Kerülték a versenyt a kilencvenes évek Magyarországán befektető külföldi cégek

2019. június 3. 07:07

Milyen élelmiszeripari szektorokban jelent meg a külföldi tőke a kilencvenes évek végére? Miért nem a borászatban vagy a sütőiparban, hanem inkább a cukor, a növényi olaj vagy a keményítő gyártásában szereztek pozíciókat? Valószínűleg azért, mert utóbbiak voltak a legnagyobb koncentrációval bíró ágazatok, azaz ezen ágazatokban remélhették a legnagyobb extraprofitokat. A külföldi befektetők tehát nagyon is racionálisan viselkedtek, amikor az új, magyar piacok megnyitását követően a versengő ágazatok helyett a koncentrált iparágakba nyomultak be.

A leghatékonyabbat és legerősebbet vásárolják fel

Jansik Csaba kutatását még az ezredfordulón publikálta, azonban tanulságai ma is segítenek eligazodni a hazai gazdaság fejlesztésének útvesztőiben. Statisztikai elemzése arra a következtetésre jutott, hogy a külföldi befektetőket elsősorban a piaci koncentráció, azaz a megvásárolható piaci erő érdekelte, amikor befektetési szektorokról döntöttek.

Nem mindegy ugyanis, hogy elegendő-e egy-egy nagyvállalatot megvásárolni a teljes piac (illetve a termelés) feletti irányítás megszerzéséhez, mint a növényi olaj esetében, vagy már-már végtelen kis üzletet kell megszerezni a piaci erő eléréséhez. Gondoljunk a több ezer sarki pékségre, hentesre vagy zöldségesre: az ő termékeik a külföldi vállalatoknak már kevésbé „ízlettek”.

Alább látható, hogy hogyan növekedett a külföldi tulajdonlás aránya 1992 és 1997 között. Látható, hogy a növényi olaj, az édesipar és a dohányipar már 1992-ben szinte teljesen külföldi tulajdonban volt, de aztán a következő öt évben a külföldi befektetők további erősen koncentrált szektorokat kerestek, hogy a vállalatokban rejlő tudás mellett piacokat és piaci erőt vásároljanak, illetve biztosítsák maguknak a hosszú távú extraprofitokat. A hazai élelmiszeripar szerkezetében ma is megfigyelhetők a kilencvenes évekbeli pozíciószerzésért folyó harc eredményei.

Azt természetesen nem kérdőjelezzük meg, hogy a külföldi befektetők tudástőkét is hozhattak a gazdaságba, de súlyos tévedésnek tűnik csak a mérleg kedvezőbb oldalát figyelnünk. A kapitalizmus mozgatórugója ugyan az innováció, azaz a teremtő rombolás, amiből olykor sajnos csak a rombolás marad. Furcsa eufória jellemezte tehát a hazai gazdasági szakértőket, akik hajlamosak voltak kivonni a külföldi tőketulajdonosokat saját modelljeik keretrendszeréből, fetételezve, hogy azokat valamiféle altruizmus jellemzi, amikor önként hoznak és terjesztenek tudástőkét a magyar gazdaságban.

Nem hatékonnyá tesznek, csak hatékonyat vesznek

A külföldi tulajdon termelékenységet javító hatásainak félreértéséhez vezethet, hogy a külföldi befektetők eleve a leginkább termelékeny vagy könnyedén azzá tehető és leginkább profitábilis vállalatokat vásárolják meg. Miután „kontrolláltunk” arra (azaz „kiszűrjük annak a hatását”), hogy e befektetők a potenciálisan legmagasabb termelékenységű iparágakban és vállalatokban jelennek meg, az FDI-nak (a külföldi működőtőkének) a célország termelékenységére gyakorolt pozitív hatása megcáfolható. Fons-Rosen és társai (2012) kutatása bizonyította ezt, akik a közép-európai országokra nem, csak a nyugat-európai gazdaságokra nézve találtak a külföldi működőtőkéhez kötődő termelékenységi, tovagyűrűző hatásokat. De csak olyan vállalatokra, amelyek nem közvetlen versenytársai a külföldi befektetőknek. Ez azt jelenti, hogy a külföldi befektetésektől nem minden esetben indokolt azt várni, hogy növelik a hazai vállalatok hatékonyságát.

A külföldi tőkebeáramlás pozitív hatásai tehát csak számos más feltétel teljesülésével jelennek meg. A fogadó ország technológiai fejlettsége, a lakosság egészségügyi helyzete, a piaci verseny jellemzői vagy a szabályozási politikák egyaránt meghatározzák, hogy a külföldi befektetések „szervesülnek-e” a gazdaságban. Ráadásul az ipari befektetésekkel ellentétben nehezen indokolható pozitív hatást várni számos hazai szolgáltató szektor (vízellátás, kereskedelem, pénzügyi szektor, lakáskiadás) külföldi tulajdonba kerülésétől Leon Podkaminer, a bécsi WIIW gazdaságkutató intézet elemzője szerint. Ha hatékonyságuk javul is, ennek ára a bérek leszorítása és a külföldre áramló jövedelmek növekedése lehet, nem beszélve arról, hogy a kritikus infrastruktúrák a nyugati országokban is döntően hazai tulajdonban maradtak. A bécsi elemző úgy véli, hogy a hatékonyságjavulás egész egyszerűen úgy is történhet, hogy a külföldi befektető csökkenti („racionalizálja”) a dolgozók fizetéseit és keményebb munkára ösztönzi őket, így automatikusan javul azok termelékenysége.


Azóta jelentős gazdasági irodalom foglalkozik az így kialakult függő közép-európai gazdaságok problémáival. Különösen igaz ez a lengyel miniszterelnökre, aki szerint a kiút az, ha elkezdjük visszaépíteni a rendszerváltáskor elveszett vállalatainkat és újjászervezni, illetve hatékonyabban termőre fogni tudástőkénket. Ez persze ma már sokkal nehezebb feladat, hiszen a nemzetközi piacokhoz való közvetlen kapcsolódásainkat jelentős részben elvesztettük. 

Az élemiszeriparunk modernizációjának ára az volt, hogy a szektor feletti ellenőrzést átengedtük a külföldi befektetőknek 

– zárja elemzését Jansik.

A bejegyzés trackback címe: https://makronom.mandiner.hu/trackback/141056

Ajánljuk még a témában