John Scalzi: Az összeomló birodalom – A Dűne és az Alapítvány keveréke űropera-ruhában

2017. április 30. 11:59

Rusznyák Csaba
Geekz
Leszögezném az elején: aki valami olyasmit vár, mint a Vének háborúja, vagyis belevaló, menő, ötletes sci-fi-eposzt, az Az összeomló birodalomban gond nélkül megtalálja majd a számításait.

A bekategorizálás kedvéért: Az összeomló birodalom nagyjából az Alapítvány és a Dűne keveréke, amennyiben egy krízishelyzetbe kerülő császárságban nagy nemesi házak marakodnak egymással a hatalomért és egy különös fontosságú bolygóért, miközben az évszázadok óta virágzó birodalom alapjai megremegnek, és elkerülhetetlen pusztulás közeleg. De a könyv ezen túl vegytiszta Scalzi, ami egyszerre a nagy erénye és a nagy hátránya.

Erénye, mert rutinosan, lendületesen vezetett, kiélezett konfliktusokkal derekasan csurig tömött cselekményét eleven karakterek, száraz humor és frappáns dialógusok töltik ki, vagyis szokás szerint veszettül olvastatja magát. Hátránya, mert ugyanazokból a mostanra unalmasra koptatott toposzokból építkezik, amelyekből a szerző összes eddigi könyve – például nagyon úgy tűnik, hogy Scalzi csak egyfajta markánsan, egyáltalán valahogyan megírt karaktert ismer: a hajthatatlan, szórakoztatóan szókimondó, a társadalmi normákra magasról szaró, és főleg (elsődleges jellemvonásként) ízesen, cinikusan káromkodó vagányt. Ezt az embertípust tudja, ezt húzza rá minden figurájára, aki kedves neki, a többiek meg általában jellegtelenek maradnak.

Az Ár mint a világépítésben és a narratívában is kulcsszerepet betöltő jelenség ugyan ötletes megkerülése a fénysebességnél gyorsabb utazás űroperás rákfenéjének, csak hát láttunk már sokkal ötletesebbet és főleg, kidolgozottabbat is (pl. Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben). Lehetséges, hogy egy sorozat első kötetéről lévén szó, ez a koncepció mélyül és részletesebbé válik a későbbiekben, de ezzel pont el is érkeztünk a könyv következő problémájához: ez a 300 oldal egyszerűen kevés. Scalzi csak addig jut benne, hogy bemutassa a világot és a karaktereket, illetve felvezesse a konfliktusokat, vagyis inkább érződik egy hosszú prológusnak, mint egy teljes regénynek – még csak valamirevaló finálé sem jut neki, inkább csak egy előzetest kapunk, hogy ez lesz majd, coming soon.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Egy sorozat első kötetéről van szó lehet ez még jobb is... Egyelőre az Alapítványban és a Dűnében még sokkal több az ötlet. Scalzi valahogyan egysiku, érdekes de talán túl egyszerű (olvastatja magát, nem kell sokat gondolkodni) Hozzá viszonyítva Simmonds ( Hyperion tetralógia) vagy Iaian M. Banks könyvei sokkal igényesebbek, bonyolultabbak bár nehezebben követhetők. Más szavakkal Scalzit elég egyszer elolvasni, amíg a másik kettőnél (pl. az idővel való játék miatt, mert nem lineárisan, az egymást követő fejezetek szerint, fut a cselekmény...) gyakran kell egy gyors duplázás is.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában