Migrációkutató Intézet

Gallai: Csak a migrációval nem lehet választást nyerni

2016. március 29. 11:06

Írta: Pintér Bence
A migrációs válság az európai integráció jövőjéről vetett fel alapvető kérdéseket, miközben szorosabbra fűzte a közép-európai országok szövetségét – mondja Gallai Sándor politológus, a Migrációkutató Intézet kutatója a Mandinernek. Az intézet célja, hogy egymás mellé rakja a jogi-humanitárius és a biztonságpolitikai-rendpárti megközelítést migrációügyben, és ki is egészítse ezeket más szempontokkal. Interjúnk.

Interjúnk a brüsszeli terrortámadások előtt készült.

*

Tavaly ősszel alakult a Migrációkutató Intézet, amelynek március elseje óta ön is tagja. Mit sikerült eddig elérniük?

Viszonylag gyorsan sikerült elérni azt, hogy legyen egy emberünk, aki jól ért a Közel-Kelethez, ilyen irányú PhD-je van, beszéli az arab nyelvet, tehát szakértője a témának. Van olyan kutató, aki jól érti a migráció biztonságpolitikai kontextusát, illetve dolgozott Svédországban menekültekkel, tehát empirikus tapasztalata is van. Aztán van olyan kutató, aki Magyarországon a Bevándorlási Hivatalnál töltött el sok évet; ő a közigazgatási, jogi aspektusokat ismeri. Őket szaktudásuk alapján hamar felfedezték az újságírók. Az intézetben eddig is volt egy junior kolléga, aki a politológiai területtel foglalkozott, de én is ezt a vonalat fogom erősíteni. Feladatom lesz továbbá az is, hogy akadémiai és nemzetközi kapcsolatainkat bővítsem, és a kutatásokat módszertani oldalról támogassam. Aki még nagyon hiányzik, az egy gazdasággal foglalkozó szakember.

Milyen kutatások indultak el?

Az intézet ősszel elkészített egy átfogó munkaanyagot: ennek most készül a rövidített, nagyjából száz oldalas nyilvános verziója, aminek angol nyelvű kivonata már fent van az intézeti honlapon. A kollégák egy része elment a macedón-görög határra, és még a határ lezárása előtt készítettek róla egy publikus beszámolót. Be szeretnénk kapcsolódni olyan akadémiai kutatásokba, amelyek megnéznék, hogy a kibocsátó régiókon belül mely tényezők hatnak a kivándorlásra, mi várható a közeljövőben ezen a területen; továbbá vizsgáljuk, hogy az Európai Unió és az egyes tagállamok mit kezdenek ezzel a kérdéssel.

Hogyan tud beszállni a vitákba az intézet?

Egyik deklarált célunk, hogy például a fogalomhasználatban, a problémák nevesítésében szakítson az egysíkúan humanitárius vonallal. Magyarországon akadémiai közegben jellemzően kétféle embert lehet leültetni, hogy a migrációról vitatkozzanak: a jogi-humanitárius megközelítést képviselőket, illetve a biztonságpolitikai vonal embereit, akiknek a maguk aspektusából egyaránt igazuk van, de álláspontjuk egyszerre aligha érvényesíthető. A Migrációkutató Intézetnek az a célja, hogy ezeket a nézőpontokat egymás mellé tudja rakni, és kiegészítse a gazdasági, geopolitikai, demográfiai és klímaügyi aspektusok vizsgálatával.

Élesen előjött az a kérdés, hogy hol húzódik a tagállami szuverenitás határa

 

A tavalyi év az egyre erősödő migrációs válságról és ennek hatásairól szólt. Milyen hatással volt ez az egy év alatt az Európai Unióra?

A migrációs válság kapcsán nagyon élesen előjött az a kérdés, hogy hol húzódik a tagállami szuverenitás határa, hogy mennyiben adjunk (további) jogosítványokat az uniós intézményeknek. Azt lehet megfigyelni, hogy az Európai Unióban egy-egy mélyítési hullám, a transznacionális szint megerősítése általában válságokhoz és megoldandó feladatokhoz, ügyekhez kapcsolódik. Azt láthatjuk, hogy a migráció is egy ilyen válságjelenség, amellyel kapcsolatban felmerült a szokásos recept, miszerint még több Európa kell. Ami most újdonság, hogy nem fajsúlyos tagállamok, kelet-európaiak azt mondják, hogy nem kérnek a mélyítésből. Egyetlen komoly szövetségese van ezeknek a tagállamoknak, Nagy-Britannia, ahol viszont ez a vita nem túl szerencsés módon egybeesik az EU-s tagságról tartandó népszavazással. A britekben mindig is volt az integráció mélyítésével szembeni berzenkedés. Márpedig akár minél több brüsszeli totojázást, akár minél több szuverenitást korlátozó intézkedést látnak, annál jobban erősödhet a kilépés támogatóinak tábora.

A migráció kapcsán az a legfőbb uniós kérdés, hogy milyen irányba fogja eltolni a hagyományos „föderatív Európa” versus „nemzetek Európája” vitát. Úgy látom, hogy a mostani válságban nem a szokásos, egyértelműen mélyítő recept jön. Vannak ilyen lépések, például a Frontex kapcsán, de látható az is, hogy közben korábban eldöntött, európai szintre „feltolt” szakpolitikák, így például a schengeni együttműködés vagy a dublini rendeletek végrehajtása akadozik. A migrációs hullámba beletörtek közös európai törekvések, ennek pedig nagyon súlyos belpolitikai hatásai vannak.

Mik ezek a hatások?

A migráció kapcsán furcsa politikai átrendeződés zajlik, mert a bevándorlás Kelet-Európában eredetileg nem volt releváns ügy. A nyugat-európai államok egy részében ez nagyon komoly törésvonalat okozott: látható, ahogy bizonyos szélsőséges pártok Franciaországban, Dániában, Belgiumban, Svédországban vagy éppen az Egyesült Királyságban elég jól „megélnek” a bevándorlás kérdéséből. Kelet-Európában a hasonló megnyilvánulások elsősorban a helyi kisebbségek, cigányok, zsidók, törökök vagy éppen magyarok ellen irányultak, országtól függően. Most a bevándorlás Kelet-Európában is megjelent belpolitikai ügyként, és az EU-ban pedig úgy csapódott le ez a konfliktus, hogy a bevándorlás kapcsán kevésbé érintett, nem kifejezetten célországok összefogtak, és ezen a területen meg akarják állítani az uniós együttműködés további mélyítését.

Az év végén már látszott, hogy egységes európai megoldás, kvótapolitika nem lesz

 

A brüsszeli politika is komoly változáson ment át az elmúlt egy évben. Fontos cél lett például a határok védelme és az érkezők ellenőrzése. Mi okozhatta a változást?

Nem tudok egyetlen konkrét okot mondani, több dolog egybeesése okozhatta ezt a fordulatot. Látszik például, ahogy a migrációra nyitottabb, többnyire liberális pártok népszerűsége sokat zuhant. A közben lezajlott választások eredményei nem egyértelműen mutatnak egyetlen irányba, de összességében elmondható, hogy a migrációban liberális álláspontot képviselők népszerűségvesztését hozták. A bevándorlás gyakran említett pozitívumai hosszabb távon is kétségesek, de rövid távon biztosan nem mutatkoznak; nem megfelelő politikai válaszokkal viszont már rövid távon is nagyon könnyen lehet szavazatokat veszíteni.

A német nyelvű országokban is megindult az átrendeződés.

Egyes országokban koalíciós kormányok vannak, például Ausztriában és Németországban, s látható a koalíciókon belüli egységes hozzáállás hiánya. Az osztrákoknál az SPÖ-s kancellárhoz képest fajsúlyosabbá vált az ÖVP-s külügyminiszter álláspontja. A németeknél a CDU-n belül és különösen a CSU-val kialakult viták gyengítették a kormány pozícióját, olyannyira, hogy az néha már a kormányzati stabilitást is veszélyeztette. A belső egyensúly megbomlásában, illetve a humanitárius diskurzus megtörésében, a biztonságpolitikai szempontok hangsúlyosabbá válásában a párizsi merényletek jelenthették a fordulatot. Az év végén az már látszott, hogy egységes európai megoldás, kvótapolitika nem lesz, hiszen az Unió egységét egyértelműen megtörte, hogy Magyarország és Szlovákia jogi síkra terelte a dolgot.

Jelentős változás például a visegrádi együttműködés megerősödése. Kitarthat ez akkor is, ha már nem lesz akut kérdés a migrációs válság?

A következő pár évben a visegrádi együttműködés vélhetően erősödni fog. Korábban, főleg az uniós tárgyalások idején, inkább rivalizáltak egymással ezek az államok: akkor az országokkal nem együtt, hanem külön-külön tárgyalt az Európai Bizottság, ebből és az eltérő érdekekből adódóan eltérő megállapodások is születtek. Például az agrárkérdésben nagyon markánsan eltért a lengyel megállapodás a többiekétől. Ne feledjük azt sem, hogy 2010 után Magyarországra olyan össztűz zúdult, hogy a magyar külügy kárenyhítése ellenére a magyar kormány komolyan elszigetelődött az európai porondon.

Mi hozta el a fordulatot?

A migrációs válsággal egyértelműen vége szakadt az elszigeteltségnek, bár az első kitörési pont az orosz szankciók kérdése volt, amikor Magyarország és Szlovákia egy platformra került, ugyanazon pragmatista elvek mentén. Ott talált először régiós szövetségesre Orbán Viktor, akinek a közelmúltban rendezett lengyel választások kimenetele tovább erősítette a régión belüli pozícióját. A jelenlegi lengyel kormány irányvonala egyértelműen közelebb áll az orbánihoz, de migránsügyben a csehek is, részben az ott is meglévő EU-szkepszis, részben saját kultúrájuk védelme miatt, beálltak a többi visegrádi ország mellé. Mindig is lesznek törések az együttműködésben, mert ha más-más az államok érdeke, akkor ez az együttműködés abban a kérdésben nem fog működni, de az mindenképp új mozzanat, hogy az Európai Tanács ülése előtt egyeztettek a kormányfők. Nem valószínű, hogy az ilyen egyeztetések sűrűsége eléri mondjuk az északi együttműködés vagy a Benelux-államok szintjét, de a jelenlegi fejlemények valóban élénkebb együttműködésre utalnak.

Kulcskérdés, hogy mi lesz a kelet-nyugat, a „régi” és „új” tagállam töréssel

 

Az egyik komoly töréspont Oroszország ügye, hiszen Lengyelország ebben markánsan eltér a magyar vagy a szlovák megközelítéstől.

Persze, a lengyel álláspont ebben homlokegyenest eltérő. A lengyelek ebben a kérdésben egész Európában a leginkább héja-pozíciót foglalják el, s a visegrádi társaságból ők a leginkább atlantisták. Az orosz kérdésben sosem lesz egyetértés, de erre mondtam azt, hogy bizonyos témákban, ahol a nemzeti érdek mást kíván, megmaradnak a különbségek. Más kérdésekben viszont közös álláspontra fognak helyezkedni.

Az Unió egyik kulcskérdése, hogy mi lesz a kelet-nyugat, a „régi” és „új” tagállam töréssel. Orbán Viktor nekiment egy tabunak: egy kis ország miniszterelnökeként beszélt országa szuverenitásról és uniós egyenjogúságáról. A lengyelek régiós nagyhatalomnak számítanak, s az előző kormányuk alatt elég jól beágyazódtak a Berlin-Párizs együttműködésbe. Most viszont a lengyelek is a szuverenitásukat próbálják erősíteni. A lengyel kormány hasonló helyzetben van, mint a Fidesz-kormány volt 2010-ben: vannak belpolitikai lépései, amelyek egy része arról szól, hogy saját mozgásterét bővítse, de ezért rájuk is éles nemzetközi kritika fog zúdulni. Érdekes kérdés lesz, hogy miként tudják védeni, erősíteni nemzeti szuverenitásukat. A PiS például, ellentétben a Fidesszel, nem az Európai Néppárthoz tartozik, így az Európai Parlamentben nincs olyan erős pozíciójuk; a Tanácsban viszont, úgy tűnik, számíthatnak a magyar kormány támogatására.

Érdemes ugyanakkor a csehekre is odafigyelni: az egyik szociáldemokrata cseh EP-képviselő nemrég arról írt cikket, hogy ha egy kelet-európai állam szeretne valamiféle különutas politikát folytatni, akkor egyből kioktatják európai értékekből és szankciókkal fenyegetik, míg ha ugyanezt a britek teszik, akkor mindenki azon töri magát, hogy miként segítsen a brit kormánynak pozíciója erősítésében. Látható tehát, hogy a másodrendűség elleni felszólalás nem jobb- és baloldal kérdése a régióban. A cseh szociáldemokrata képviselő, a lengyel és a magyar kormányfő egyaránt azt kérdezi: miért van az, hogy másoknak szabad, nekünk pedig nem szabad? Ennek a kérdésnek a felvetése új dolog, a „kelet-nyugat” megosztottság éleződésében a keletiek részben összefogtak, hogy egyenrangúvá váljanak, amire viszont egyes nyugatiak azt mondják: ha kellett a pénzünk, akkor most válassz: vagy elfogadod, amit mondunk, vagy lehet pénz nélküli egyenjogúságod. A keletiek politikájának egyik kulcsa a nemzeti szuverenitásuk erősítése; ez volt az üzenete a március 15-i hivatalos ünnepségnek is: a tagállami szuverenitás fontos és tisztelendő.

De a kérdésre elég egyszerű a válasz, nem? London pénzt hoz, Budapest pénzt visz.

Igen, éppen ez a hivatkozási alap, s ezért lehet az lesz a következmény, hogy ha a szuverenitást próbáljuk erősíteni, akkor arra a válasz az anyag „egyenjogúsítás”, azaz hosszabb távon csökkenteni fogják a támogatást; vagy olyan feltételekhez kötik, amelyek fenntarthatatlanná teszik.

Visszatérve a migrációra: hogyan rendezte át a tavalyi válság a nyugat-európai országok politikai tájképét? Várható a szélsőséges pártok további erősödése?

Jelenleg többnyire erősödnek ezek a pártok, de hogy ez a trend meddig tarthat, nem tudom. Azt fontos leszögezni, hogy az európai migráción belül új dimenzióról beszélhetünk, hogy az illegális migráció tömegessé vált. Korábban, amikor bevándorláspárti politikát folytattak egyes európai országok, akkor inkább lefölözték a bevándorolni akarók közül a képzetteket, akikkel maguk is jól jártak a munkaerőpiacukon. Az Egyesült Államok, Ausztrália vagy Izrael régóta és magas szinten műveli ugyanezt: aki a munkaerőpiacon könnyen integrálható, azt szeretettel várják; miközben tényleges menekültből, aki jogosult a nemzetközi jogvédelemre, úgyis kevesebb van; míg végül a többiek, aki gazdasági értelemben kevésbé hasznosak, azok viszont nem jöhetnek.

Kik jönnek most az EU-ba?

Az Unióba a mostani hullámban döntően olyanok érkeznek, akik szakképzettség hiányában rövid távon nem integrálhatók, a befogadó ország nyelvét nem beszélik. Ráadásul ők nem az EU vonatkozó szabályai szerint, a kötelező eljárásokat követve, hanem illegálisan szeretnének bejönni. Nem mellékesen: az EU-n belüli hozzáállást egyébként jól jelzi, hogy őket korábban illegális migránsoknak hívták, most viszont ők az „irreguláris”, szabálytalanul érkező migránsok. A migráns terminológia egyébként is szembe megy a józan ésszel. Ha például egy egyetemi hallgatónk kimegy Erasmusszal külföldön tanulni, akkor ő máris migráns lesz. Vicces, de én a jelenlegi nemzetközi fogalomhasználat alapján már háromszoros „migráns” vagyok.

A migráció kapcsán régóta tart egy fogalomhasználati vita is.

Muszáj különbséget tenni menedékkérők és gazdasági migránsok között, mivel az ő helyzetük jogilag eltérő megítélés alá esik. Hogy a gazdasági migránsok közül kiket fogadnak be a tagállamok, az egyértelműen nemzeti hatáskör. Most viszont tömegesen érkeztek olyanok, akik gazdasági célból, de a menekültjog mögé bújva szeretnének eljutni vágyott célországaikba. Esetükben le kellene folytatni az eljárást, hogy egyáltalán kik jogosult menekültstátuszra. A tagállamokat felkészületlenül érte, hogy a schengeni együttműködés alapján illetékes országok (Görögország és Olaszország) nem győzték a nyomást, ráadásul a politikai zsarolástól sem riadtak vissza, amikor azzal fenyegetőztek, hogy ha a többi tagállam nem ad még jelentősebb anyagi segítséget, akkor rájuk eresztik a regisztrálatlan migránsok tömegeit. Ez is hatással volt a többi ország belpolitikai helyzetére.

Másik szálon pedig az is nyilvánvaló, hogy a korábbi migránsok integrációja sem volt olyan sikeres, mint ahogy azt például migrációpárti politikusok vagy éppen egyes akadémiai iskolák képviselői leírták. Az EU több országában az elmúlt évekig alapértékként definiált multikulturalizmus láthatóan több sebből vérzik. Egyre több olyan tanulmányt lehet olvasni, akár akadémiai, akár kormányzati vonalon, amelyik párhuzamos társadalmakról, etnikai zárványokról beszél, és elismeri, hogy az integráció sok helyütt csak korlátozottan vagy egyáltalán nem ment végbe. Ezek a dolgok egyértelműen erősítették a szélsőséges pártokat Európában; ez annál is fontosabb, hogy mi történik éppen az Unió délkeleti határainál. Egy (nyugat-)európai szavazópolgárnak a görög migránspolitikánál sokkal fontosabb az, hogy mi történik saját hazájában, ha kilép háza vagy lakása ajtaján: van-e közbiztonság vagy nincs; elveszíti-e a munkáját egy olcsóbban dolgozó migráns miatt vagy sem; megvágják-e családi vagy szociális juttatásait azért, mert a migránsok integrációjára az addigiaknál több pénzt kell fordítani. Ezek a dolgok élezik igazán a feszültséget.

A mostani hullámban döntően olyanok érkeznek, akik rövid távon nem integrálhatók

 

Michel Houellebecq könyvét olvasta?

Nem, de a recenziók alapján tudom, hogy miről szól.

Reális szcenárió lehet, amiről ő ír?

Ha csak a demográfiai trendeket nézzük, akkor akár reális is lehet. Ha megnézzük azt, hogy mekkora a migránsokat kibocsátó régiók népességnövekedése, s ehhez képest hogyan alakulnak az európai mutatók, akkor népességkeveredés esetén hosszú távon reális lehet Houellebecq víziója. Ha tömegesen érkeznek más kultúrájú családok, ahol anyánként 4-5 gyermek születik, míg nálunk marad az 1-2, hosszabb távon nem kérdés, hogy ki marad meg: ez a kultúránk, a civilizációnk végét jelentené. Ebből az aspektusból érthető, hogy a magyar kormány miért vallja, hogy a demográfiai problémákat nem elsősorban a bevándorlás ösztönzésével, hanem családpolitikával kellene megoldani. És persze – a gazdasági mellett – a demográfiai helyzettel is összefügg a magyar külpolitikának az a feltételezése, hogy Európa hosszabb távon elveszíti vezető jelenlegi helyzetét; helyette jön Ázsia dominanciája mind gazdasági, mind demográfiai értelemben.

A tavalyi év nem csak Európában, de itthon is a bevándorlásról szólt. Az év elején még inkább lefelé ment a kormánypártok népszerűsége, aztán jött a migráció. Ez a helyzet viszont nem tart örökké…

A kormányoldal nem építhet csak erre, hiszen egy-egy választás kimenete rendszerint többtényezős dolog. Lehetett azt mondani, hogy a 2014-es választás a rezsicsökkentés győzelme volt, de ha például lettek volna az ellenzéki oldalon életképesebb alternatívák, akkor biztosan más mandátumarányok születtek volna. Ugyanez a helyzet a migráció kérdésével kapcsolatban. Lehet azt mondani, hogy a migrációs politikája növelte a kormány és a kormánypártok népszerűségét; azt is lehet mondani, hogy vélhetően ez egy tartós téma lesz, amiből a jövőben is lehet politikai tőkét kovácsolni; de ez önmagában nem lehet elég 2018-ban a mostani kormánypártok győzelméhez. Egyrészről a hiba lehetősége mindig benne van a kormányzásban, másrészt mindig vannak olyan területek, olyan szakpolitikai kérdések, ahol kénytelen népszerűtlen dolgokat csinálni a kormányok. Szerintem a migrációs témával és politikával nem lehet nyerni, de az kétségtelen, hogy a magyar választók értékrendje alapján a mostani kormányzati irányvonal a következő években is népszerű maradhat.

Mi lehet az oka annak, hogy a Jobbik hasonló retorikája, amelyet korábban már például a vámosszabadi menekülttábor ügyében is képviseltek, nem volt ennyire sikeres?

Nem mindegy, hogy valaki csak beszélni tud, vagy lehetősége van a cselekvésre is. Ráadásul a Fidesz kezére játszott az, hogy az európai színtéren sokáig nem született semmilyen megoldás. Ilyen helyzetben, ha van egy kormány, amelyik úgy tudja feltüntetni magát, hogy ő cselekvőképes, és ráadásul cselekszik is, annak szavazói megítélése önmagában is pozitív lehet. Ha ráadásul kialakul egy félelem, egy ellenérzés, amelyre a kormány megoldást kínál, akkor erre kampányeszközökkel is rá lehet segíteni. Ha egy választóban tudatosodik, hogy veszélyhelyzet van, és azt látja, hogy a kormány ez ellen lépéseket tesz, az önmagában növeli bármilyen színezetű kormány népszerűségét.

A Jobbik vonatkozásában ezen felül az is fontos tényező, hogy mennyi embert tudnak az üzeneteikkel elérni. E tekintetben egy kormányzati pozícióban lévő pártnak mindig sokkal kedvezőbb a helyzete, mert jóval több csatornán érheti el a szavazókat. Egy ellenzéki párt általában nagyon kevés embert tud elérni békeidőben. Választási kampány idején persze más a helyzet, de két választás között az ellenzéki pártokra, s igazából a kormánypártokra sem nagyon nem szoktak figyelni a politikával csak a választások idején foglakozók. Ha helyzet van, elsősorban azt nézik, hogy a kormány mit cselekszik. És hogy ebből mi és hogyan éri el a választók ingerküszöbét? Az érdeklődők körében megvannak a kialakult fogyasztási szokások, hogy ki milyen forrásokból tájékozódik. Ebben nagyon fontos generációs különbségek vannak, és ezzel is összefügg, hogy a Jobbik inkább a fiatalok pártja. A fiatalok könnyebben elérhetők az interneten keresztül, míg a napilapok és a tévé továbbra is inkább az idősebbek felé kínál kommunikációs csatornát.

 Orbán szakított a problémák valódi természetét gyakran elfedő politikailag korrekt beszéddel

 

Az ellenzék baloldali fele pedig eleinte arról beszélt, hogy a bevándorlás nem probléma itthon  ami annyiban igaz volt, hogy láthatóan egy migráns sem akart Magyarországon maradni. Taktikai hiba volt ez a fajta kommunikáció?

Ez annak leképeződése volt, amit európai szinten láttunk. A klasszikus európai válasz a migrációs ügyben a humanitárius válasz volt, amelyik emberi jogi oldalról fogta meg a dolgot. A domináns európai válasszal összhangban állt a hazai baloldal válasza, és csak később vették észre, hogy ezzel szemben például a határ mentén élő emberek azt látják, hogy az új helyzetben nem engedhetik el az az addig önállóan közlekedő gyermekeiket egyedül iskolába; vagy azt, hogy a falujukban a szemét elborított mindent; vagy Budapesten, a Keleti környékén lakók azt észlelték a migrációból, hogy az aluljáró megtelt bevándorlókkal, akik beleléptek a közvetlenül érintettek mindennapi komfortzónájába. A baloldal még akkor is ezt az elvhű emberi jogi álláspontot próbálta vinni, amikor már látszott, hogy az átlagszavazó – Párizs után – a humanitárius szempontok elé helyezi a biztonságpolitikai kockázatokat, a potenciális terroristák beáramlását.

A baloldal helyzetét az is aláásta, hogy a jogi érvelés hitelességét gyengíti, ha a migránsok viselkedése jogszerűtlen. Mit lehet tenni akkor, ha jogilag egyértelmű, hogy a menekültként érkező migránsoknak milyen eljárást és hol kellene végigvárniuk, de ők ezt nem szeretnék végigcsinálni. Mi ilyenkor a teendő baloldaliként? A migráns jogait korlátozzam? Saját elveimet adjam fel?

A jobboldal felismerte, hogy amikor az illegális migránsok összetorlódnak, és vegyesen van közöttük menekült és egyéb migráns is, akkor, ha a menedékjog megilletettje sem akarja az eljárást végigcsinálni, egy rendpárti politika az ésszerű és politikailag is többet hoz a konyhára. A baloldal legfőbb gyengesége az volt, hogy egy dimenziósan közelítette meg a migrációs kérdést. Érdekes volt látni, hogy épp a leginkább elvhűnek tekinthető LMP volt képes a korrekcióra, amikor a vezetői nyilvánosan ismerték be megközelítésük elhibázottságát, tarthatatlanságát.

A kormány intézkedései tavaly leginkább az akut válságkezelést célozták. A terrorveszélyhelyzettel kapcsolatban azonban már felmerült, hogy főleg a téma napirenden tartása a cél, egyfajta politikai termékként.

Szerintem teljesen jogos elvárás, hogy legyen olyan jogszabályi rendelkezés, amely mondjuk egy budapesti koncerten vagy sporteseményen – reményeink szerint soha elő nem forduló – merénylet esetén mozgásteret ad a kormánynak az azonnali cselekvéshez. Ez egy olyan helyzet, amivel eddig szerencsére nem kellett szembesülnünk, de felelőtlenség lenne az akármilyen kicsi kockázatot figyelmen kívül hagyni. Arról lehetne vitatkozni, hogy ennek a jogszabályi hátterét hogyan teremtsék meg: alkotmányos szinten vagy csak törvényben? Mindkettőre találunk példát az európai országok gyakorlatában, de olyan országot nem nagyon tudunk, ahol nincs erre vonatkozó szabályrendszer. Ennek kialakítása tehát egy legitim cél és jogos elvárás. Annyiban egyet tudok érteni a politikai termék hasonlattal, hogy az alkotmányos szintű szabályozásra vonatkozó javaslatnak – kormányzati kétharmad hiányában – meglenne az a politikai hozadéka, hogy az ellenzéki pártoknak is egyértelműen színt kellene vallaniuk: támogatják-e vagy sem, azaz osztoznak-e a politikai felelősségen vagy nem?

Orbán Viktor kezdettől képviselt, rendpárti politikája úgy tűnik feltette őt az európai választók térképére. Kinéz a miniszterelnöknek egy európai karrier?

Orbán Viktor brüsszeli-strasbourgi népszerűsége aligha nőtt a migrációs politikájával. A választók közötti ismertségét és elfogadottságát viszont vélhetően nagymértékben növelte, főleg az elmúlt hónapokban mutatott, viszonylag konzisztens hozzáállásával, és azért, mert szakított a problémák valódi természetét gyakran elfedő, ún. politikailag korrekt beszéddel. Az, hogy nevén nevezi a dolgokat, egy átlagos nyugat-európai szavazó számára is szimpatikusabb, mint amikor politikailag korrekten próbálják megközelíteni az adott kérdéseket úgy, hogy közben pedig elsikkad a valós probléma. Nem ismerem az ambícióit, de politikai karaktere alapján könnyen lehet, hogy unalmasnak találná az Unió intézményrendszerét és politikai kultúráját.

Brüsszel ostorozásából viszont adódna, hogy – az Uniót bírálókkal összefogva – készüljön egy az európai integrációra és intézményrendszerére vonatkozó javaslat-csomag. Ha nem jó az, ahogyan az Európai Unió működik, akkor ambiciózus, de politikailag logikus és tőkét, hitelességet növelő lépés lenne valamilyen alternatíva felmutatása. Jelenleg ez azért lenne reménytelen vállalkozás, mert ehhez csökkenteni kellene a jelenlegi uniós intézmények jog- és hatáskörét, aminek viszont a tagállamok többségében és Brüsszelben nincs támogatottsága. Ha azonban Európát tovább gyengítik az elhúzódó gazdasági és politikai válságok, akkor egyre több országban lehet olyan politikai elégedetlenség, amely a mostani kormánypártok gyengüléséhez, bukásához vezethet. Aki ilyen helyzetben úttörő szerepet visz, az javítja saját, illetve pártja túlélési esélyeit. Az alkalmazkodóképesség, az állandó megújulási készség, ami más megközelítésben köpönyegforgatásnak tűnhet, a mai politikában inkább számít politikai erénynek. Ráérezni azokra a pillanatokra, amikor valami újat kell mondani vagy fel kell adni az addigi álláspontot, az egyik legnehezebb politikusi feladat.


Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 24 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ó, persze!
Amíg q kormány az ország védelmével van/lesz elfoglalva, a tetűk nyüzsögnek.

Ha Orbán nem azt tette volna, amit, akkor most azért vinnyogna a politológus-had, hogy nem védi az országot!
Puklik ezek mind.

Átfogó, érzelemmentesen korrekt leírása a helyzetnek.
Kár, hogy a migrációt okozó erőkről nincs szó, mintha azok nem is lennének, csak úgy spontán...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés