Az igazság és annak szolgáltatása – Rendszerhibák II.

2015. február 2. 11:33

Aristo
Mandiner
A számolatlanul szabályozott világban egyszerűen nem lehet kitérni a jogi út elől. Előbb-utóbb törvényszerűen vétesz valamelyik elmebeteg szabály ellen.
„Summum ius summa iniuria (A legszigorúbb törvényesség a legnagyobb
igazságtalanság)” (Cicero)

Történt a minap, hogy a barátomat elvittem a ferihegyi repülőtérre két kisgyerekével együtt. Ronda, szeles, esős, hideg idő volt, az emberek nyakukat behúzva szaladtak az autóiktól a terminálig, az esernyőre a szél miatt esély sem volt. A parkoló beengedőkapujánál álló rendőrök félreintettek és – hogy őket idézzem – közúti ellenőrzés alá vontak. Vontak persze a fenét, magamtól mentem, ez most azonban mindegy. A rend őrei ketten voltak: egy fiatal szakállas meg egy ugyancsak fiatal pattanásos. Miután a napszaknak megfelelően köszöntöttek, elkérték az autó papírjait, megvizsgálás céljából. Halvány öröm töltött el mert – tudomásom szerint – minden rendben volt. Ez pedig ritka, mert be kell valljam, roppant szórakozott vagyok – mások szerint trehány –; és gyakran van, hogy valami éppen hibádzik. (Utólag visszagondolva, égőkészlet akkor sem volt nálam – puff neki.) 

A rendőrök egy darabig a rádióikkal meg egyéb kütyüikkel foglalkoztak, majd nekem szegezték a kérdést: tudom-e, hogy be nem fizetett közigazgatási bírság terhe alatt roskadozom. Az öntudatos állampolgár őszinteségével válaszoltam, hogy nem, nem tudom. Tényleg nem tudtam. Ekkorra már hosszabb idő telt el, a barátom a gyerekekkel, bőröndökkel elindult a jó messze lévő terminál felé, hogy le ne késsék a gépet – magamra maradtam. Közölték, hogy itt és most leveszik a rendszámot az autóról, elkobozzák a forgalmit és ezeket majd akkor kapom vissza, ha befizettem a bírságot. Megkérdeztem, hogy miféle bírságról van szó és főleg mennyiről, mert ha megmondják, van nálam pénz, bankkártya, elmegyünk együtt és befizetem. Azt a választ kaptam, hogy ez nem lehetséges, mert a „rendszer” csak azt látja, hogy van ez a bírság; hogy mennyi és miért, azt nem. Ezután tumultuózus jelenet következett, sem nekem, sem a rend őreinek nem volt szerszámunk a rendszám eltávolításához, ezért újabb rendőrök érkeztek. A végén már annyian voltak mint egy demokrácia-tüntetésen, és egyesült erővel megszabadítottak az ominózus hatósági jelzéstől; illetve nem engem, hanem az autót.  Azt is mondták még, hogy három napon belül elküldik az elkobzott dolgokat a „lakóhely szerint illetékes” okmányirodának és onnan kiválthatom. Ja, és megbüntettek ötezer forintra helyszínileg, mert hogy nem fizettem be ugye, nekik meg munkát adtam. Az egyik még össze is kente magát. Majd ezen izgalomteli események után egy útvonal-engedély segítségével hazatértem.

Telefonálgatni kezdtem, hogy az ügy mélyben rejtező lényegét, ti.: hogy mennyit kell fizetni és miért, kiderítsem. Az okmányirodán több emberrel is beszéltem, csak annyit tudtak, mint a rendőrök: büntetés van. A többi rejtély. Végül egy kedves hölgy felvilágosított, hogy hívjam fel a Vas megyei rendőrséget, lévén, hogy ők büntettek meg. Ekkor már délután volt, de felhívtam őket. A következő érdekes információk birtokába jutottam: valóban létezett e büntetés, gyorshajtásért rótták rám harmincezer forint értékben, ám már egy féléve, illetményemből le is vonták. Tiszta vagyok, akár a hó. Ezt nem tudtam. Mint már mondottam, trehány vagyok és időnként valakik, valamennyit, valamiért levonnak a jövedelmemből – nem nagyon szoktam követni. Arra a kérdésre, hogy ezen örvendetes tényt, hogy befizettem a bírságot, miért nem közölték a „rendszerrel”, nem tudtak vagy nem akartak válaszolni. Hurrá! Vissza a „lakóhely szerint illetékeshez”. Itt már jobb helyzetben voltam, mert tudtam az ügyintéző hölgy nevét – az interperszonális kapcsolat óriási előny a hatóságokkal folytatott küzdelemben – és egyenesen hozzá fordultam. Elmondtam amit hallottam, ő megnézte a „rendszert” és meglepve konstatálta, hogy már abban is szerepel a befizetés. Azt is mondta, hogy a körülményekre tekintettel nem kell megfizetnem a 10.900 Ft-os illetéket a „gépjármű forgalomba való visszahelyezéséért”. Így mondta. Könnyekig meghatódtam. 

Újabb telefon a repülőtéri rendőrségre: már ők is látják! Gondolom, akkor nem kell az ötezer forintos helyszínbírságot befizetnem? De. A kollégák „jogszerűen” jártak el, mert ott és akkor még nem ez volt a „rendszerben”, és a rendszert nem ők kezelik, csak használják. Keressem meg a felelőst én, fizessem be és azután pereljek, hogy visszakapjam. Gondolom pár év alatt elérhető. Itt tartunk most.

Azért untattam az olvasót a fenti magánüggyel, mert ezúttal a velünk élő rendszerhibák közül a jogszolgáltatást vizsgálnánk meg.
 
*
 
A bíróságok, a jogszolgáltatás anomáliái a rendszerváltozás óta a politikai viták kereszttüzében állnak. Ez új, demokratikus eleme a közbeszédnek, mert előtte nem hogy ez, de semmi sem állt a politikai viták kereszttüzében; nem voltak ugyanis politikai viták. E bő lére eresztett diskurzusok homlokterében két – alapvetően összeegyeztethetetlen – fogalom összeegyeztetésének törvényszerűen sikertelen kísérletei állnak, ezek pedig a függetlenség és az ellenőrizhetőség. Az ellenőrizhetőség ugyanis azt jelenti, hogy hibákat tárhatunk fel valaki vagy valami tevékenységében, a hibákat pedig korrekció és felelősségrevonás követi. Márpedig ha valakinek a munkájában hibákat kereshetek, mi több, felelősségre is vonhatom értük, akkor az a valaki semmiképpen sem független tőlem. Frappáns megoldás persze a magyar modell, amikor a szervezet önmagát ellenőrzi, ezáltal önmagától függ. Olyan ez, mint az akasztásos öngyilkosság. Sajnos azonban az emberi lélek úgy működik, hogy roppant nehezen veszi észre a saját hibáit; szinte soha. Ez azzal a nagyszerű eredménnyel jár, hogy a magyar bírói szervezet – saját meglátása szerint – hibátlanul működik, ami bizonyára örömteli érzés számukra. 

Mi, külsősök, itt többnyire meg vagyunk győzve és győződve arról, hogy az „igazságszolgáltatás” – eufemisztikusan szólva – nem működik megfelelően. Ebben szinte mindenki egyetért, kivéve talán a bírói kart – de ez egyáltalán nem meglepő. A bírósági ügyek elviselhetetlenül hosszúak, a szabályok érthetetlenül bonyolultak és az ítéletek jelentős része sérti a „nép” jogérzékét. De mi okozza azt, hogy a független bíróságok rendszere ilyen súlyos, a nagy többség számára elfogadhatatlan anomáliákat produkál? Hiszen a szisztémát – bevallottan – különböző nyugati országoktól vettük át azzal, hogy követésre méltó, mert ott jól működik. 

Némi teoretikus és jogtörténeti kitérő következik, gyengébb idegzetűek hagyják ki ezt a részt, bár ígérem, törekedni fogok a rövidségre. A jog – latinul az ius – eredetileg csak egy helyet jelölt a fórumon, ahol a praetor a jogszolgáltatási hatalmával élt. Innen indultunk. Maga a jogszolgáltatás pedig a tradíció és vallás által szentesített normák betartásáról gondoskodott. A boldog Albionban például – és nálunk is 1848-as törvényekig – a „common law” ésszerűsége vezette/vezeti a jogszolgáltatást, ami azt jelenti, hogy a tradíció – végső soron az idő – szentesítette szabályok összességét tekintik a tulajdonképpeni jognak. Ezért állapította meg Montesquieu, hogy minden angol jogász szükségképpen konzervatív. 

A kontinens modernista jogfelfogását viszont olyan spekulatív alapokon nyugvó, konzisztensnek szánt rendszerek alakították, mint  a mi 1848-as törvényeink, a franciák Code Napoleonja, vagy a németeknél a Bürgerliches Gesetzbuch (1896). Nagyjából a tizenkilencedik század végéig tarthatónak látszott az a vélekedés, hogy lehetséges az élet minden területére alkalmas, logikailag kikezdhetetlen jogszabályok összességével kezelni, irányítani az emberek egymás közötti viszonyait. Egymás után készültek az antropológiai pöffeszkedésen és nyakatekert okoskodásokon alapuló jogi kódexek. E gondolkodásmód apoteózisa a hegeli filozófia gigászi építménye, oromzatán a híres-hírhedt mondattal: „ami ésszerű, az valóságos, és ami valóságos, az ésszerű”. Ne menjünk most bele a „valóságos” és a „létező” hegeli megkülönböztetésébe. Ám a huszadik század elején súlyos episztemológiai árulás történt. Főként Dilthey, Wittgenstein, Husserl és Max Weber munkássága nyomán kétségessé vált a „társadalmi valóság” objektíven létező volta. Kiderült, hogy a társadalmi intézmények, normák stb. a társadalom tagjai által használt, szükségképpen elfogult, fogalmi tagolások révén kapnak csak életet, és így ezeknek nincs a kommunikációs gyakorlaton túli élete, „objektivitása”.  Márpedig, ha ez így van, akkor minden, „társadalmi valóság”-ra vonatkozó, az „ésszerűségen” alapuló jogi szabályrendszer valóságalapját veszíti és lelepleződik, mint a nyers hatalmi törekvések eszköze. Itt tartunk. A jogelmélet építése az alapok felszedésénél tart.
 
*
 
Mindez persze nem más, mint a gondolkodás örök gyermekeinek játszadozása a szellem homokozójában, mert mindeközben sokkal fajsúlyosabb és nagyobb hatású dolog is történt: kialakult a jogászok hivatásrendje, a jogászi kaszt. Ahogyan az már lenni szokott, az emberi hübrisz által létesített „tudományosan” és „mérnökien” megtervezett rendszerek esetén, azonnal megjelentek az önkéntes mérnökök, akik önzetlenül vállalták, hogy a nagyszerűen megtervezett elveket mindnyájunk – na meg a saját – javukra megvalósítják. Színre lépett egy erős érdekérvényesítési képességgel rendelkező, sajátos célokkal és szándékokkal rendelkező szereplő a jogszolgáltatás színpadán. A jogelméleti, az alapokat illető bizonytalanságokat ugyanis – mint annyi más tudomány esetében – egyre bonyolultabb, nyakatekertebb és a közbeszédtől egyre eltérőbb terminológia hivatott elfedni. Olyannyira, hogy ma már külön tudományág a jogi hermeneutika, ami arra hivatott, hogy segítsen megérteni a jogászoknak azt, amit egyébként ők mondtak. Mindez a „pontosság” és szakszerűség nevében történik, hiszen nyilvánvaló: amit nem értünk, az biztosan pontos, csak éppen szükséges valaki, aki elmagyarázza, hogy mit is jelent. További hatalmas előny, hogy a tökéletesen értelmetlenül megfogalmazott, leírt szabályoknak – a nyelvi-fogalmi értelmetlenség okán – tetszőleges számú értelmezése és kimenetele lehetséges. Tulajdonképpen a jogászképzés sem sokkal több, mint e nyelv elsajátítása. 

Eleinte a jogvégzettségre a szabályok értelmezése és nem megalkotása céljából volt szükség, ám ez az idők során fokozatosan megváltozott. A neves jogászprofesszorok, akadémikusok, a legfelsőbb bíróság tagjai, az alkotmánybírák, a törvények, szabályok kodifikálói egyre inkább teret nyertek a törvényhozásban is. Gyakran ezt nem is lehetett észrevenni, emlékezzünk csak a Sólyom-féle „lopakodó” alkotmányozásra, ami nem volt más, mint a tartalmatlan, jogi zsargonban írott alkotmány-paragrafusok saját szájuk íze szerinti értelmezése; amire egyébként senkitől semmilyen felhatalmazásuk nem volt. A hivatásos jogászok jelenléte mindenféle testületekben a garancia arra, hogy az amúgy is többnyire teljesen értelmetlen szabályok, legalább érthetetlenül is legyenek megfogalmazva és „politika”, vagyis a „köz”, akaratának legyenek feltüntetve. Megvalósulhatott a teljesség demokratikus álma, ugyanazok hozzák, értelmezik és kényszerítik ki a törvények végrehajtását; nem is értem minek ide bárki más?

Úgy tűnik, az ország irányításához tényleg fölöslegesek a többiek. Nem tudom megfigyelték-e, hogy a parlamentben csak úgy nyüzsögnek a jogvégzett emberek, kormánypárti és ellenzéki oldalon egyaránt. Sokan vannak még a másik nagy társadalommérnöki szakma, a közgazdaságtan képviselői is, szóba jöhetnének talán a szociológusok, bár ők – a közvélekedés szerint – túlságosan naivak és bambák. Honnan ez a sok jogtudor a politika ingoványos terepén? Nagy sora van ennek.
A bürokrácia, függetlenül a rendszerektől és ideológiáktól, örök. Miután a rendszerváltozás kezdetén, a Sólyom-féle alkotmánybíróság kimondta a „jogfolytonosság” elvét – ami közönségesen azt jelentett, hogy a kommunista rablások és gyilkosságok törvényesek voltak –, ez a jogi gondolkodás és ez a jogászi kaszt lett az örökségünk. Együtt éltünk a volt vérbírákkal és nevezetes justizmordok elkövetőivel, hiszen mi sem természetesebb egy „rendszerváltás” után. Ugyanazok az emberek ültek továbbra is a bírói pulpituson, csak a „népre” és a „proletariátusra”, valamint a „szocialista jogszerűségre” – ez az igazi fából vaskarika – hivatkozást felváltotta a „jogállamiságra”, az „európai értékekre” való hivatkozás. Tök mindegy. A jogszerűség spanyolfala mögött tömegesen elkövettek és elkövetnek igazságtalanságokat – de ki az a bolond, aki a jogban keresi az igazságot? Az igazság olyan mint a jeti, sokan vélik látni, de csak nagyon magasan, ahová nehéz feljutni és ritka a levegő, ezért a megfigyeléseket igencsak nehéz verifikálni.
 
*
 
Igazságtalan lenne azonban csak a jogászi kasztot hibáztatni. Az országgyűlés, a megvadult törvénygyár működése folyamatosan gondoskodik arról, hogy a jogszolgáltatás szerveinek semekkora növelése ne legyen elég az eljárási idő csökkentésére. Az évente ezerszámra hozott – többnyire ütődött és nagyjából betarthatatlan – szabályok kikényszerítése ugyanis jó eséllyel bírósági ügyeket generál. Csak 2010 és 2014 között 840 új törvényt alkotott a parlament, és divat is a munkáját számokkal mérni, mint a szénlapátolást. Kedvenc kocsmám ajtajáról is le kellene szedni a sörreklámot, mert légvonalban (sic!) 200 méternél közelebb van egy iskolához. Az iskolától a kocsma, girbegurba kis utcákon közelíthető meg, és a megközelítéséhez legalább 3-400 métert kéne megtenni az általános iskolásoknak, hogy megtekinthessék a reklámot és ezáltal jelentősen nőjön az addiktívvé válásuk esélye. Hogy mikor, ki és hogyan mérte meg a távolságot légvonalban, azt nem tudom. Mindenesetre a kocsmáros mérges és nem akarja levenni – vagy 15 éve van ott a reklám, a kocsma pedig emberemlékezet óta –, így ebből is bírósági ügy lesz, biztonsági őrökkel, beléptetőkapuval, páternoszterrel, ügyvédekkel, bírókkal hangfelvétellel, titkárnővel, fellebbezéssel. Ha a kocsmáros mérgében bezárja az üzletet, akkor tüntetéssel is, mert én kivonulok. Vajon megszámolta-e valaki, hogy például az alkoholreklámok tilalma mekkora bírósági ügymennyiséget generál?

A tíz-, húsz-, százezer oldalakra rúgó és lavinaként növekvő „joganyag”, egyre áttekinthetetlenebb és már csak méreténél fogva is egyre önellentmondóbb lesz, egyre inkább maga alá temetve a jogügyletek értelmes befejezésének lehetőségét. Addig-addig nőtt, míg mára már szemmel láthatóan messze meghaladja alkotóinak és alkalmazóinak szellemi képességeit. Egyes számítások szerint az érvényes magyar joganyag kábé 200 ezer oldalra rúg – ez nagyjából 59 kilométer, ha egymás után fektetjük –, és ehhez jön még az ennél is nagyobb brüsszeli papírhalom. Az agyonszabályozottság egy ponton – és ezen már jócskán túl vagyunk szerintem – saját ellentétébe csap át és véletlenszerűvé válik. A megemészthetetlen mennyiségű, abszurd nyelven és célból megfogalmazott anyagból tetszőleges részek ragadhatóak ki és ezek felhasználásával tetszőleges ítéletek születhetnek. Hogy azután az igazságkeresőnek mi jut, az pusztán szerencse kérdése. 

Itt van mindjárt a magyar jogszolgáltatás Csernobilja, a korrupció. Hogy korrupcióügyben többnyire semmi sem történik, azt sokan a pártok bűnpártoló magatartásának tudják be, ez azonban nem igaz. A pártok csak azt a bűnt pártolják, amelyet ők maguk követnek el, a másik párt által elkövetett korrupció felderítése elemi érdekük lenne. Mégsem sikerült szinte soha, eltekintve a szerencsétlen kiskunhalasi ütődött esetétől. Pedig mindent elkövettek. Mind az MSZP, mind pedig a Fidesz, amint hatalomra jutott, kinevezett egy feljelentésügyi államtitkárt, aki vadul rávetette magát a másik által elkövetett ügyekre. Jól látható, hogy mindent bevetettek, a testüreg-motozásig bezárólag; és az is jól látható, hogy semmire sem mentek vele. A célba vettek néhány évnyi pereskedés után – bizonyítottság hiányában – kacagva távoznak és talán lopnak is tovább vagy élvezik azt, amit már elloptak. Az eredmény pedig a jogrendszerbe és a jogszolgáltatásba vetett hit teljes elvesztése. Nincs felnőtt ember ebben az országban, aki valóban hinne abban, hogy a bíróságon megtalálja az igazát. És többek között ez az oka a közállapotok látható és érzékelhető elvadulásának is. Mert akik bűnöket, törvénytelenségeket követnek el, könnyen remélhetik, hogy büntetlenek maradnak; és akiket nem véd a jog, azok pedig gyakran erőszakhoz fordulnak, hogy maguk és a maguk módján intézzék el az ügyeiket. Miért gondolják így?
 
*
 
A valódi magyarázat abban rejlik, amiről fentebb beszéltünk. A számolatlanul szabályozott világban egyszerűen nem lehet kitérni a jogi út elől. Előbb-utóbb törvényszerűen vétesz valamelyik elmebeteg szabály ellen, amiről sohasem hallottál és akkor kezdődik is a jogi procedúra. 

A másik döntő ok pedig a bírói és ügyészi kar alkalmasságának kérdése. Az agyonszabályozott élet millió ügyében dönteni: ez szellemi héroszoknak is nehéz feladat. Manapság a bíróságokra betévedők többnyire középkorú háziasszonyokkal találkoznak. Sok bíróról lesír, hogy az elébük kerülő ügyből semmit vagy annál is kevesebbet értenek. Ezt talán valahol ők is érzik és innen a döntésképtelenség, az ügyek elhúzása. A bírói kar – tisztelet a kivételnek – nem bíróként, hanem közigazgatási tisztviselőként gondolkodik és viselkedik, mert az egyszerűbb. Ilyenért pedig bírót ki nem rúgnak, mert ugyan ki rúgná ki? Quis custodiet ipsos custodes? – Ki őrzi az őrzőket? Az isteni „nép” semmiképpen, de még csak a képviselői sem. Nem eléggé nagykorúak hozzá. Csak egy másik bíró tehet ilyet, és mi a garancia arra, hogy ő különb? 

Boldogabb tájakon talán még hisznek a bírói tekintélyben, abban hogy az ítélkező bölcs, tanult és elfogulatlan ember, aki az igazságot szolgálja. Nem tudom, nem élek boldogabb tájakon. Nálunk azonban csak elvétve találni ilyeneket. Függetlenség pedig csak a függetleneket illeti meg. Csupán maga az intézmény – megfelelő emberek nélkül – üres díszlet és arra jó, hogy lejárassa magát. Rendszerhiba, mondhatnók. Az emberjogizmus frigyládája, a bírói függetlenség, nálunk így jutott a végső stádiumba, a bírák mindentől függetlenek lettek – elsősorban az igazságtól.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 44 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nagyon igaz, amiről pedig a végefelé beszél (a bíróságok működése), hát az még a leírtaktól is cifrább.
Az ismeretségi körömben húzódik egy kártérítési per 10(!) éve, úgy, hogy a jogellenességet 6(!) éve megállapították.
Most járnak a második másodfoknál.
Igazságszolgáltatás?
Még jogszolgáltatás sincs.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés