Máig érezhető Trianon hatása a felvidéki gazdaságban

2020. június 15. 13:01

Matus Tibor
Ha gazdasági szemszögből említjük Trianont, általában azt vesszük számba, hogy Magyarország az iparának, erdeinek, bányászatának hány százalékát veszítette el. Ritkán foglalkozunk azzal, hogy az elszakított részeken mit okozott az elcsatolás. Szlovákia esetében pedig különösen érdekes tanulságokat nyújt az ezeréves közös létből való kiszakadás.
A szerző cikke a Magyar7 hetilap Trianoni számában jelent meg. Küldje el írását a Makronómnak!

Noha Csehország ipari fejlettsége európai szinten is jelentős volt, a megalakuláskor csak egy kis közép-európai állam lett volna a sorban. Piacot kellett szereznie, ezért ragaszkodott Magyarország északi részéhez. A csehek azért is vállaltak nagy szerepet a Felvidék elszlovákosításában, hogy mielőbb magukhoz kössék a szlovákokat, akik lassúbb átmenetben gondolkodtak, míg a hivatalokban a szlovák nyelv átveszi a szerepét. A csehek azonban a közös állam építését azzal kezdték, hogy ezrével hozták ide a cseh tanárt, vasutast, csendőrt és mindenféle hivatalnokot

A csehek a megszületett államot a saját nemzetállamuk megvalósulásának gondolták.

A felvidéki ipar

A felvidéki vállalatok 1918-ig a Szent Korona által adott munkaerőpiaci és szociális körülmények alapján fejlődtek. Elkülönülve a Monarchia (Magyarországról tekintve) Lajtán túli gazdaságától, a felvidéki gyárak elsősorban a Kárpát-medence városaiban és Bécsben találtak piacokat, míg a cseh gazdaság inkább nyugat felé kereste a piacait. Trianonig a Felvidék és Csehország gazdasági kapcsolatai nem voltak különösebben erősek, alacsony volt a kereskedelem, és a cseh tőke aránylag kevéssé jelent meg Felvidéken. Igaz, ezt Magyarország vezetése se nagyon támogatta. A legjellemzőbb az volt, hogy a cseh bankok helyeztek ki kölcsönöket a „szlovák” bankoknak.

Magyarország alapvetően a Monarchia fejletlenebb részének minősült, és elsősorban az agrártermékeivel tudott érvényesülni.

Ha az 1913-as statisztikákat nézzük, a Monarchia Lajtától nyugatra eső területein az egy főre jutó gazdasági teljesítmény 3027 korona volt, míg a Lajtán inneni területeké 2381 korona.

A gölnicvölgyi vaskohó, az ország legrégebbi vasolvasztója

A Felvidék gazdasága Magyarországon belül az átlagosnál erősebb volt, innen délebbre tulajdonképpen csak Budapest környéke bírt erősebb iparral,

amely az európai átlag felének felelt meg.

A Felvidék gazdasága már a középkortól kezdődően három bányászati központra épült (Besztercebánya réz-, Selmecbánya nemesfém-, Gömör és a Szepesség vasbányászata), ami a vasútépítés korában fokozott figyelmet kapott.

A kiegyezés korszakában komoly textilüzemek keletkeztek Zsolnán, Csacán, Trencsénben, gyapjúfeldolgozó Rózsahegyen, cementgyár Litvaillón, Lédecen. Pozsonyban számos gyár épült, a Siemens elektrotechnikai üzemet, az Apollo kőolajfinomítót alapított. Korompán, Zólyombrézón, Tiszolcon acélgyártás kezdődött, és sorra alakulnak a cukorgyárak, sörgyárak, malmok, szeszfőzdék.

Ez az ipar nem a szlovákság kezében volt, és jelentős volt benne a külföldi tőke.

Sok kis vállalat jellemezte az ipart, itt még nem történtek meg a korra jellemző összeolvadások. 1910-ben a Felvidéken 67 ezer ipari vállalkozás működött, közülük mindössze 619-nek volt több mint húsz alkalmazottja, és csak 10 vállalatnak volt több mint ezer alkalmazottja. Kárpátalján három olyan vállalat volt, amely több mint kétszáz alkalmazottat foglalkoztatott.

Új kihívások a felvidéki vállalatok előtt

Trianon után a felvidéki vállalatok elveszítették a Monarchiában betöltött pozícióikat,

és az új államalakulatban gyökeresen más szerepben találták magukat. A Felvidék elcsatolásával nem csak a magyar felvevőpiacot veszítették el, de óriásira növekedtek a távolságok a szénforrásoktól és a nyersanyagoktól. Ennek az egyik legnagyobb vesztese a vasipar lett. A húszas években mintegy 10 nagy vasöntödét zártak be. A Felvidék gazdaságának 1913-ban 12 százalékát tette ki a vasipar, ez 1929-re 2 százalékra csökkent. Csak a zólyombrézói és a tiszolci vasműben történt modernizáció, például az elektromos áram bevezetése. Az 1929-es nagy válság idején utolsóként a tiszolci üzemet is leállították, s csak 1935-ben indították újra. Az iparágak közül a legjobban még a bányászat járt, amely 1929-re újra el tudta érni az 1913-as teljesítményét.

A megalakult Csehszlovákia 140 ezer

négyzetkilométeréből 56 százalék volt cseh terület, Szlovákia 35 százalékot, Kárpátalja 9 százalékot tett ki. A statisztikák szerint Csehszlovákia a Monarchia vagyonának 32 százalékát vette át. A cseh részek a Lajtán túli területek vagyonának 41,2 százalékát, míg Szlovákia és Kárpátalja a Szent Korona vagyonának 16,3 százalékát. Ez összesítve azt jelentette, hogy az új állam vagyonának 81,5 százaléka esett a cseh részekre, és csak 18,5 százaléka a keleti részekre.

Csehország legalább másfélszer akkora gazdasági teljesítménnyel bírt, mint a hozzá csatolt felvidéki területek.
 

Trianon előtt Csehország már kiépült iparral bírt, ahol a könnyűiparnak jelentős szerepe volt. A nehéziparban a Škoda-művek vezető vállalata volt a Monarchiának. Tulajdonképpen az új államban összpontosult a Monarchia gazdaságának a 60 százaléka, a Lajtán túli területek gazdaságának a 2/3-a.

Fejlettségi szinten Csehország 30-70 évvel megelőzte a keleti részeket.

De nagy volt a különbség az oktatásban is, hiszen a szlovák lakosság 16 százaléka, Kárpátalja ruszinjainak 62 százaléka nem tudott írni-olvasni, míg Csehországban már a századfordulón felszámolták az írástudatlanságot.

A felvidéki gazdaság padlóra küldése

Két különböző színvonalú gazdaságot kapcsoltak tehát össze, és a további gazdaságfejlesztésbe a cseh állam nem avatkozott bele. Így törvényszerű volt a felvidéki gazdaság visszaesése. Az itteni vállalatok nem bírták a versenyhelyzetet a cseh vállalatokkal, és régi piacaik elvesztésével nagyon sok bezárni kényszerült.

A felvidéki vállalatoknak állami segítség hiányában még békeidőben is nehéz lett volna átvészelniük egy fejlettebb gazdasághoz való csatlakozást,

de ne feledjük, hogy ebben az időben kellett visszatérni a háborús gazdaságról a normális kerékvágásba.

Az 1913-ban bezárt dernői vasgyár


Ugyanakkor a világban komoly technológiai forradalom (elektromos áram bevezetése, tömeggyártás, a vegyipar fellendülése) kezdődött, míg a jelen levő tőkét sem vádolhatjuk fokozott patriotizmussal az új Szlovákia irányában.

Mindezt csak fokozta, hogy röviddel Trianon után, az 1921–1923 közötti válságban, 1922-ben megerősítették a csehszlovák korona árfolyamát. A mesterséges defláció (amiért Alois Rašín pénzügyminisztert meggyilkolták) komolyan visszafogta a szlovák gazdasági kivitelt, ami a trianoni piacvesztés után következő ütésként szinte a padlóra vitte az egész felvidéki gazdaságot. Ez az időszak legérzékenyebben a vas- és az acélipart, a textilipart és az üveggyártást érintette, területileg pedig a Felvidék keleti és középső részét. Ebben az időszakban számos gyár települt át a Felvidékről Csehországba.

Bizonyos fokú gazdaságfejlesztés csak a harmincas években indult, amikor Csehország nyugati részeiből egy-két nehézipari üzemet áttelepítettek a Vág völgyébe. Elsősorban azokat, amelyeket fenyegetve éreztek a németektől, s mivel Magyarország részéről is számítottak határrevízióra, így a magyarok lakta határvidéket is gondosan elkerülték.

Összegezve, a statisztikák szerint Csehszlovákia megalakulásakor Szlovákia részesedése az ország ipari teljesítményében 8 százalékot tett ki, ami 1937-re csak minimálisan emelkedett, 8,5 százalékra.

Napjainkban is érezzük

Trianon tehát olyan következményekkel járt a Felvidék gazdaságára, aminek a hatását a mai napig érezzük. A döntés ezeréves gazdasági kapcsolatokat szakított szét, méghozzá a gazdasági felzárkózásnak egy olyan szakaszában, amely többé-kevésbé biztosíthatta volna a régiók szerves fejlődését. Olyan időben akasztotta meg az iparosodás fejlődését, amikor még időre lett volna szüksége, hogy versenyképessé válhasson a világ piacain.

A Felvidék a döntést követő első évtizedekben felvevőpiacokat nyújtó gyarmattá silányodott.

A pozsonyi vegyiüzem romjai 1990-ben


A későbbi ipartelepítések viszont elsősorban Szlovákia nyugati részére összpontosítottak, ami megágyazott a máig tartó regionális egyensúlytalanságnak, kialakítva napjainkra az éhező régiókat, illetve az országhatár menti gazdasági árnyékzónákat.
Még Mária Terézia alakította ki azt a vámrendszert, amely eltörölte a Lajtán túli területek belső vámjait, ugyanakkor Magyarországon meghagyta a tartományok (Erdély, Temesköz, Horvátország, Magyarország) közötti vámokat, valamint az Ausztria és Magyarország között fennálló vámhatárt. Ez erősítette az osztrák–cseh ipar helyzetét, de biztosította a magyar mezőgazdasági termékek piacát is. A magyar ipar helyzetét viszont visszavetette. A vámrendszer 1850-ig maradt érvényben. Csak ezt követően tudott a magyar ipar fejlődésnek indulni, ami az 1880-as évek közepétől újabb lendületet vett.

Magyarország a későn jövők előnyét kihasználva vetette bele magát az ipari forradalomba.

Egyes területeken világszínvonalú fejlesztések valósultak meg, elkezdődtek a vállalati fúziók, ezek közül jó néhány az újonnan megalakult iparágakban (pl. izzólámpagyártás, vegyipar, gépipar és az ezekre épülő gépgyártás). A termelés súlypontja már Magyarországra tevődött, s ezáltal nemcsak Ausztria ipari fejlettségét közelítette meg, hanem az európait is.

A szerves fejlődés megakasztása miatt Szlovákiában nem tudott kialakulni egy komplex gazdaság. Trianon óta a gazdaságfejlesztésben olyan kényszerpályára került az országrész, hogy az 1989-es rendszerváltozás után nem maradt más lehetősége, mint a külföldi tőkére hagyatkozva kiépíteni az autóipar dominanciájával a világban is az exportnak az egyik leginkább kitett gazdaságát.

Jóformán mindent, amit megtermelünk, exportálunk, és mindent, amire szükségünk van, külföldről hozunk be.

Márpedig ennek negatív következményeit az összes válság során megtapasztaljuk, de már azt is, amikor a legnagyobb kereskedelmi partnerünk, Németország gyengélkedni kezd.

Merre lenne a kiút?

Vissza kellene építeni a szomszédokkal való együttműködést a kereskedelemben, a fejlesztésekben, a kutatásban, az oktatásban és számos területen. Ehhez ésszerű egymás közötti munkamegosztásra lenne szükség, gyors, járható utakra, vonatközlekedésre.

Újra egy ipari forradalomban, technológiaváltásban vagyunk, amellyel párhuzamosan a szemünk előtt zajlik a világhatalmi erővonalak átrendeződése.

Ez kihívás, de egyben lehetőség is. Kihívás, hogy ne csak bábuként tekintsenek ránk, amelyet mindig neki lehet ugrasztani a szomszédjának, de lehetőség is, hogy a későn jövők előnyét kihasználva modern gazdaságot alakítsunk ki Közép-Európában.

Ehhez azonban meg kellene tanulni, hogy ne a versenytársat (ne adj’isten ellenséget), hanem a partnert lássuk egymásban.

Meg kellene tanulni örülni egymás sikereinek. Meg kellene tanulni, hogy inkább érdemes a kipróbált szomszédban bízni, mint azokban az idegenekben, akik a végén úgyis átvernek minket.
 


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 10 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés