Tisztelgés karddal – in memoriam Rózsa Milán

„Az utunk csak egyszer keresztezte egymást. Márciusban a Blogalization bloggervita után odajött hozzám, és kicsit feszengve bemutatkozott. »Talán már hallottál rólam, én vagyok a Rózsa Milán«. Én is feszengtem, és mondtam, hogy ja, igen, hallottam. Nem tettem hozzá, csak gondoltam: semmit jót. Meg azt is gondoltam, hogy olyan jó kis este volt ez eddig, erre most ide jön ez a libsi gyerek, és majd elkezd majd itt nácizni, ne már, ez most nem hiányzik.

Aztán kiderült, hogy nem ezért jött oda. Szorongva érkezett, többször is meggondolta, hogy eljöjjön-e, mert, hát a rendezvény egyik szervezője mégis csak a Jobbegyenes, nem e- utáljuk majd ki innen. De pozitívan csalódott, tök jó volt, ugye szervezünk még ilyet, nagyon kellene az értelmes párbeszéd. Leültünk egy sörre, és egy jó, embereset vitatkoztunk. Persze semmiben se értettünk egyet. De közben megismertem egy (a szó eredeti, igazi értelmében) nyitott, intelligens, értelmes fiatalembert, aki nem megbélyegezni, és kioktatni akart, hanem megérteni. Nekem meg ez volt a nagy pozitív csalódás. Azzal váltunk el, hogy, ha ilyen emberekkel kellene vitatkozni, akkor ez egy egészen elviselhető ország is lehetne.

Csak most tudtam meg, mennyi belső vívódás kísérte az életét. És így, a szorongásaival, saját démonaival küzdve is vállalta a nyilvános küzdelmet azért, amiben hitt. Amiben én sosem hittem, amit mindig elutasítottam és elutasítok most is. De a depresszió mázsás súlyával a vállán kiállni a pástra akkor is hősies dolog.”