Amerika a világgazdaság Szauronja – Arjun Jayadev a Makronómnak

A dolgozók nemzeti jövedelemből való részesedése a nyolcvanas évek óta csökken. A neoklasszikus közgazdaságtan mégis azt feltételezte, hogy a tőke és a munka jövedelmének aránya nem változik, állandó.

A konstans bérarányra (ahogy néha nevezik, Bowley törvényére) gyakran úgy gondoltak a közgazdászok, mint egy misztikus tényre, amit senki sem értett igazán. Még Keynes is úgy vélte, hogy a bérarány állandó. De megvoltak a törvény kritikusai a neoklasszikus táborból és máshonnan is, sőt még a nagyra becsült Robert Solow is megfogalmazta kételkedését már 1957-ben. A bérarány az angolszász országokban a kétezres években kezdett igazán csökkenni. Erre időről időre többen rámutattak (köztük jómagam is), de csak ennek az évtizednek az elején robbant a téma. Nem tudom pontosan, mi lehet ennek az oka. Talán azt gondolták az elemzők, hogy a fő problémánknak az egyének közötti, nem pedig a munka és tőke közötti egyenlőtlenségeknek kell lenniük.

Mi lehetett a bérarány csökkenésének az oka?

Számos hipotézis van, ami a fizetések és profitok közötti olló nyílását okozta, köztük a globalizáció maga, esetleg a szakpolitika irányultságának megváltozása, vagy éppen a technológia. Szerintem egy sereg szakpolitika vezetett oda, hogy a dolgozók már nem tudták hatékonyan megakadályozni a megtermelt jövedelemből kapott részük csökkenését.

Miért fontosak egyáltalán a fizetések és a bérarány egy gazdaságban?

Nagyon általánosan a bérarány mutatja a munka megtérülését, hozamát. Jól jelzi a munkaerő relatív erősségét. Bizonyos mértékben, ha a dolgozókra jutó jövedelemrész kisebb, akkor az egyenlőtlenség nő, de természetesen nem mindegy, hogyan oszlik meg maga a munkajövedelem az emberek között. Ha a bérarány nő, attól még elképzelhető, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség ekkor is növekszik, ha például a növekvő munkajövedelem nagy részét a leggazdagabb dolgozók zsebelik be. Egyes közgazdászok szerint ez még a növekedés fenntartásához is alapvető, van például egy olyan közgazdasági iskola, a posztkeynesi irányzat, amely arra igyekszik válaszolni, hogy a gazdasági növekedést a munkabérek, vagy a profitok hajtják. Ez az elmélet azt állítja, hogy ha a dolgozók fizetései visszaesnek, akkor ez gyengítheti a növekedést, hiszen nem lesz elegendő kereslet.

Ők amellett is érvelni szoktak, hogy a legnagyobb techóriások hatalmas „készpénzhegyeket” halmoznak fel, és ez káros a gazdasági növekedésre. Az Apple például egyedül több készpénzzel rendelkezik, mint a teljes magyar GDP. Ez a monopoljáradék is csökkentheti a gazdaságok növekedési potenciálját?

Ez nehéz kérdés. Sőt, nem tudom, hogy van-e bárki, akinek létezik válasza erre. Az biztosan igaz, hogy a készpénzállományok felhalmozása és a gyengülő növekedés párhuzamosan történtek, de nem tudom, hogy milyen szorosan kapcsolódnak össze. Egy lehetséges kapcsolat lehet, ha elfogadjuk David Autor és társainak „szupersztár cég” hipotézisét, mely szerint a piaci koncentráció növekszik, ami a bérarány csökkenését okozta, miközben extraprofitokat is eredményezett, és ennek egy nagy része valóban készpénzben jelenik meg a techcégeknél.

Számos cég a szellemi tulajdoni védelemből tesz szert monopolerőre és ebből származó extraprofitra, azaz járadékra. Ön egy konferencián a fejlett világ multijait védő Egyesült Államok kereskedelmi képviselőjét Szauron mindent látó szeméhez hasonlította. 

Igen, és arra céloztam, hogy

Vagy legalábbis azokat, akik megsértik az amerikai érdekeket a nagyvilágban. Egy új kutatásban szerzőtársaimmal (a Nobel-díjas Joseph Stiglitz és Dean Baker, a Center for Economic and Policy Research igazgatója – a szerk.) amellett érvelünk, hogy a gazdag országok által a fejlődő világra kényszerített szabadalmi jogi rendszer az évtizedek alatt elavult. Szerintünk a tudásteremtéshez ezek a régi megoldások teljesen alkalmatlanok, és csak arra megfelelőek, hogy az emberek egészségét és jólétét feláldozzák a vállalati profitok oltárán. Nem véletlen, hogy a jelentős ipari kapacitásokkal rendelkező nagy fejlődő országok – Dél-Afrika, India és Brazília – ellentámadást indítottak a rendszer ellen. Lehet, hogy

Nem csak a tudás létrehozásáról van szó, hanem arról is, hogy ezzel a tudással valóban az emberek egészségét és jólétét kellene szolgálni. Dél-Afrika épp azt próbálja elérni a gazdag országokkal szemben, hogy lakossága szélesebb körben hozzáférjen az orvosságokhoz. Biztos, hogy jelentős nemzetközi nyomást gyakorolnak majd az országra.

Mi a szerepe a tőkeáramlás liberalizációjának a tőke és a munka közötti egyenlőtlenségek kialakulásában?

Úgy gondolom, hogy gyakorlatilag nincsen olyan meggyőző tanulmány, amely képes lenne megmutatni, hogy a tőkeliberalizáció gazdasági növekedéshez vezet, annak ellenére, hogy számos kísérlet van ennek bizonyítására.

Ha a határokat megnyitjuk a tőke szabad áramlása előtt (miközben a munkaerő előtt egyébként nem), akkor ráadásul egy fontos dolog történik: egy aszimmetria jön létre, hiszen a tőke azzal fenyegetheti a munkaerőt, hogy elhagyja az országot, így követelve engedményeket, például a bérek alacsonyan tartását. Egy korábbi tanulmányomban bizonyítékot is találtam erre.

Milyen gazdaságpolitikai következtetéseket alapozhatunk erre a kutatására, például egy olyan ország esetében, mint Magyarország, ahol a bérarány a legnagyobb csökkenést mutatta a kilencvenes évektől?

Ezt nehéz lesz megválaszolnom. De azt gondolom, hogy hamis állítás azt mondani, hogy a munkaerőt el kell nyomni a növekedés érdekében. Tehát én ezen az alapon gondolkodom amikor értelmes és elfogadható gazdaságpolitikai lépéseket értékelek. Természetesen minden esetben az adott országtól és esettől függ a konkrét következtetés, ezeket ismerni kell.

Az ön által javasolt, dolgozókat támogató politikákat ugyanakkor nehéz megvalósítani, mert ahogy egy új tanulmányában fogalmaz, a pénzügyiesedés jó eszköz arra, hogy fegyelmezze a közszférát és a magánszektor szereplőit. Az eurózónában ez különösen igaz, ahol pénzügyi piacok kiteljesedése még inkább korlátozza a nemzetállamok döntéseit, bizonyos lehetőségek és döntések felé terelve a nemzeti döntéshozókat.

Ahogy barátom és szerzőtársam J.W. Mason mondja, az Európai Központi Bank úgy véli, hogy az árstabilitás mellett a strukturális reformok kikényszerítése is feladata. Emiatt a ciklikus fegyelmezés és a „gazdasági szenvedés a politikai programjuk része”. Meglepő, hogy a nagy válság alatt és után végrehajtott uniós politikák mennyire azt célozzák, hogy megtörjék az eurózónában egykor létező szociáldemokrata normákat. Az Európai Központi Bank például csak akkor volt hajlandó stabilizálni a bajba került gazdaságokat, ha azok engedményeket adtak, például a közszféra csökkentése, a nyugdíjrendszer átalakítása és hasonlók terén. A pénzügyi szereplők ezért valójában nagyon gyakran egyfajta fegyelmező mechanizmusként viselkednek az országokkal szemben, megpróbálva befolyásolni a gazdaságpolitikai döntéseket.
 

***

A Makronóm a közgazdaságtan magyar hangja. Kövesse Facebookon!