Minek nekünk gazdaságpolitika?

„Piacgazdaságban a gazdasági döntéseket az emberek és a vállalatok hozzák, a saját érdekeiket figyelembe véve. Például mi döntjük el, hogy milyen munkahelyet választunk, és hogy mire költjük a megkeresett pénzünket. Hasonlóan, a vállalatok is saját döntést hozhatnak arról, hogy pontosan miből és mennyit gyártsanak, és mennyi pénzért árulják a termékeiket, szolgáltatásaikat..

Ha körbenézünk a világban és a történelemben, azt látjuk, hogy a piacgazdaságokban az emberek jobban élnek, mint a központilag tervezett gazdaságokban. Ez elsőre furcsának tűnhet, hiszen a tervgazdaságok döntéseit (ideális esetben) pontosan a társadalmi jólét vezérli, míg piacgazdaságban az egyes embereket csak a saját jólétük. Hogy lehetséges az, hogy ez a sok ember mind külön-külön magának kedvező döntéseket hoz, és mégsem fullad a rendszer káoszba, sőt, végül az egész társadalom jól jár?

Adam Smith, egy 18. századi skót közgazdász »A nemzetek gazdagsága« című művében adott erre választ. Megmutatta, hogy amennyiben a gazdaságban egymással versengő eladók és vásárlók tevékenykednek, a saját jólétet szem előtt tartó döntések automatikusan társadalmi jóléthez vezetnek – mintha ezeket a döntéseket egy »láthatatlan kéz« vezérelné.

A láthatatlan kéz az árakon keresztül képes irányítani az embereket. Ha pedig az árak piaci verseny során alakulnak ki, akkor Smith érvelése szerint a lehető legjobban jár összességében a társadalom. A vállalatok akkor tudnak nyereségesek lenni, ha olyan termékeket kínálnak, amire szükségük van az embereknek. Eközben a vásárlók a lehető legolcsóbban próbálnak hozzájutni az árukhoz. Ezért a vállalatok nem tehetik meg, hogy sokkal drágábban árulják terméküket, mint amennyibe az előállítása kerül, hiszen akkor bármikor jöhet egy versenytárs, aki alájuk ígér, és elcsábítja a vásárlóikat. Így ha a cégek csak a saját érdekeiket követik, akkor is végül olyan termékeket fognak kínálni, amire szüksége van az embereknek, és olyan áron, ami jól tükrözi, hogy mennyibe kerül előállítani. Ezzel pedig jól jár a társadalom.

Képzeljük el az össztársadalmi jólétet egy nagy tortának, amin az emberek megosztozhatnak. Adam Smith érvelése szerint akkor a lehető legnagyobb a torta, ha hagyjuk, hogy az emberek a saját érdekeiket kövessék, és az állam nem nyúl bele a gazdaság működésébe. Viszont ahhoz, hogy a láthatatlan kéz ténylegesen a legnagyobb tortát süsse, nagyon sok feltételnek teljesülnie kell, ami a valóságban nem feltétlenül történik meg.

Csökkenti például a jóléti tortát, ha egy vállalat akkora hatalomra tesz szert, hogy meg tudja akadályozni, hogy versenytársak lépjenek a piacra. Egy ilyen vállalat megteheti, hogy kevesebbet állít elő a termékéből, mint amennyire az embereknek szüksége lenne, és utána nagyon drágán adja el. Ez nyilván nem előnyös a társadalom számára: az állam ilyenkor közbeléphet, hogy helyreállítsa a versenyt – például megbüntetheti a hatalommal rendelkező vállalatot. Tehát az állam egyik feladata lehet, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amik a lehető legnagyobb tortát eredményezik.

Az állam másik fontos feladata, hogy újraszeletelje a tortát, hiszen a láthatatlan kéz tökéletes működése mellett is lehetséges, hogy a torta ugyan nagy, de keveseknek jut sok belőle, és sokaknak kevés. Ilyen helyzetekben is közbeléphet az állam: például megadóztathatja a gazdagokat, és a pénzt szétoszthatja a szegények között.

Tehát az állami beavatkozás hozzásegítheti a társadalmat a lehető legnagyobb jóléthez, ami persze nem jelenti azt, hogy minden esetben hozzá is segíti. A beavatkozás akkor lehet sikeres, ha egyrészt a cél valóban a társadalmi jólét növelése, másrészt sikerül jó eszközöket választani ennek megvalósítására. Viszont tudjuk, hogy a gazdaságpolitikát nem mindentudó és jóindulatú csodalények határozzák meg, hanem politikusok, akiknek motivációik és eszközeik is távol állnak az ideálistól. Annak viszont örülhetünk, hogy az elméleti lehetőség megvan arra, hogy jó gazdaságpolitikával végül egy nagyobb tortán osztozhassunk.”