Karácsony „demokratikus” üzenete minden jóakaratú emberé

2013. december 23. 20:36
Van valami megdöbbentő ebben: karácsony üzenete lényegében „demokratikus” jellegű.

„Nem egy jól meghatározott népcsoporthoz vagy egy adott vallás követőihez szól; tehát nem is a „keresztényekhez” (jókora anakronizmus volna a feltételezés: hiszen még az intézményes kereszténység kialakulása előtt vagyunk!). Az örömhír címzettjei nem is a jelentősek: a történelem nagyjai és hatalmasai (persze ők is, ha és amennyiben képesek „kicsinnyé” és egyszerű emberré válni a betlehemi jászol mellett). A történelmet megfordító esemény hírüladása még csak nem is olyan embereknek szól, akik legalább erkölcsi vagy vallási kiválóságukkal kitűnnek az átlagból (pedig ha mi dönthettünk volna – amolyan jól fejlett farizeusi-érzékkel –, talán őket értesítettük volna elsőként a megtestesülés eseményéről…). Isten azonban más… Ez az ő logikája. Nem hiába olyan érhetetlen számunkra! Mert az angyalok nem így beszélnek: „Most pedigcsakis ti figyeljetek: ti, akik minden szombaton ott vagytok a zsinagógában; akiknek a házassága rendezett; akiknek a családi élete makulátlan és erkölcsei sem hagynak kívánni valót maguk után.” – Nem! Az angyal a „jóakarat embereit” szólítja meg; akik valamiképpen – még ha nem is tudnak róla vagy számolnak vele – egyszerű és természetes módon tartoznak Istenhez azon az alapon, hogy Isten szereti őket.

Az egyház hagyományának egy jól kitapintható mélyrétege – kimutathatóan legalább Szent Ambrustól a II. Vatikáni zsinatig, és tovább – töretlenül vallja, hogy aki hűséges saját lelkiismerete szavához, az összhangban él Isten benne működő kegyelmével és eljuthat az örök üdvösségre. Ez még akkor is igaz, ha az illető ennek nincs tudatában, és alkalmasint nincs is megkeresztelve, így formálisan nem tagja a Katolikus Egyháznak. Más szavakkal úgy is mondhatnánk: az ilyen ember, ha a látható Egyháztól és annak struktúráitól látszólag távol is él, szintén megszentelődhet és megigazulttá válhat; olyannyira, hogy teljes joggal nevezhetjük őt a „Szentlélek templomának” (1Kor 3,16-17) (sőt, talán „anonim kereszténynek” is). Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy az ilyen ember valóban nevezhető-e valamilyen értelemben „kereszténynek” (mint a teológus Karl Rahner javasolja), vagy helyesebb lenne elkerülni ezt a félreérthető szóhasználatot (amiként azt más nagy XX. századi hittudósok – például Hans-Urs von Balthasar vagy Hans Küng – hangoztatják). Az elnevezés nem igazán lényeges; legalábbis ahhoz a valósághoz képest, ami itt teológiai-nyelvi kifejezést keres magának. Mert miről is van szó?
 
Nos, semmiképpen sem arról, mintha a kinyilatkoztatás és az azt közvetítő Egyház immár szükségtelen volna az üdvösséghez! Ha Isten nem jött volna közénk magában a történelem konkrétságában, Jézus Krisztus személyében, és ha nem lehetne őt és gondviselő irányítását tapasztalni mindmáig az általa alapított Egyházban, ahol Szentlelke által szüntelenül tevékeny, nyilvánvalóan meg lehetnénk váltva csupán a lelkiismeretünkhöz való hűség, azaz egyszerűen a hitelesen leélt emberi élet és a belsőnkben jelen lévő Isteni hangra való figyelmes ráhagyatkozás által is.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez egy nagyon jó írás.

Felhívja a figyelmet a kereszténység egyetemességére, befogadó és altruista jellegére. A hit, ami összeköt minden embert.

Maga a keresztény hit a tökéletes "demokrácia" megtestesítője, amennyiben minden hívő előtt ugyanazt a jövő felé vezető utat mutatja meg. Függetlenül a nyelvünktől, nemzetünktől, fajtánktól és bőrünk színétől.

Csak a hit és a szeretet a fontos. A tisztaságra, jóságra és szolidaritásra való állandó törekvés.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés