Erre tessék gombot varrni, Magyar úr! Az Európai Bizottságnak pedig ezúton is hálásan köszönjük
Némelyeknek egyszerűen mindig sikerül olyan szögből nézni az eseményeket, ahonnan Magyarország egy merő lúzer. Francesca Rivafinoli írása.
Közép- és Kelet-Európa azt jelenti az európai kapitalizmus számára, amit a Globális Dél a globális kapitalizmus számára: olcsó és rugalmas munkaerő-tartalékot.
„A bérek alacsonyan tartásának politikai döntését az a tény motiválja, hogy az alacsony fizetések elhárítják a Romániába tartó munkaerő-vándorlást és kivándorlásra ösztönzik a munkát keresőket. Leginkább az orvosok és egészségügyi dolgozók távoznak, köszönhetően az otthoni és más uniós országok közötti óriási bérkülönbségnek. Megközelítőleg 3 millió ember hagyta már el Romániát munkát keresve. Ők évente kb. négymilliárd eurónyi összeget utalnak haza még azután is, hogy a válság végigsöpört azokon az országokon is (főként Spanyolország és Portugália), amelyekben élnek. A válság előtt a hazautalt pénz összege a hatmilliárd eurót is elérte. Ez segít kompenzálni az otthoniak megélhetési költségeit és így gyakorlatban egy biztonsági hálóként szolgál azoknak, akik Romániában maradtak. Ráadásul, a szabad munkaerő egyenetlen földrajzi eloszlása és az ország fejlettségi egyenlőtlenségei garantálják, hogy otthon is marad rengeteg ember, aki hajlandó az alacsony bérekért dolgozni (főleg ha számíthatnak a külföldön dolgozó rokonok utalásaira). Az ország déli és keleti részén található szegényebb térségek stabil munkaerő-áramlatot biztosítanak Bukarest és Erdély gazdagabb városai számára. Ez az egyenetlenség széttöredezi a munkásosztályt és ellehetetlenít minden kollektív cselekvést – ez a tény hangsúlyosan megmutatkozott, amikor a kormány minimálbér-emelést visszavonó döntését hosszú ideig csönd fogadta. Csak a hangos, de politikailag jelentéktelen balos értelmiségiek reagáltak a lépésre. (…)
Itt észrevehetünk egy tapintható változást az átmenet éveinek neoliberális paradigmájához képest. Aszerint a nézet szerint a szegény ember pusztán csak nem élt az új gazdasági lehetőségekkel. A szegények vagy túl lusták voltak, vagy nem dolgoztak elég keményen, és még függőek maradtak az államtól a múltat idéző kommunista »mentalitás« miatt. A strukturális átalakítások célja az volt, hogy a piacra kényszerítse ezeket az embereket, versenyképessé, dolgozni akaróvá tegye őket. A valamikori szocialista munkásosztályoknak tehát vállalkozóvá kellett volna válniuk és alkalmazkodniuk kellett volna az versengés új valóságához. Szegénynek maradni tehát azt jelentette, hogy az ember képtelen volt megváltozni – a kudarcot pedig munkaerő-átképzéssel és a szociális védőháló visszavágásával lehetett kezelni.
Ez az elképzelés mára idejétmúltnak tűnik, főként a 2008-as pénzügyi válság után, mely megtépázta a neoliberalizmussal mint a kelet-európai átalakulás csodaszerével kapcsolatos optimizmust. Manapság, ha valaki szegény, az azért van, mert nem jó emberi lény, van benne valami mélységesen rossz, elhibázott. Szegénynek lenni a morális hanyatlás formájává válik, a személyiség hibájává, valamivé, amit nem lehet (könnyen) helyrehozni. Csak vesztesek végezhetik szegénységben, normális emberek nem. A morális hanyatlás gyógyszere ezért aztán a büntetés. Az egyéni felelősség hangsúlyozása ellenére a neoliberalizmus mégis elismert néhány, az ember életét befolyásoló strukturális tényezőt (például a szocializmus örökségét), az új elképzelésben minden az egyén hibája. És ekképp már nincs menekvés: az emberek, akik szegények morálisan romlottak, tehát a szegények már nem emberek. Ki kell őket rekeszteni a normális emberek közösségéből, és meg kell őket fosztani alapvető jogaiktól. Akár meg is halhatnak.”