Az új bal, újból. Gondolatok a Dinamó-kiáltványról

„Az LMP-től is sokat hallott »álbaloldalazás« felületes. Három okból. Az egyik, hogy igenis jelen volt a magyar baloldalon mindvégig az »autentikus« baloldali irány, még ha nem is ő vitte a prímet. Nem csak Szűcs Erika volt, de Ferge Zsuzsa is; a manifesztó egyik aláírója (!), a Gyermekesély program megalkotója. Kérem, hogy ne retusálja ki saját magát a progresszív magyar baloldal történelméből! És ne retusáljuk ki Mohácsi Viktóriát sem, aki a szegregáció elleni küzdelem (sikereket is hozó!) élharcosa volt; a PISA-kutatások eredményei visszaigazolták a munkáját. Tehát nem csak a nemzetközi, hanem a hazai – sajnos kétségtelenül dominánsan neolib – baloldal tradíciójából is meríthetünk ihletet. A bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye is az előző ciklusban jöhetett létre.

A nyugati baloldal történetében sem ott látom a fordulópontot, ahol a manifesztó szerzői. A balratolódás – intellektuális értelemben – nem a 2000-es évek elejére, hanem a pénzügyi válság idejére datálható. Ekkor vált marginális »hülyeségből« maintstream gondolattá a Tobin-adó, s ekkor vált főprioritássá az európai félperifériával való szolidaritás – bár ez kétségtelenül elég szelektív maradt, s lényegében: csak az eurozóna-tag országokra korlátozódott.

Ami megtévesztő lehet, az az, hogy a baloldaliság egyszerre lehet intellektuális, ellenzéki és kormányzati pozíció. Az érvelésben érdemes a »kormányzó baloldal«, az ellenzékben lévő »kormányzó baloldal« (tehát a baloldali parlamenti ellenzék) és a parlamenten kívüli/kritikai baloldal pozícióját megkülönböztetni. A baloldal kormányon gyakorta méltán vívta ki nyugaton is, hogy neolibnek bélyegezze a radikális bal. A középre húzás tehát nem valamiféle magyar átok, nem a hazai szoclibek páratlan gonoszságának eredménye; ezt rögzítsük! Ellenzékből viszont mindig balosabbak voltak a szocdcemek, szocialisták, zöldek is, szerte Európában. Ez a különbség a politikai rendszer logikájából fakad. A kronológiában a zavart az okozhatja, hogy a 2000-es években jellemzően ellenzékbe szorultak a balközép kormányzó pártok Nyugat-Európában; ez magyarázhatja azt az érzéki csalódást, hogy »balosodtak«; pedig nem az ideológiai, hanem a hatalmi pozíciójuk változott. A radikális bal pedig vagy nem kormányzott soha (így megőrizhette tisztán kritikai pozícióját) vagy belesimult a balközépbe.”