba lépett.

Scheiring szerint a legtöbb elemző antiliberálisként és üzletellenesként jellemzi az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját, amely szerintük a politikai elit és a hű oligarchák érdekeit szolgálja. „Ez azonban félreértés” – emeli ki a szakértő az Emerging Europe portálnak.

A kutató kifejti, hogy a 2010-es magyarországi parlamenti választások után Magyarország gazdaságpolitikája egyre inkább a vállalkozásbarát intézkedéscsomagok felé tolódott el: a kormány közvetlen pénzügyi támogatásokat oszt mind a nemzeti, mind a nemzetközi vállalkozások számára, amelyek jelentősen meghaladják a 2010 előtti szintet, valamint a korábbiaknál jobban fókuszálnak a nemzeti vállalkozásokra.

Scheiring szerint a kormány új ajtókat nyitott meg a nemzeti kapitalisták előtt

 és üzleti vezetőket is meghívott kormányzati posztok elfoglalására. Eközben a Matolcsy György által vitt expanzív monetáris politikát a vállalkozások is kedvezően értékelik. 

A lap cikke idézi az ukrajnai amerikai kereskedelmi kamara elnökét, aki szerint

a politikai berendezkedés típusát és jellemzőit nem nagyon figyelik a cégek.

A vállalatok ugyanis azt szeretnék, ha kiszámítható környezetben működnének, ahol egészen hosszú távon is minél jobban képesek előrejelezni a környezetük alakulását. Az üzleti élet nagy veszélye ugyanis a kockázat, a kiszámíthatatlanság – és tegyük hozzá, ezt nem egy olyan instabil liberális demokrácia adhatja meg, amelyet rabul ejtettek a neoliberális érdekcsoportok, emiatt folyamatos a társadalmi elégedetlenség is.

A cégek célja, hogy az ő szempontjukból átláthatók legyenek a kormányzati folyamatok és fenntarthatónak lássák az ország gazdaságának trendjeit. Valójában végül a joguralomról van szó: arról, hogy egy cég biztonságban tudhatja-e eszközeit egy országban. És miért ne nyújthatna nagyobb biztonságot, joguralmat egy nem liberális gazdaságpolitika?

Szakértők felvetik azt is, hogy az egész elemzés a definícióktól függ, hiszen mindenki mást érthet „autoriter” alatt. 

Nem autoriter, hanem patrióta

Bár sokak szerint a magyar kormányzás a tiszta liberális demokrácia útjától elszakadó kormányzati formák közé tartozik és gazdaságpolitikáját hevesen kritizálják, de mint azt a Makronómon megírtuk, 2010 óta Magyarország a gazdasági patriotizmus útjára tért át. Ez egy olyan pragmatikus gazdaságpolitikát jelent, amely előtérbe helyezi a hazai érdekeket.

Ahogyan arra Orenstein és Bugarič is utal, a hazai tulajdon kiárusításával

a privatizációs időszakban egy hatalmas egyensúlytalanság jött létre a magyar gazdaságban a hazai és külföldi tulajdonlás között,

amit a patrióta gazdaságpolitika igyekszik helyrehozni. Ez természetesen nem jelenti a külföldi befektetésekkel szembeni szkepticizmust, csupán annak mérlegelését, hogy a külföldi befektetések ne csak a külföldi befektetőnek, hanem hosszabb távon Magyarországnak és a magyaroknak is kedvezzenek.

(Borítókép: MTI)


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés