Menedék

Virtualitás és valóság: az adózás határai – Facebook és Google az európai médiapiacon III.

2015. március 17. 15:51

Írta: Zulik Ákos
Alkalmas-e az Európai Unió áfarendszere a határokon átívelő digitális szolgáltatások ésszerű kezelésére? Megfelelő módon van megszervezve a technológiai nagyvállalatok társasági adófizetése? Milyen adóoptimalizálási megoldásokra építenek ezek a cégek és hogyan reagálnak erre a nemzeti és uniós szisztémák? Lehet értelmes szerepe a reklámadóhoz hasonló unortodox megoldásoknak? A Facebook és a Google európai médiapiacon betöltött szerepének kevéssé egyértelmű aspektusait taglaló cikksorozat harmadik része a médiapiaci fókuszról kitekintve ezeket a dilemmákat mutatja be adószakemberek megszólaltatásával.

Különböző áfaszabályok cégeknek és magánszemélyeknek

Általános elv a forgalmi adózásban az Unión belül, hogy amennyiben a szolgáltatás igénybevevője adóalany (vagyis egy vállalkozás), akkor abban az államban kell megfizetni az áfá-t, ahol ez a szervezet működik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy „a szolgáltatás nyújtója nettó értékben állítja ki a számlát, az igénybevevő pedig ugyanazon bevalláson belül fizetendő és levonható áfa-ként is feltünteti a saját országára jellemző adómértéket” – magyarázza Király László György közgazdász, a Royal Image nevű adótanácsadó kft. tulajdonosa, az APEH korábbi elnöke. 

Ez a fordított adózás elve, ami Balogh László, az Ingatlan.com és Köpönyeg nevű online szolgáltatásokat felépítő Arkon Zrt. vezető gazdasági szakértője, a Reklámadóblog gazdája szerint 2006-7 óta nagyon jól működik az Európai Unióban. Ha a vevő nem adóalany (tehát pl. magánszemély), akkor korábban a szolgáltatás nyújtójának székhelye szerinti adókulcsot kellett felszámítani. 2015-től kezdve azonban már az igénybevevő országa szerinti mértékkel kell a számlát kiállítani. A szakértő úgy véli: „ez lenne az ideális, a trükk viszont az, hogy ez még csak magánszemélyekre vagy olyan, rendszerint nagyon kicsi vállalkozásokra érvényes, akik nem alanyai a forgalmi adónak. Nyilvánvalóan senki sem vásárol nagy volumenben Facebook- vagy Google-reklámokat magánszemélyként mondjuk a politikusokon kívül.

Ez a rendszer az Arkon közgazdásza szerint „nagy erőpróba a tagállami adóhivataloknak”, miközben „nagy adminisztratív könnyebbség az igénybevevőnek”. A kockázatok ugyanakkor adottak, „ezzel lehet sakkozni is - a szolgáltatók nem vizsgálhatják, hogy tényleg az vagy-e, akinek mondod magad”. „Sokan féltek is, hogy az online piacokon megjelennek a pszeudo-luxemburgi fogyasztók. Az lesz igazán érdekes, amikor pár éven belül kiterjesztik a vállalkozásokra is az új szabályokat, miközben az egyes piacokon egyelőre a nagy szolgáltatók árazása sem egységes” – teszi hozzá Balogh.

A nemzetek közötti forgalom és a nemzeti adóztatás feszültsége

Király László György szerint a gazdaság nemzetköziesedése természeténél fogva hoz elő strukturális problémákat a forgalmi adózásban. Az EU ugyanis deklarálja a négy szabadság elvét, az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlását, lebontja a vámhatárokat.

„Olyan területeken is megmaradnak viszont a nemzeti adórendszerek, amelyek kifejezetten a forgalomhoz kapcsolódnak. Ha a jövedelemhez kapcsolódó adókról beszélünk, a földrajzi elhelyezkedés jól meghatározható. A forgalomhoz kapcsolódó ügyekben viszont ez már problémát okozhat. A piactorzító hatások elkerülése érdekében itt az az elv, hogy a termék értékesítésének helye szerinti áfának kell rárakódnia. Ez azért fontos, hogy például Magyarországon a német, a szlovák és a magyar cipő közötti árversenyt a gyártási hely áfája ne befolyásolja” - magyarázza a szakember.

A probléma ezzel az, hogy ha a termék elhagyja az ország területét, a nettó vételár mellé az eladó nem számítja fel az általános forgalmi adót számlában, miközben ugyanakkor az előállításhoz felhasznált alapanyag, segédanyagok, energia stb. beszerzése során azt vele megfizettették a hazai eladók. Ezért itt a termelő visszaigénylővé válik, míg az értékesítési oldalon nem keletkezik befizetendő adója. Folyamatosan nettó visszaigénylő. „Ez a vállalkozásra folyamatos finanszírozási terheket ró, miközben megteremti a csalás, a feketegazdaság lehetősét is” – mutat rá a korábbi APEH-elnök.

A jövedelem és a forgalom adóztatása közötti választás a szakember szerint éppen ezért válik fontos gazdaságfilozófiai kérdéssé. „Ahol a jövedelem elrejthető, ott nyilván a forgalmat akarják adóztatni. Amikor valaki a boltban vásárol, mindegy hogy azt az adózott fizetéséből, a feketén megszerzett jövedelméből vagy akár lopott pénzből teszi, ki kell fizetnie az áfát. Ez csökkenti az informális gazdaságot, a visszaigénylési visszaélések miatt viszont egyúttal generálja is”.

Ez a forgalmi adóhoz kapcsolódó dilemmát a liberalizált gazdaság lényege, a regisztrációs kötelezettségek hiánya veti fel. Király László György ezért a feloldást a transznacionális adóztatási struktúrák kialakulásában látja. „Szerintem elkerülhetetlen, hogy az Európai Unión belül megszűnjenek a nemzeti áfák és egységes forgalmi adórendszer alakuljon ki. Így egységes kulcs rakódna a termékekre, az adót pedig egy uniós szintű adóhivatal szedné be”.

Ez viszont magától értetődően hoz magával fontos politikai konfliktusokat. „A bevételeket aztán valamilyen mechanizmus szerint újraosztanák a tagállamok között – és éppen ennek mibenléte a történet gyenge pontja. Köztes megoldás lehet, ha az uniós adóhivatalhoz csak a határon átnyúló forgalom kerül. De ehhez is egységes adókulcsok kellenek, ami az országok szabadságát veszélyezteti. Ha különbözőek lennének a belföldi áfák és egységesek a határon átnyúló kulcsok, annak hihetetlen versenytorzító hatása lenne. A csalás lehetősége pedig megsokszorozódna. Szóval a köztes megoldás nem működik”.

A társasági adó minimalizálása bevett eljárás

Balogh László a társasági adót jól definiált koncepciónak tartja, ahol a valós gazdasági jelenlét határozza meg az adófizetés helyét. Ez legtöbbször az irányítás és döntéshozatal helyéhez kapcsolódik, de egy digitális iparágban működő cégnél például a szerverek elhelyezése is irányadó lehet. Hasonlóan fogalmaz Király László György is: „A társasági adó sokkal egyszerűbb, mert lehet tudni, hol van a székhelye az adott cégnek. A jövedelmi adók mindig a letelepedés helyéhez vagy a tevékenységvégzéshez kapcsolódnak, és nem az értékesítéshez”.

A stabil definíciók ugyanakkor nem jelentik azt, hogy ne lenne lehetséges az optimalizálás, az adók különlegesen alacsony kulcsokat biztosító országokban való megfizetése. Ahogyan Balogh László fogalmaz: „A társasági adó esetében a legnagyobb technológiai óriásvállalatok legtöbbször azt az egyszerű tényt használják ki, hogy amerikai és európai szemszögből nézve ugyanaz a gazdasági kapcsolat más elbírálás alá esik. Ehhez kapcsolódó tranzakciókkal olyan alacsony effektív adókulcsokat érnek el, ami sok embernél kiveri a biztosítékot”.

Az egyik leginkább elhíresült adóelkerülési forma is az efféle hibrid tervezésre épít – az egyes országok bizonyos formákat vállalatoknak tekintenek, mások pedig csak személyegyesülésnek. Az úgynevezett DIDS (Double Irish Dutch Sandwich) családba tartozó megoldások lényege az, hogy a nagy cégek különböző jogdíjakkal és transzferárakkal leányvállalataik között mozgatják az adóalapokat úgy, hogy a összességében alig kell több társasági adót fizetni a séma végén megtalálható adóparadicsom brutálisan alacsony szintjeinél. Ugyan az utóbbi időben ez a lehetőség különböző írországi jogszabályi változások miatt többször megkérdőjeleződött, a forma végeredményben tovább használható. 

Vannak azonban más megoldások is – említi Deák Dániel, a BCE jogászprofesszora. „Egy másik mód annak kihasználása, hogy egyes pénzügyi instrumentumok egyik oldalról szemlélve kölcsönnek, máshonnan nézve pedig tőke-hozzájárulásnak számítanak”. Szerinte az adózással kapcsolatban a cégeken belüli tranzakciók árazása jelentenek még igazán fontos kérdést, „mindenki arra kíváncsi, hogy a kaliforniai Apple mennyire reális árakon adja át szellemi termékeit mondjuk a luxemburgi iTunes-nak”. Ezt ugyanis kívülről nem lehet megmondani.

A meglévő eszközöket nemcsak a digitális szektor használja. Igaz viszont, hogy a jelenség a globális internetes szolgáltatások univerzumában különösen elterjedt. A professzor rámutat: „Nyilvánvalóan a digitális világban mozgó vállalatok az agresszív adótervezésben, hibrid tervezésben világszerte élen járnak. Nem azért mert gonoszak, hanem mert sokkal cseppfolyósabb a terület”.

Az adóelkerülés elleni létező törekvések

A 2008-as pénzügyi válság óta a nemzetközi adóelkerülés nemcsak népszerű téma, de annak intézményi kezelésére is több kezdeményezés indult útjára. A legtöbb ilyen megoldás valamilyen módon az egyes adóhatóságok közötti információcserét igyekszik egységesíteni, a legfontosabb szereplők között pedig az EU, az USA, az OECD és különböző G-formációk is megtalálhatóak. Az együttműködési megállapodásokat egyre inkább elfogadják az erős banktitok-szabályozással rendelkező államok is, így néhány éven belül maguk a sémák működésbe is fognak lépni.

Több forrásunk említette az OECD által kidolgozott multilaterális egyezményt, amelynek célja az adóügyekben való kölcsönös segítségnyújtás és fontos újítás benne, hogy az aláírók között az információnyújtás nem tagadható meg banktitokra hivatkozva. Az USA által bevezetett FATCA (Foreign Account Tax Compliance Act) szabályozás a számlainformációk automatikus cseréjéről rendelkezik, és 30%-os büntetőadót vet ki az együttműködést megtagadó államokba vagy bankokba irányuló kifizetésekre. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy bank, működjön bárhol a világban, lényegében kénytelen az amerikai adózókról információkat adni az USA-nak, ha versenyképesen kíván kapcsolatot tartani az amerikai piaccal.

További releváns intézmény az automatikus információcsere új globális sztenderdje, ami erősen épít a FATCA alapjaira (és az ennek korai alkalmazására vonatkozó G5-kezdeményezés), illetve az OECD globális fóruma, ami az információcsere-sztenderdek megvalósulását vizsgálja. Az Európai Bizottság pedig februárban kezdeményezte, hogy a tagállami adóhatóságok osszák meg egymással információikat az ún. rulingokról.(Ezek az adószabályozás egyes elemeinek adóhatóságok által – vállalatok vagy egyének részére kiadott – írásos értelmezései.)

Ezek a nemzetközi fejlemények ugyanakkor nem jelentenek közvetlen gátat az agresszív adóoptimalizációval szemben, amely többnyire teljesen legális konstrukciókra építenek. Forrásunk szerint legfeljebb a joggal való visszaélés tilalmát kimondó és „ehhez hasonló általános gumiszabályokra” hivatkozva kérdőjelezhető meg a nagyvállalatok eljárásának jogszerűsége. Az internetes technológiák esetében pedig még nehezebb a helyzet. Forrásunk szerint a vagyont és jövedelmet érintő adók esetében fontos tényező, hogy „kettős adóztatást kizáró egyezmények modelljei alapvetően az internet elterjedését megelőzően íródtak és nem igazán tudják kezelni a digitális gazdaság kérdéseit (pl. telephely keletkezése), így a hatályuk alá eső adók tekintetében akadályát jelentik a csak virtuálisan jelenlévő szolgáltatások hazai adóztatásának”. 

Vannak ugyanakkor törekvések a nemzetközi egyezményes keretek frissítésére. Ilyen például az OECD által menedzselt BEPS (Base Erosion and Profit Shifting – Adóalap-erózió és nyereségátvitel) nevű projekt. Ez a kezdeményezés közvetlenül a vállalatok adóalapjainak országok közötti, adóoptimalizálási célú átvitelét igyekszik tisztábban szabályozhatóvá tenni. Ennek 15 pontból álló akciótervét 2013-ban mutatták be, 2014 őszén pedig megjelent az első munkaanyag – éppen a digitális gazdasághoz kapcsolódó kérdéseket tárgyalva. A konkrétumok mindazonáltal még nem egyértelműek.  

Egyik forrásunk szerint e kezdeményezések olyan célokat szolgálnak, amelyek a digitális gazdaság területén is legitimek: ne lehessen a profitokat adótervezési eszközökkel olyan országokba kiszervezni, amelyeknek a létrejöttéhez kevés közük van. Hozzáteszi viszont azt is, hogy bizonyos kezdeményezések a nagyobb, kevésbé versenyképes adórendszerű országok érdekeit szolgálják – a cél sokszor az alacsonyabb adókulccsal versenyző országok gazdasági előnyeinek letörése. A társasági adók ráadásául a közgazdasági elmélet szerint éppen a nagyobb társadalmi veszteséget (értsd: a fogyasztók és termelők összesített veszteségei nagyobbak, mint az állam által megszerzett haszon) okozó adónemek közé tartoznak – alacsony szintjük ezért önmagában nem lehet probléma.

Túl vagyunk azon, hogy a nemzetállam lajhártermészetére várjunk?

A különböző kooperációs sémák terjedése biztosnak látszik, ugyanakkor a forrásaink felvetik azt is: ezek a megegyezések eleve a nemzetállam szuverenitását korlátozzák, hosszabb távon pedig akár nemzetek feletti megoldások is elképzelhetőek. „Amíg a gazdaság nemzetköziesedik, addig az adórendszerek bigott módon nemzetiek. Ez folyamatos konfliktusokat gerjeszt” – érzékelteti a problémát Király László György.

Az egykori APEH-elnök szerint „a globalizált gazdaságban nem lehet nemzeti módon adóztatni, hiszen nem tudjuk hogyan definiálni a nemzetállam hatáskörébe tartozó fókuszt”. Az elmélet szerint a verseny torzításának és az egyenlőtlenségek elkerülésének érdekében „egy egységes gazdasági térben még a jövedelemadóknak is egységesnek kellene lennie”.

Természetesen ez újfent súlyos politikai dilemmákat vet fel. „Ha kiegyenlítődnek az adók, akkor a helyi kormány már csak a pénz elköltéséről dönthet. Ha a Google és a Facebook Írországban fizet adót olyan jövedelem után, amely sok-sok országban történő értékesítések nyomán keletkezik, az megint egyenlőtlenségeket szülhet. Látszik, hogy a feszültség feloldásához a pénzköltés központi újraelosztása szükséges” – magyarázza.

Király László György ezért egyértelműen a nemzetállami struktúrák integrációja mellett érvel: „Ha a gazdaság felszámolja a határokat, akkor az államiság szintjén is egységességnek kell kialakulnia, hiszen nem tarthatóak fenn a potenciálkülönbségek. Ez nem valami forradalmian újszerű gondolat. Senki nem izgul azon, hogy bár Magyarországon a nemzeti jövedelem jelentős részét Budapesten és a Dunántúlon állítják elő, az adó ugyanannyi Békésben mint Győr-Moson-Sopron megyében. Ha jogosnak érezzük, hogy a nemzetállamoknak elkülönülő gazdaságpolitikája van, akkor miért nem zavar bennünket az országrészek közötti egyenlőség?

Deák Dániel szintén a nemzetállamokat magasabb szintű intézményekkel helyettesítő megoldásokat tartja a helyzetre adott adekvát reakciónak. „A közösségi jog autonóm, ugyanakkor nincs mögötte állam – tehát ma félállami struktúrák vannak a nemzetek felett Európában. A nemzetállamok együttműködésére alapuló megoldásoknak nincs reális alapja, hiszen maga a nemzetállam van lebomlóban” – szögezi le.

A professzor szerint a transznacionalitás mellett a helyi megoldások is fontos szerepet kaphatnak a jövőben: „A gazdaság rohamosan nemzetköziesedik, ugyanakkor itt vannak a nemzetállamok, amelyek számára a globális vállalatok tevékenysége átláthatatlan. A nemzetállam alatti és feletti szerveződési szintek válnak fontossá. Túl vagyunk azon, hogy a nemzetállam lajhártermészetére várjunk – a vállalatok maguk teremtik meg azokat a kereteket, amiben önmagukat szabályozzák”.

A nemzetállam is labdába rúg

A transznacionalitást szorgalmazó hangok mellett ugyanakkor egyre több európai ország tesz kísérletet arra, hogy valamilyen módon részesedést szerezzenek a globális digitális cégek profitjából vagy bevételeiből. Egyes értelmezésekben ilyen eszköz lehet akár a Magyarországon reklámadó is.

Nem sok szó esik arról, hogy a reklámadó teljesen alkalmas az adófizetési kötelezettség keletkeztetésére attól függetlenül, hogy nem vagyok biztos abban, ez-e az eredeti cél. Mindenesetre ezeknek a cégeknek is felmerülnek kapcsolódó kötelezettségeik. A németek pedig szerzői jogokra hivatkozva vetettek ki bizonyos mértékű adót. Franciaországban és Olaszországban is voltak hasonló próbálkozások, amelyek elhaltak” – magyarázza Balogh László.

A Reklámadóblog szakértője szerint ilyen megoldások akkor érhetnek célba, ha a jogi kételyek eloszlanak körülöttük, és a más országban székhellyel rendelkező nagy cégektől is sikerül behajtani az adót. Ez nem egyszerű feladat, viszont ígéretes: „Ha valahol sikerül erre hatékony megoldást találni, rést ütni a pajzson, akkor Burkina Faso-tól Kanadáig mindenki megfontolná az adott szabályozás bevezetését. Ez ellen persze a nagy online cégek minden lehetséges eszközzel tiltakozni fognak, érthető módon”. „Ha lesz ilyen, azt pedig a mértékek európai szintű egységesítése követheti – hiszen egyébként lehet, hogy valahol elég öt százalék is, másoknak pedig a kilencven százalék is kevés” – teszi hozzá.

Tovább bonyolítja a képet, hogy a versenypolitikai és nemzetállami gazdaságpolitikai szempontokat is figyelembe kell venni az új adónemek bevezetésekor. Balogh László ezért kiemeli: „Egy cégre nem lehet egyedi szabályozást alkotni, főleg akkor, ha az adott cég EU-tagállamban is be van jegyezve. Valószínűleg azok a megoldások kivitelezhetőek politikailag, amelyek nem károsítják a hazai, nyomásgyakorlásra képes szereplőket, míg a nemzetközi cégek adóalapjához hozzáférést biztosítanak.

A Reklámadóblog szerzője beszél a reklámadóról, illetve annak friss változásairól is. Eleinte ugyanis szerinte a szabályok hatalmas terheket róttak a magyar vállalkozásokra. „A globális hirdetési szolgáltatók ugyanakkor nem nyilatkoztak reklámbevételeikről, így a megrendelőknek kellett fizetniük. A külföldi leányvállalattal is rendelkező vállalkozások egyszerűen más országokból tudták megrendelni Magyarországra célzott reklámköltéseiket is, míg a kizárólag magyarországi jelenléttel bíró cégeknek erre nem volt lehetőségük”. 

Ezt orvosolta a 2015. január 1-től életbe lépett szabályozás. Innentől elég igazolni, hogy a cégek reklámadó nyilatkozatát bekérte a megrendelő, ezáltal pedig mentesül a fizetés alól. Ráadásul a NAV információt kap az együtt nem működő adózókról és jó becsléssel fog rendelkezni a Google és a Facebook magyarországi bevételeiről is” - magyarázza a Balogh, aki a NAV lehetséges logikáját egy blogbejegyzésben is összefoglalta.

A szakértő ezt azért tartja a fontosnak, mert az információk néhány év alatt komoly adatbázissá állhatnak össze - ez lehet az alapja annak, hogy később „európai uniós egyezményeken keresztül az ír adóhatóságtól kérjék a Facebook és a Google által megfizetendő magyar reklámadó beszedését”. A reklámadó tehát Balogh László szerint akár a kormányzati célkitűzések teljesítésére is alkalmas lehet – feltéve, ha a politika valóban a Facebook és a Google adóalapjához való hozzáférésre törekszik.

Egészen másképp értékeli a helyzetet Király László György. A közgazdász először is az teóriára utal: „A jövedelemadó koncepciójától az értékesítés helyéhez kapcsolódó adószedés alapvetően idegen. Az alternatíva az elmélet szerint a forgalmi adók megnövelése”.

Szerinte nem nagyon van esély arra, hogy a más országokban letelepedett cégeket közvetlenül adófizetésre kötelezzék az államok. „A reklámadó és más különadók próbálkozások arra, hogy azok az államok is megadóztathassák a nagy cégeket, ahol azoknak nincs fizikai megjelenésük. A kulcskérdés itt van – az adó tulajdonképpen egy jogi szabályrendszer, amely kötelezettségeket szab meg. Ha azonban egy vállalkozás nem telepedett meg az adott országban, akkor ez a kötelezés rá magára semmiképpen, legfeljebb az általa az adott országban végzett tevékenységre irányulhat. Vagy éppenséggel azokra a partnereire, akik használják a termékét, igénybe veszik a szolgáltatását. Így működik a reklámadó is: nem tudlak elérni, ezért a szolgáltatásodat igénybevevőt adóztatom, ha az nem igazolja, hogy Magyarországon adót fizető cégtől vásárol”.

Ezt a lehetőséget a januári változtatásokkal elengedi a reklámadó rendszere, alternatíva viszont az egykori APEH-elnök szerint nincs. „Külföldi vállalkozások nem lesznek jogalanyok, nem fogjuk tudni elérni, ellenőrizni és kontrollálni mondjuk az Indiából interneten keresztül elvégzett könyvelési szolgáltatást. A januári módosítás mögött nem igazán látok közgazdasági, sokkal inkább politikai megfontolást” - fejti ki álláspontját Király László György.

Éppen ezért Király azt sem tartja valószínűnek, hogy a megrendelő cégektől megszerzett információkból felépített adatbázis eszközt adna a nagyok megadóztatásához. „Egyáltalán nem reális, ugyanakkor elgondolkodtató modellként. Ott is probléma lehet, hogy nehéz meghatározni, a profit mekkora mértékére tarthat igényt egy adott nemzetállam, és hogy kiterjeszthető-e ez a gondolkodás a termékértékesítésre is. Jogot formálhat a magyar költségvetés az itthon eladott Volkswagenek által létrehozott profit egy részére? És akkor mi van a Magyarországon használt, de Ausztriában beszerzett autók által termelt profittal? Na és a magas exportot lebonyolító magyar vállalkozások is megosztva fizetik a jövedelemadójukat? Látszik, hogy a jövedelemadó államok közötti szétterítése nagyon sok nehezen megválasztható kérdést vet fel.

 

*

 A riport elkészítését a Független Médiaközpont támogatta az „Oknyomozó történetek a média integritásáért” című projekt keretében, amelyhez az Open Society Foundations Program on Independent Journalism nyújt támogatást. A riport tartalma a szerző(k) kizárólagos felelőssége, az nem feltétlenül tükrözi a támogatók nézeteit.

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

ez egy nagy dilemma és nehéz a megoldása, ahogy a vitából is látszik.
Jogszerű adóelkerülés folyik, miközben a kormányok a polgáraiknak felelősek.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés