Nem a pénzügyi szektort, hanem az autóipart kell Magyarországnak erősítenie – holland közgazdász a Makronómnak

2018. december 05. 11:45

A külföldi multik a gyáraikkal együtt a tudást is behozzák, amit el kell tőlük tanulni – véli Harry Garretsen, a hollandiai Groningeni Egyetem közgazdász professzora. A közgazdász szerint a közép-európai országok nem maradhatnak örökre alacsony munkabérű gazdaságok, ha versenyképesek akarnak maradni. A professzor azt is elárulta, hogy Emmanuel Macron vízióval rendelkező jó vezetővé akar válni, Orbán Viktort viszont egyértelműen vezetőnek, nem pedig menedzsernek tartja. Interjúnk.

2018. december 05. 11:45
null
Kovács-Dobák Géza

A brit Parlament, illetve az EU oldaláról elfogadható a brexit megállapodás tervezete?

Az egyszerűbb oldalról kezdeném: az Európai Unió oldaláról nézve ez maga „a megállapodás”. Ezt tárgyalták már két éven keresztül a 2016-os népszavazás óta. Azt érzem, hogy az uniós tagállamok egyértelműen megüzenték az Egyesült Királyságnak, hogy „ez az egyetlen megállapodás az asztalon, nincs másik alternatíva”. Az idő szűkös, az Európai Unió szemszögéből nézve pedig az 

EU eddig egy közös frontot képviselt. Így a britek kerülnek döntéskényszerbe és rájuk hárul az a nyomás, hogy elfogadják-e ezt a megállapodás-tervezetet.

Mit mondhatunk a megállapodásról – politikai helyett – kereskedelmi szemszögből? Jól szolgálja ez majd az Európai Unió, illetve az Egyesült Királyság érdekeit?

A hozzám hasonló közgazdászokat mindig azzal vádolják, hogy soha semmiben nem tudnak megegyezni. A vicc szerint, ha két közgazdásztól kérünk tanácsot, három különböző szakvéleményt kapunk vissza. De ez az eset most tényleg kivétel, mert 

ezúttal szinte minden közgazdász egyetért abban, hogy a brit gazdaságnak semmilyen nettó előnye nem származik a Brexitből. 

Ha egyszer már az Európai Unió részesei, akkor rövid- és középtávon nehéz meglátni, hogy miként válhat ez a kilépés az Egyesült Királyság javára. 


Sok mindent kritizálhatunk az unióban mert az messze nem tökéletes. De ha egyszerre kívül rekednek az unión, mégis összefonódnak az oly közeli európai gazdaságokkal, az paradox helyzet. Nehéz látni, hogy hogyan tudnának jobb kereskedelmi megállapodásokat kitárgyalni a világ más országaival, mint amelyek most érvényben vannak.

A britek márpedig úgy látják, hogy ők majd egyedül, önálló országként jobb kereskedelmi megállapodásokat köthetnének Kínával vagy az Amerikai Egyesült Államokkal, mint amire az unió képes lehet. Ha így is van, ezeket évekig tart letárgyalni, ráadásul nem is kereskednek ezekkel az országokkal olyan nagyságrendben, mint az unió tagállamaival. Lehet, hogy ez a következő száz évben megváltozik, de a közeljövőben nehéz látni, hogy mit nyernek a kilépéssel gazdaságilag.

Az Egyesült Királyság az európai régió – sőt a világ – pénzügyi központja volt, e helyzetet pedig az uniós kilépés fenyegeti. A kérdés az, hogy nyerhetnek-e vele, ha végre megszabadulnak az uniós kötöttségektől, például leépíthetik a pénzügyi szektor meglévő szabályozásait?

Nézőpont kérdése: a negatív vonzat az, hogy London azért is volt pénzügyi központ, mert az Európai Unió tagja volt. Már látjuk is, hogy pénzügyi intézmények Londonból Párizsba vagy Frankfurtba költöznek. De a pozitív nézőpont szerint a kilépéssel több szakpolitikai szabadságot kapnak, több szabályozást törölhetnek el, mint amit az unió megengedett volna, ami több befektetőt vonzhat a brit gazdaságba

Az Amerikából induló és világválsággá váló pénzügyi válság okaként is a deregulációt említik. Nem kockázatos ez? 

A szabályozásokra gyakran felesleges teherként és többletköltségként tekintünk, de általában okkal léteznek (persze csak a jó szabályozások). Ez nem csak a pénzügyi szektorra igaz, hanem a munkaerőpiacra és a termékek piacára is. Csábító lehet majd a britek számára a kilépés esetén, hogy egy lecsökkentsék a szereplők költségeit és a szabályozási terheket. A stabilitás szempontjából hosszú távon ez kockázatot is jelenthet. 

Én nem tanácsolom, hogy a britek a kilépés után végül megalapítsák az európai Kajmán-szigeteket.

A Brexit lehetőséget is jelenthet a magyar gazdaság számára. Hogyan kellene Budapestre vonzani a nagy tőkével bíró cégeket és a gazdag családokat?

Nem gondolom, hogy bármit is változtatnia kellene Magyarországnak az eddigi stratégiáján. Ugyanez igaz a holland vagy éppen a cseh gazdaságra is. A gazdasági alapoknak kell igazán vonzónak lenniük. 

A magyar kormány által követett gazdaságpolitikának nem kell változnia a Brexit miatt.

Nem a pénzügyi szektort kell Magyarországnak vagy a környező Kelet-Európai országoknak erősíteniük, hanem például az autóipart, ahol nagy lehetőségek lehetnek.

A nemzetközi pénzügyi szektorban nagyon gyorsan és szabadon mozog a tőke országok között, míg például az autógyártásban sokkal jobban lekötött, fizikailag megfogható tőke áramlik. Érdemes tehát „megfogni”, az ebben rejlő lehetőségekkel együtt.

Az autóipar fontos, de még fontosabb, hogy minden szektorban a magasabb hozzáadott értékű termelés történjen Magyarországon. Hogyan tudnának a közép-kelet-európai országok feljebb lépni a termelési láncban – és a mosoly-görbén?

Vegyük példának az autóipart. A berlini fal lebomlása után, és azután, hogy Magyarország vagy Csehország tagjai lettek az Európai Uniónak, ezek az országok felléptek a nemzetközi autóipar mosoly-görbéjére. 

A termelési láncban a gyártás szakasza állítja elő a legkisebb hozzáadott, azaz többletértéket. Ezért fontos, hogy a gyártást megelőző és az azt követő termelési szakaszok is megjelenjenek egy országban.
Forrás: György László (2017): Egyensúlyteremtés – A gazdaságpolitika missziója.
 

A mosoly-görbe elején található a magas hozzáadott értékű dizájn és tervezés. E termékeket aztán le is kell gyártani és el is kell adni. Márpedig e szakaszokból egyre több zajlik Közép-Európában. Amit régen a német autóipar hozott létre, azt mostanra már inkább Lengyelországban, Csehországban vagy Magyarországon állítják elő. Ez pedig előnyös, mert munkahelyeket teremt és specializációra ad lehetőséget.

A gyártást már mi végezzük, de mikor lesz nálunk a magasabb hozzáadott értékű – ezáltal a magyar munkaerőnek többet fizető – tervezés vagy az értékesítés is?

A kérdés valóban az, hogy hogyan jut feljebb egy ország a termelési láncon. Ez azt jelenti, hogy hasznosítják-e a termelés és a gyártás során összegyűjtött és ellesett tudást és építenek-e arra, hogy feljebb lépjenek. Így mindinkább elmozdulhatnak a termelés jobb szakaszai felé, értve ezalatt a termékek tervezését, vagy a piacra juttatását. 

Látni kell, hogy ezek a folyamatok többnyire természetesen következnek be, tehát nem biztos, hogy egyes politikai döntések képesek ezt befolyásolni. Az ázsiai országok példáiból láthatjuk, hogy ők is először bevonzották a külföldi gyárakat és gyártani kezdtek, majd a termelésen keresztül tanulták meg, hogy hogyan lépjenek magasabb szintre. 

Azzal, hogy egy multinacionális cég egy gyárat épít Magyarországon, azzal elősegíti a tudásszerzést, ami később azt segíti, hogy a magyarok helyi szinten is létrehozzanak hasonló termelési egységeket. 

Nem feltétlenül kell ehhez konkrét politikai döntéseket hozni, szerintem inkább az valószínű, hogy néhány kiemelkedő magyar majd új ötletekkel áll elő és saját termékeket kezd gyártani, ahogy Schumpeter is feltételezte. 

Erre az ázsiai „repülő vadlibák” elméleti modellje egy jó példa. Ez arról szól, hogy az országok tudják, hogy melyik szektort érdemes tudatosan támogatni és erősíteni azért, hogy feljebb lépjenek a mosoly-görbén. Biztos, hogy nincs szerepe a kormányoknak az ipar fejlesztésében? 

Amikor az emberek gazdaságfejlesztési ügyekről hallanak, akkor hajlamosak azt gondolni, hogy a kormányoknak kell megválasztania és megváltoztatnia az irányt és az ezt szolgáló politikát.

Az én állításom az, hogy automatikus mechanizmusok működnek a gazdaságban. A kreatív emberek rendre előrukkolnak új innovációkkal és termékekkel és ez a periférián is mindinkább érezhető lesz. Így működik egy piacgazdaság, a tudás, az információ, a technológia a központból mindenképp tovaterjed, hatásai pedig tovagyűrűznek a perifériára. 

Az ázsiai vadlibák modellje a japán kutatók vélekedése a térség fejlődési folyamatairól, ahol Japán képviseli a technológiailag vezető hatalmat. Minden ország kezdetben alacsonyabb hozzáadott értékű termékeket gyárt, majd iparpolitikájának köszönhetően feljebb lép a ruházattól egészen a számítógépig. E folyamat Japánt követően a többi országban is lezajlik. Sok kutató ennek tudja be a térség lépcsőzetes, de erőteljes és gyors gazdasági növekedését.


Persze annak ellenére, hogy így kellene működnie egy piacgazdaságnak, a valóságban nem így működik, a piacok nem tökéletesek. Épp ezért valóban előnyös, ha van egy okos kormánya az országnak, amely észreveszi a lehetőségeket bizonyos gazdasági szektorokban és ösztönözni próbálja a vállalatokat e szektorok felé, mint az említett vadlibák modelljében.

Ilyenkor az adott szektorban megpróbálnak minél több helyettesítő terméket előnyben részesíteni és felemelni, amelyek a külföldi termékek alternatívái lehetnek. Vagy több támogatást adhatnak a startupoknak is. Bár a nap végén a piacnak kell a munkát elvégeznie, közbenjáró támogató intézményként a kormányok is tudják segíteni ezeket a folyamatokat. Épp ezért úgy látom, hogy 

nem egy agresszív és gyors gazdaságpolitikai irányváltásra van szükség, ahol a kormányok megpróbálják kiválasztani a szektorok jövőbeli „nyerteseit”. 

A kormányok nem feltétlenül végzik ezt hatékonyabban, mint a piacok. Néha ráadásul a vállalatok saját magukat választják ki nyertesnek a kormány szemében (legalábbis elhitetik ezt a kormánnyal).

Ennek elkerülése érdekében az államnak inkább egy közvetítő szerepet kell betöltenie azáltal, hogy a megfelelő környezetet, az ökoszisztémát teremti meg a vállalkozók számára, ahol a cégek nem hirtelen gazdaságpolitikai döntésekkel szembesülnek, hanem fokozatos, lépcsőzetes stratégiával léphetnek egyre feljebb a termelési láncban.

Eddig Magyarország a versenyképességét nagyban köszönhette a nyugatinál alacsonyabb béreknek és az itt dolgozók magas képzettségének. Vajon az utóbbi évek reálbérnövekedése veszélyezteti ezt a versenyképességet? Vagy Magyarország földrajzilag továbbra is elengedhetetlenül fontos ország a cégek számára az Európai Unió kapujában?

A gyors béremelkedés kockázati tényező lehet, de a helyes választ erre a kérdésre én sem tudom. A reálbérek csak két dolog miatt növekedhetnek. Vagy a termelékenység nő, vagy pedig javul a dolgozók alkupozíciója. Vagy többet termel a dolgozó, vagy megerősödik és többet kérhet.

Az egyik esetben a termelékenység növekedése alapozza meg a reálbérnövekedést, a másik esetben pedig a szakszervezetek harcolják ki a béremelést. A második eset attól válhat problémássá, hogy ez negatív üzenetet jelenthet a külföldi befektetőknek. Ennek hosszabb távon érződhetnek kedvezőtlen gazdasági hatásai.

Mely országok tekinthetők ma gazdasági értelemben Magyarország versenytársának?

Természetesen a közép-kelet-európai országok, akik 2004 táján léptek be az unióba, például Bulgária vagy Csehország. Többségük nagyon hasonló modellt követett: úgy tudtak versenyképesek maradni, hogy a nyugati szintekhez képest viszonylag olcsó munkaerőt biztosítottak a befektetőknek, miközben az ázsiai versenytársaikkal szemben viszonylag magas humán tőkével rendelkeztek. 

Ez egy egészen sikeres modellnek bizonyult ezen országok számára, de mint ahogy minden sikeres gazdasági modellnek vége lesz egyszer, ez most is így történik. Az ázsiai versenytársak alkalmazkodtak és növelték képzettségi szintjeiket,

így Kelet-Európa kihívása, hogy hogyan lépjen a következő lépcsőfokra. 

Nem maradhatnak örökre alacsony munkabérű országok. Magyarország kérdése az, hogy miként fejlessze magát tovább a következő szintre.

Tényleg lapos a Föld? Itt Thomas Friedman könyvére utalunk, aki szerint a földrajz nem számít többé. 

A Föld továbbra sem lapos, sőt, egészen „tüskés”. Friedman következtetése a könyve végén az, hogy a földrajzi és a lokációs akadályok a mai világban nem számítanak, mert a vállalatok bárhova költözhetnek, és ha a reálbérek például kicsit magasabbak Magyarországon, mint Thaiföldön, akkor a vállalatok egyből és nagyon könnyen Thaiföldre költöztetik a gyáraikat.

Szerencsére a helyzet ennél sokkal komplikáltabb, mivel a vállalatok nagy része nem mozog ennyire szabadon – a dolgozók pedig végképp nem.

Ha globális szinten tekintünk a „laposságra”, akkor tapasztalhatunk konvergenciát országok között, viszont országon belül a tüskék egyre „élesebbek”, a különbségek az országokon belül egyre nagyobbak. 

Azt figyelhetjük meg, hogy a gazdasági központok és a vidéki térségek közötti különbségek egyre nagyobbak lesznek. A globalizáció nem jelenti azt, hogy egyszerre mindenki szabadon mehet oda, ahova csak akar, vagy hogy mindent a legolcsóbban termelő helyen állítanak majd elő, épp ezért ebből a szempontból Friedman következtetése helytelen.

Egy másik kutatási területe a vezetés és menedzsment. Mi a különbség egy menedzser és egy vezető között? 

Sokan úgy látják, hogy a kettő teljesen külön válik egymástól. A vezetőt sokszor, főleg a politikában és a gazdasági vezetők esetében is inkább a hosszú távú vízió és a stratégia megalkotásával jellemezzük. A vezetőket az emberek követik. Ha a vezető azt mondja, hogy balra megyünk, akkor az emberek balra mennek. 

Ezzel ellentétben a menedzserekről sokkal inkább az operatív, működési kérdések jutnak eszünkbe; egy szervezet működtetése. Nem feltétlenül rövid távon gondolkodnak, de az biztos, hogy sokkal praktikusabban. A kettő nem zárja ki egymást, valaki lehet egyszerre mindkettő. 

Vezérigazgatónak lenni nehéz feladat, vízió nélkül nem megy. De az is baj, ha csak víziónk van és nem tudjuk, hogyan gyártsuk le az autót.  A hatékony döntéshozók egyszerre testesítik meg mindkettőt. Ez politikailag is igaz: ha csak lelkesítő beszédeket tud mondani a kormányfő, de nem tud egy kormányt elvezetni bizonyos készségekkel, akkor nem ér az egész semmit. 

Hogy változnak e szerepek a kultúrák között? Igaz, hogy a gazdasági világ nyugati részén több menedzser, a keletin pedig több vezető van?

A vezetői szerepek valóban kultúránként változnak, ez leginkább a hatalmi viszonyokban jelenik meg. Hollandiában például nem működik az, ha a vezető azt mondja, hogy én vagyok a főnök, ezért csináld azt, amit mondok. Itt sokkal gyakrabban alakul ki párbeszéd arról, hogy mit is kell csinálni, és hogy ki csinálja. 

Az ázsiai országokban viszont a hierarchia még jelentős, így, ha azt mondja valaki nekem, hogy csináld ezt vagy azt, akkor mivel ő a főnököm, ezért valószínűleg azt fogom tenni, amit mondott. 

Nyugat-Európában ez sokkal inkább úgy néz ki, hogy vita alakul ki. Ebből láthatjuk, hogy a sikeres döntéshozónak mindenképpen kulturálisan is alkalmazkodnia kell, hiszen ami Japánban működik, az Hollandiában nem biztos, hogy működne.

Nézzünk példákat a való életből! Ki vezető és ki menedzser inkább? Trump?

Ő mindenképpen vezetőként tekint magára, nem szereti magát menedzsernek beállítani. Sőt, hogy pontosítsak, üzleti vezetőként tekint magára. Úgy véli, hogy Amerika vezetése hasonlít egy óriási cég vezetéséhez. A vezetésének megítélése már nem az én feladatom.

Merkel?

Úgy látom, hogy Merkel eleinte menedzserként indított, nagyon pragmatikus és célratörő volt. A fő kérdése általában az lehetett, hogy miként lehet egy problémát megoldani. Nem egy víziókkal teli nézetrendszert képviselt.

Azonban ez idővel változott és menedzserből vezetővé vált, ami gyakori az olyan döntéshozókkal, akik régóta hatalmon vannak. 

Attól függetlenül, hogy egyetértünk-e vele, az alapján, ahogyan a menekültkérdést kezelte és ahogy az európai integrációra tekint, ez alapján a béke és a harmónia vízióját kergeti. Ahogy a menekültválság alatt fellépett, az semmiképp sem egy menedzserre emlékeztetett. Azt nézte, hogy mi az, amit egy morális társadalomnak tennie kellene. 

Putyin?

Nehéz kérdés, mert ő úgy pozícionálja magát, mint az orosz emberek nagy vezetője. De eközben egészen pragmatikus hozzáállása van, nála minden alkuképes. Vezető a népe számára, de amit a politikában tesz, az néha egy menedzsert idéz. Ha az ember leül vele tárgyalni, akkor meg lehet vele állapodni. 

Macron?

A viselkedéséből leszűrve mindenképpen jó vezető akar lenni. Van egy víziója, arról, hogy miként kellene megváltoztatni a francia gazdaságot; erre választották meg. Tény, hogy van egy víziója Európáról is, ami több mint pragmatikus. Arra törekszik, hogy egy jó vezető legyen, de hogy annak tekinthetjük-e, az már kérdéses. 

Juncker?

Ez egészen nehéz, hiszen nem vezet egyetlen országot sem. Sokszor szeretne vezetőként feltűnni, abból leszűrve, ahogy néha viselkedik, például az unió kilátásairól szóló beszédeiben. Junckert vezetőként korlátozza, hogy nem egy szuverén országot vezet, ami rendelkezik saját hadsereggel és lakossággal.

Ő vezető helyett sokkal inkább egy bürokrata a Bizottság fejeként. Ahhoz, hogy valaki jó bürokrata legyen, elengedhetetlen a szervezettség. Néha persze szeretne e menedzserkedésből kilépni, és megtapasztalni azt, hogy milyen lehet egy igazi vezetőnek lenni. 

Okkal hagytam utoljára ezt: mit gondol Orbán Viktorról?

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy eddig külső szemszögből beszéltem vezetőkről, hisz holland vezetőkről nem beszéltünk. Magyarországot érintve azért hezitálok, mert itt már ön jobban informált Magyarországról, mint én. Csak egy megfigyelő laikusként mondhatok bármit.  

De azt ki tudom jelenteni, hogy Orbán mindenképpen vezető és nem menedzser.

A magyar nép őt választotta meg, mert azt ígérte, hogy nem csak felszínes, de gyökeres változásokat hoz majd. 

Vegyük Magyarország szerepét az Európai Unióban, vagy az álláspontját a migrációs kérdésben (félretéve, hogy az ember egyetért-e vele vagy sem). Semmiképp sem tudnám Orbán tetteit egy menedzser viselkedéséhez hasonlítani.

Hol az egyensúly a vezetés és az ügyek intézése között? 

Ahogy említettem, a döntéshozónak választania kell a kettő között aszerint, hogy számára melyik az ideális az adott helyzetben. Ha csak vezető marad az ember, akkor van annak kockázata, hogy a megvalósítás elmarad. A vizionálás is mindig izgalmas, de a megvalósítás viszont sokszor már nagyon unalmas tud lenni. De ha valódi vezetés nincs, akkor megjelenik a széthúzás, ami hosszú távon alááshatja a folyamatainkat.

A menedzsereknek köszönhetjük a globális szabad kereskedelmet, amit a vezetők az utóbbi években elkezdtek korlátozni. Egyre több vezető dönt úgy, hogy több protekcionizmusra lenne szükség. Miért ez az új irány? Túlzásba vittük volna a globalizációt? Vagy ez az eredménye a múlt hibás gazdasági döntéseinek?

Mindkettő egyszerre. A Brexit is egy protekcionista lépés. A gazdasági döntések megalapozásakor a közgazdászok elfelejtik, hogy a globalizációnak igenis vannak vesztesei. Azok veszítenek, akik a globalizáció hatására kiesnek a szektorukból, mert a cégeik áthelyezik a gyártást külföldre.

Néhányan persze újra el tudnak helyezkedni a szektoron belül, de középtávon a változásnak és az alkalmazkodásnak nagy költségei vannak, amit végre komolyabban kellene vennünk.

A könnyű válasz az, hogy a globalizáció jó a gazdaság egészének; én továbbra is ebben hiszek. Viszont sok embernek ez nem elég jó válasz. Ha az elmélet igaz is, attól még a dolgozóknak továbbra sincs állása, ahogy a szomszédjuknak sincs többé állása, és néha egész városok tűnnek el a süllyesztőben így. Túl sokáig hanyagoltuk el ezt a témát döntéshozóként és közgazdászként.

Az antiglobalizációs populizmus és a migráció is a globalizáció által keltett félelemre vezethető vissza. 

A globalizációnak mindig lesznek nyertesei, de ez általában a tanult és városban élő közép-felső osztály, nem pedig az emberek többsége. A többség pedig választásokon mondja el a véleményét.

Szerintem a protekcionizmus sosem lesz a megoldás a problémáinkra, mert a protekcionizmus mindig csak egy átmeneti megoldás. Bármit is állít elő egy ország, a protekcionizmus csökkenti a versenyképességét és hosszú távon a saját gazdaságukat sebzik meg vele.

Két kutató, Nölke és Vliegenthart egy 2009-es tanulmányában rámutatott, hogy a külföldi közvetlen tőkebefektetések bizonyos körülmények között egy függőségi viszonyt alakíthatnak ki, ami egy sebezhetőbb gazdasághoz vezet és a gazdasági növekedésre gyakorolt hatása is kérdéses. A túl gyors nyitás helyett a gazdasági fejlődés korai szakaszában valóban protekcionizmusra lehet szükség. Emiatt van az, hogy a fejlődő országok először egy saját tőketulajdonos réteget igyekeznek létrehozni és csak utána nyitják meg fokozatosan a gazdaságot. Ez követendő modell lehet?

Igen, ez valóban működhet és nem csak a közvetlen külföldi tőkebefektetésekre lehet igaz, hanem általában a nemzetközi tőkeáramlásokra is. 

Az IMF húsz éve még a tőke szabad áramlása mellett voksolt, de mára tanultunk ebből a hibából.

Azonban az IMF-nek abban igaza volt, hogy az országoknak engedélyezniük kell a külföldi közvetlen tőkebefektetéseket és általában a tőkeáramlást is, mert ez jó hatással van a gazdaságra. Fontos azonban, hogy a tőkeáramlást korlátok között tartsuk, hogy ne lépjen ki a saját medréből. 

Azon országok, amelyekbe óriási mennyiségű tőke áramlott be, sebezhetővé váltak, mert ez a tőke kifelé is nagyon gyorsan tud áramlani.  Egy tőkekivonás esetén a gazdaság semmit sem tehet. Nézzük csak a mai Törökországot, a korábbi ázsiai pénzügyi válságot; e folyamatok által mindenképpen sebezhetővé válik egy gazdaság. 

Kína mellett a közgazdászok leginkább Dél-Korea példáját hozzák, ahol eleinte megvédték a tőkéseiket és egyes gazdasági szektoraikat is. Majd

amikor a védelem hatására megerősödtek és képessé váltak helytállni a versenyben, akkor megnyitották a gazdaságukat. 

Végül meg kell nyitni a gazdaságot a világ felé. A kérdés csak az, hogy ezt hogyan adjuk el a választóknak. Hogy mikor és miért döntünk amellett, hogy végül teljesen megnyitjuk a gazdaságot. 

Rövid távon a protekcionizmus hasznos lehet, de egy idő után el kell engedni a gazdaság kezét.

Összesen 63 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Katie
2019. március 04. 21:01
Most pedig a hozzáadott érték mosolygörbéről pár szó: elméleti alapjait egy japán professzor határozta meg 1973-ban. Helyesen úgy néz ki ez az ábra: x tengely= értéklánc, y tengely= hozzáadott érték Az értékláncon (x tengely) van: technológia, tervezés,összeszerelés (részterületei),nagy és kiskereskedelem. A hozzáadott érték (y tengely) csúcs Koncepció, Márkanév, Kutatás+Fejlesztés A görbék szintjei: 1 szint: Tömegtermelés 2. szint: Nagy értékű termékek gyártása 3 szint: Tudás-intenzív szolgáltatások 4. szint: Alacsony helyettesíthetőség, nagy hozzáadott érték A mosolygörbének több tanulsága is van: -azé a haszon nagy része akié a márkanév és a folyamatokat uralja, joga van eldönteni, hogy milyen terület lesz outsourcing -a rutinmunka nyomott áron, mérsékelt jövedelmezőséggel értékesíthető ( a termelés a görbe közepe), -Jól fizetnek a márkanév megalkotása, K+F, technológia-fejlesztés, IPR, marketing, kereskedelem, testre szabott vevői szolgáltatások- :-)
Katie
2019. március 04. 20:40
Nem okoskodásképen, de van némi ellenvetésem a cikkel kapcsolatban, ami jelenleg inkább logisztikai jellegű. A modern logisztikai menedzsment egyik területe az ellátási lánc menedzsment. Mi is ennek a lényege? Az ellátási lánc a nyersanyag-kitermeléstől a késztermékeknek a végfelhasználókhoz történő kiszállításáig tart, valamint hozzá tartoznak a termékhez kapcsolódó különböző szolgáltatásokat (szervizszolgáltatások, hulladékkezelés, újrahasznosítás). A bővített ellátási lánc: a döntés-előkészítés, a K+F (kutatás-fejlesztés) és a tervezés.- szóval itt különbözik egy közgazdasági szemlélet és egy logisztikus menedzser szerinti gyakorlatban is megvalósítható tény. :-) Nincs ilyen hogy termelési lánc...mert a logisztika területén minden mindennel összefügg.
fakocka
2019. január 03. 14:10
Ideje hogy a Mészáros Kft ráálljon a Magyar Nemzeti Automobil gyártására. Rövidített néven MNA......
krakken96
2018. december 29. 18:47
A béreket is átvehetnék. Mert anélkül nem lesz munkaerő stb. 110 éve az olyan kibaszott nagytőkéseknél, Mint Henry Ford ez alap volt...:)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!