Miért a kormányokról beszélünk, amikor a munkáltatók uralják az életünket?

A vállalatok azért hatékonyak, mert a hierarchia az árak által közvetített piaci rendszerrel szemben sokszor sokkal hatékonyabbnak bizonyul az emberi tevékenységek megszervezésére – vélte Ronald Coase a vállalatokról.

A huszadik század második felében azonban a chicagói közgazdasági iskola mozgalma a szabadpiaci ideológiát állította előtérbe, hogy e meglátást elfeledtesse a világgal. Kutatóik megpróbálták újraértelmezni a vállalatot: szerintük a cégek szerződések hálózataként képzelhetők el, így tulajdonképpen teljesen szabad, tökéletesen racionális emberek lépnek egymással sok-sok szerződéses kapcsolatba egy szintén tökéletes piacon. A dolgozók önkéntesen alakítanak ki egymással ilyen szerződéses kapcsolatokat, és teljesen szabadok bármikor kilépni e vállalati viszonyrendszerből. Ez az uralkodóvá váló elmélet száműzte a tekintélyt, a hierarchiát és a hatalmat a vállalatokból, amelyeket egyfajta nagy piactérré változtatott át. Ha hihetünk ezen elmélet szószólóinak, akkor a vezető és a beosztott kapcsolatát úgy kell felfognunk, mint egy szabadpiaci ügyletet: egy adott feladatra a vezető megkér más egyéneket, akik már-már piaci alapon dönthetnek arról, hogy teljesítik-e a kérést vagy sem.

Anderson könyve szakít e gondolattal, mivel szerinte a szabadpiaci szemüveg miatt vakok vagyunk a vállalatokon belüli hatalmi dinamikák irányában. A valóságban igenis létezik tekintély, hierarchia, hatalom és dominancia. A munkahelyeket a legtöbb ember nem teljesen szabadon választja, így a legtöbbször nem egyenlő felek állnak szemben egymással a felvételi elbeszélgetéstől kezdődően. Az iparosodást megelőzően kialakult szabadpiaci nyelvezetet a posztindusztriális világban használni nem segít e világ megértésében – véli a szakértő. Ráadásul e nyelvezet kezdetben baloldali, egyenlőségpárti célok szolgálatában alakult ki, míg napjainkra a szerző szerint egyenlőtlen viszonyok igazolására és leplezésére használják azt.

A vállalatot ezért szerinte nem tökéletesen szabad szereplők ideális világban való szabad megállapodásaként kell elképzelnünk, hanem valódi magánszektorbeli minikormányokként. A vállalatok egyben kormányzatok is az élet egyes területein, hiszen szankciókra épülő (piaci) erőt gyakorolnak elsősorban a dolgozók felett. A vállalat irányítása maga is egy kormányzási tevékenység, a cégvezetés pedig számos hatalmi eszköz, információs és anyagi előny felett rendelkezik, amelyeket céljainak megfelelően tud használni. Korántsem szabad egyetértést keresnek a munkavállalókkal, hanem olyan utasításokat adnak – különösebb igazolás vagy elszámoltathatóság nélkül – amelyeknek szintén a hatalmi pozíció szava ad nyomatékot. 

Mi mással lehetne magyarázni, hogy a dolgozók az USA-ban évtizedes küzdelem árán érték el, hogy munkaidőben meglátogathassák a mellékhelyiséget? A munkáltató és a dolgozó, mint egyenlő felek piaci alkufolyamatának utópiájába nehezen fér be a valóság, miszerint az amerikai dolgozóknak a korábbi évtizedekben nem egyszer pelenkát kellett viselniük emiatt. A vállalatok tehát a kormányzatokhoz hasonlóan az egyén életmódját és politikai szabadságát is tudatosan alakították.

Anderson szerint azt mondani, hogy a dolgozók szabadok elhagyni a céget annyit tesz, mint azt állítani, hogy Mussolini rendszere nem volt diktatúra, mert az olaszok szabadon emigrálhattak volna, ha kedvük támadt volna. Elhagyni a vállalatot, kilépni egy adott szektorból vagy egy iparágból ugyanis egyáltalán nem egyszerű.

A szerzőt az amerikai akadémiai élet vaksága zavarja, amely érzéketlen a munkapiaci intézmények és a hatalom kérdései iránt.