Pénzügyi figyelem

Amerika a világgazdaság Szauronja – Arjun Jayadev a Makronómnak

2017. december 18. 15:49

Írta: Oláh Dániel

A bérekkel foglalkozó sorozatunk újabb részében a Massachusetts Boston Egyetem egyetemi docensét kérdeztük. Szerinte a válság előtt nem mertünk társadalmi csoportok közötti gazdasági ellentétekről beszélni, most viszont már fel lehet vetni, hogy a nemzetközi tech multiknál felhalmozódó extraprofitok alapját a csökkenő bérek képezik. Az Occupy Boston mozgalom keretében az elhibázott megszorító politikák ellen utcára vonuló professzor szerint még senkinek sem sikerült bizonyítani, hogy a tőke szabad áramlása segíti a gazdasági növekedést. Neki viszont sikerült megcáfolni.

A dolgozók nemzeti jövedelemből való részesedése a nyolcvanas évek óta csökken. A neoklasszikus közgazdaságtan mégis azt feltételezte, hogy a tőke és a munka jövedelmének aránya nem változik, állandó.

A konstans bérarányra (ahogy néha nevezik, Bowley törvényére) gyakran úgy gondoltak a közgazdászok, mint egy misztikus tényre, amit senki sem értett igazán. Még Keynes is úgy vélte, hogy a bérarány állandó. De megvoltak a törvény kritikusai a neoklasszikus táborból és máshonnan is, sőt még a nagyra becsült Robert Solow is megfogalmazta kételkedését már 1957-ben. A bérarány az angolszász országokban a kétezres években kezdett igazán csökkenni. Erre időről időre többen rámutattak (köztük jómagam is), de csak ennek az évtizednek az elején robbant a téma. Nem tudom pontosan, mi lehet ennek az oka. Talán azt gondolták az elemzők, hogy a fő problémánknak az egyének közötti, nem pedig a munka és tőke közötti egyenlőtlenségeknek kell lenniük.

Talán a pénzügyi válság hatására az emberek felbátorodtak, hogy társadalmi csoportok, azaz például a tőke és a munkaerő közötti konfliktusokról is nyíltan beszélni kezdjenek.

Mi lehetett a bérarány csökkenésének az oka?

Számos hipotézis van, ami a fizetések és profitok közötti olló nyílását okozta, köztük a globalizáció maga, esetleg a szakpolitika irányultságának megváltozása, vagy éppen a technológia. Szerintem egy sereg szakpolitika vezetett oda, hogy a dolgozók már nem tudták hatékonyan megakadályozni a megtermelt jövedelemből kapott részük csökkenését.

Lehetséges okok

Ahogy az György László legújabb, Egyensúlyteremtés című könyvében olvasható, a technológia, a globalizáció, a pénzügyi gazdaság növekvő dominanciája és a munkaerőpiaci intézmények átalakulása a bérarány csökkenésének legfőbb okai. „Meglepő módon a technológia és a globalizáció, vagyis ebben az értelmezésben a gazdaság felől érkező, bérekre nehezedő természetes nyomás csak 10, illetve 19 százalékot magyaráz a bérhányad csökkenéséből, míg a pénzügyi gazdaság növekvő dominanciája 46 százalékot és a munkaerőpiaci intézmények munkavállalókat sújtó átalakulása 25 százalékot” – mutat rá György.


Miért fontosak egyáltalán a fizetések és a bérarány egy gazdaságban?

Nagyon általánosan a bérarány mutatja a munka megtérülését, hozamát. Jól jelzi a munkaerő relatív erősségét. Bizonyos mértékben, ha a dolgozókra jutó jövedelemrész kisebb, akkor az egyenlőtlenség nő, de természetesen nem mindegy, hogyan oszlik meg maga a munkajövedelem az emberek között. Ha a bérarány nő, attól még elképzelhető, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség ekkor is növekszik, ha például a növekvő munkajövedelem nagy részét a leggazdagabb dolgozók zsebelik be. Egyes közgazdászok szerint ez még a növekedés fenntartásához is alapvető, van például egy olyan közgazdasági iskola, a posztkeynesi irányzat, amely arra igyekszik válaszolni, hogy a gazdasági növekedést a munkabérek, vagy a profitok hajtják. Ez az elmélet azt állítja, hogy ha a dolgozók fizetései visszaesnek, akkor ez gyengítheti a növekedést, hiszen nem lesz elegendő kereslet.

Ők amellett is érvelni szoktak, hogy a legnagyobb techóriások hatalmas „készpénzhegyeket” halmoznak fel, és ez káros a gazdasági növekedésre. Az Apple például egyedül több készpénzzel rendelkezik, mint a teljes magyar GDP. Ez a monopoljáradék is csökkentheti a gazdaságok növekedési potenciálját?

Ez nehéz kérdés. Sőt, nem tudom, hogy van-e bárki, akinek létezik válasza erre. Az biztosan igaz, hogy a készpénzállományok felhalmozása és a gyengülő növekedés párhuzamosan történtek, de nem tudom, hogy milyen szorosan kapcsolódnak össze. Egy lehetséges kapcsolat lehet, ha elfogadjuk David Autor és társainak „szupersztár cég” hipotézisét, mely szerint a piaci koncentráció növekszik, ami a bérarány csökkenését okozta, miközben extraprofitokat is eredményezett, és ennek egy nagy része valóban készpénzben jelenik meg a techcégeknél.

Számos cég a szellemi tulajdoni védelemből tesz szert monopolerőre és ebből származó extraprofitra, azaz járadékra. Ön egy konferencián a fejlett világ multijait védő Egyesült Államok kereskedelmi képviselőjét Szauron mindent látó szeméhez hasonlította. 

Igen, és arra céloztam, hogy

az USA képviselőjének van egy speciális listája, amelyre azokat az országokat gyűjti, amelyek szerintük megsértik a nemzetközi szellemi tulajdoni és szabadalmi szabályokat.

Vagy legalábbis azokat, akik megsértik az amerikai érdekeket a nagyvilágban. Egy új kutatásban szerzőtársaimmal (a Nobel-díjas Joseph Stiglitz és Dean Baker, a Center for Economic and Policy Research igazgatója – a szerk.) amellett érvelünk, hogy a gazdag országok által a fejlődő világra kényszerített szabadalmi jogi rendszer az évtizedek alatt elavult. Szerintünk a tudásteremtéshez ezek a régi megoldások teljesen alkalmatlanok, és csak arra megfelelőek, hogy az emberek egészségét és jólétét feláldozzák a vállalati profitok oltárán. Nem véletlen, hogy a jelentős ipari kapacitásokkal rendelkező nagy fejlődő országok – Dél-Afrika, India és Brazília – ellentámadást indítottak a rendszer ellen. Lehet, hogy

a tudásteremtést támogatni kell, de nem úgy, hogy bevezetünk egy még nagyobb piaci problémát, a nemzetközi szervezetek által kikényszerített szabadalmi magánmonopóliumokat.

Nem csak a tudás létrehozásáról van szó, hanem arról is, hogy ezzel a tudással valóban az emberek egészségét és jólétét kellene szolgálni. Dél-Afrika épp azt próbálja elérni a gazdag országokkal szemben, hogy lakossága szélesebb körben hozzáférjen az orvosságokhoz. Biztos, hogy jelentős nemzetközi nyomást gyakorolnak majd az országra.

Mi a szerepe a tőkeáramlás liberalizációjának a tőke és a munka közötti egyenlőtlenségek kialakulásában?

Úgy gondolom, hogy gyakorlatilag nincsen olyan meggyőző tanulmány, amely képes lenne megmutatni, hogy a tőkeliberalizáció gazdasági növekedéshez vezet, annak ellenére, hogy számos kísérlet van ennek bizonyítására.

Még a Nemzetközi Valutaalap is arra az eredményre jutott, hogy a tőkeáramlások előtti nyitottság egyáltalán nem előfeltétele a növekedésnek.

Ha a határokat megnyitjuk a tőke szabad áramlása előtt (miközben a munkaerő előtt egyébként nem), akkor ráadásul egy fontos dolog történik: egy aszimmetria jön létre, hiszen a tőke azzal fenyegetheti a munkaerőt, hogy elhagyja az országot, így követelve engedményeket, például a bérek alacsonyan tartását. Egy korábbi tanulmányomban bizonyítékot is találtam erre.

Milyen gazdaságpolitikai következtetéseket alapozhatunk erre a kutatására, például egy olyan ország esetében, mint Magyarország, ahol a bérarány a legnagyobb csökkenést mutatta a kilencvenes évektől?

Ezt nehéz lesz megválaszolnom. De azt gondolom, hogy hamis állítás azt mondani, hogy a munkaerőt el kell nyomni a növekedés érdekében. Tehát én ezen az alapon gondolkodom amikor értelmes és elfogadható gazdaságpolitikai lépéseket értékelek. Természetesen minden esetben az adott országtól és esettől függ a konkrét következtetés, ezeket ismerni kell.

Az ön által javasolt, dolgozókat támogató politikákat ugyanakkor nehéz megvalósítani, mert ahogy egy új tanulmányában fogalmaz, a pénzügyiesedés jó eszköz arra, hogy fegyelmezze a közszférát és a magánszektor szereplőit. Az eurózónában ez különösen igaz, ahol pénzügyi piacok kiteljesedése még inkább korlátozza a nemzetállamok döntéseit, bizonyos lehetőségek és döntések felé terelve a nemzeti döntéshozókat.

Ahogy barátom és szerzőtársam J.W. Mason mondja, az Európai Központi Bank úgy véli, hogy az árstabilitás mellett a strukturális reformok kikényszerítése is feladata. Emiatt a ciklikus fegyelmezés és a „gazdasági szenvedés a politikai programjuk része”. Meglepő, hogy a nagy válság alatt és után végrehajtott uniós politikák mennyire azt célozzák, hogy megtörjék az eurózónában egykor létező szociáldemokrata normákat. Az Európai Központi Bank például csak akkor volt hajlandó stabilizálni a bajba került gazdaságokat, ha azok engedményeket adtak, például a közszféra csökkentése, a nyugdíjrendszer átalakítása és hasonlók terén. A pénzügyi szereplők ezért valójában nagyon gyakran egyfajta fegyelmező mechanizmusként viselkednek az országokkal szemben, megpróbálva befolyásolni a gazdaságpolitikai döntéseket.
 

Arjun Jayadev az indiai Azim Premji Egyetem és az amerikai Massachusetts Boston Egyetem docense. A közgazdász szakterülete a makroökonómia, a pénzügy és a jövedelemelosztás. Egyik legfrissebb tanulmányát a Nobel-díjas Joseph Stiglitzcel és Dean Bakerrel készítette, amelyben a szellemi tulajdont, az innovációt és a gazdasági fejlődést igyekeznek összeegyeztetni egymással.


***

A Makronóm a közgazdaságtan magyar hangja. Kövesse Facebookon

vissza a teljes nézetre