Abe Lincoln és a migráns (rab)szolgák

2018. február 11. 22:14

Lovászy László
Makronóm

Abraham Lincoln felszabadította a rabszolgákat és utat nyitott a liberális gazdaságpolitikának, ami – többek közt – nagymértékű migrációt is eredményezett, alaposan felbolygatva a munkaerőpiacot. Alapkérdés, hogy van-e, lehet-e analógia a mostani bevándorlási helyzettel az Európai Unió tekintetében az észak-afrikai és közel-keleti diktatúrák és brutális rezsimek bukása után. Az emberi jogi megközelítéssel kezdjük, majd áttérünk a munkaerő-piaci és migrációs folyamatok elemzésére.

Abraham Lincoln, aki 1809. február 12-én született, és akit a „Nagy Emancipátor”-ként neveztek el, az Amerikai Egyesült Államok egyik legnépszerűbb elnöke George Washington és John Fitzgerald Kennedy mellett. Sőt, Washington D.C. szívében még saját „szentélye” is van: a Lincoln Memorial. A monumentális építményben Lincoln, az első republikánus elnök politikai óriásként tekint le ránk és az odazarándokoló rabszolgák utódjai hálával tartoznak neki, amiért a polgárháború végén a híres, humánus – ma úgy mondanánk: emberi jogi – proklamációjával (1862. szeptember 22-én) a rabszolga-felszabadítás útjára lépett az Egyesült Államok vezetésével a déli, rabszolgatartó államok legyőzése érdekében, közel 80 évvel a nagy francia polgári forradalom után. Legalábbis sokan így tudják.

Attól eltekintve, hogy egy újabb évszázadot kellett várni a fekete bőrű amerikaiaknak, hogy valóban egyenlők és egyenrangúak legyenek, legalábbis a törvény előtt, hiszen a Brown vs. Board of Education of Topeka-ügyig (1954) még hatályban volt az Amerikai Legfelsőbb Bíróság korábbi ítélete (1868) arról, hogy

a feketéket és a fehéreket el kell különíteni az egyenlő védelem – és így egyenlő megkülönböztetés – alapján a „separate but equal”-elve nevében

az élet szinte minden területén. (Talán volt valami sorsszerű abban is, hogy a fekete közösségek felemelkedéséért és a polgári jogi mozgalom békés céljaiért harcoló, keresztény tanításokat hirdető Martin Luther King juniort épp az említett diszkriminatív legfelsőbb bírósági ítéletet követő századik évben lőtték agyon 1968-ban.) És egy újabb fél évszázad telt el, amíg hivatalba léphetett Amerika első színes bőrű elnöke, Barack H. Obama.

Abraham Lincoln a polgárháború második évében még úgy gondolta, hogy a rabszolgaság eltörlésének kérdése alapvetően nem a közel négymillió rabszolga ügye, hanem lényegében egy teljesen más kérdés megválaszolása, nevezetesen, hogy vajon megnyerhetik-e velük a Dél ellen viselt háborút, mint ahogy ezt 1862. augusztus 22-i, a The New York Times-ban megjelent nyílt levelében kifejtette. Ez sem volt előzmény nélküli, hiszen egy korábbi választási rendezvényen,

Charlestonban 1858-ban határozottan kijelentette, hogy nem tud szociális és politikai egyenlőséget elképzelni a fehérek és feketék között

– a kor szellemének és hangulatának megfelelően, mert a legnagyobb ellenfelei, az akkori demokraták, a Dél pártján álltak.

Kutatók szerint Lincoln valójában egyre inkább meggyőződéses abolicionistává vált, mint ahogy ez a gazdasággal kapcsolatos eszmefuttatásaiból is kitűnt: az önérdek érvényesítésére hivatkozott az amerikai közgondolkodásban meglévő alapvető idea és a Függetlenségi Nyilatkozat alapgondolata, a „pursuit of happiness” alapján.

A rabszolga-felszabadítás, ahogy (nem) tudjuk

Kevesen tudják, de Lincoln emancipációs proklamációja is csak azon rabszolgákat szabadította fel, akik az Uniót kívánták szolgálni – méghozzá feltételekkel.

Az Unióhoz lojális rabszolgatartó államokra, illetve a már elfoglalt konföderációs területekre nem vonatkozott a kiáltvány

annak érdekében, hogy maguk mellé állítsák, illetve megtartsák az esetlegesen ingadozó rabszolgatartó fehéreket. De még ez is radikális lépés volt sokak számára Északon, hiszen New Yorkban mintegy kétezer halottal járó lázadás tört ki 1863 nyarán amiatt, hogy a felszabadított rabszolgák tömegesen érkeztek a rohamosan iparosodó városba, miközben a szintén beözönlő és szintén nagy részben munka nélküli ír bevándorlók nyomorogtak a város szívében, akiket egyre kisebb jövedelemért dolgozattak a gyárakban. New York városa ekkor döbbenten nézte végig a feketék (és a rendfenntartók, majd a katonaság) ellen folytatott hajtóvadászatot és nyílt pogromsorozat tartotta rettegésben a várost napokon keresztül, majd végül keményen leverték a felkelést.

Délen is voltak lázadások, csak más okból. Például 1862 áprilisában Richmondban ezernél is több asszony tüntetett, mert a Konföderáció pénzügyi tartalékai kimerültek (Észak rendelkezett ugyanis a nemzeti vagyon 70 százalékával) és egyúttal az infláció is elszabadult, a visszaeső exportbevételek mellett, ugyanis a gyapotexport mennyisége két százalékra csökkent az Észak által fenntartott blokád miatt.

Az Unióban jogilag 1866-ra ugyan eltörölték a rabszolgaság intézményét egy alkotmánymódosítással, de még ekkor sem volt arról szó, hogy például választójogot kaphassanak a feketék, illetve

az fel sem merült Délen, hogy a volt rabszolgák valóban azonos jogokkal rendelkezzenek, mint a fehérek.

Így nem beszélhetünk – ahogy ma mondanánk – egy emberi jogi forradalomról sem. Ez is mutatja azt, hogy az emberi jogok fejlődése egy hosszú folyamat volt, hiszen az emberi jogok katalógusának a kialakulása a holokausztot követően, az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának az elfogadásával vette a kezdetét.

Minden kor magában hordozza a saját paradoxonjait: Steven Spielberg 2012-ben bemutatott nagyszerű filmje (Lincoln) is ábrázolja azt az ellentmondásos kort, amiben Lincoln legális és kevésbé legális (erősen korrumpáló) eszközökkel kormányzott, sőt, politikai ellenfelei egyenesen diktátornak is nevezték. Lincoln győzelme végül egyúttal egy központosítottabb Unió alapját is jelentette, hiszen a déli, ellenálló államok egyszerre és mindenkorra vereséget szenvedtek.

A vereség háttere is érdekes, hiszen

a gyapottermesztésben gazdag Dél csillaga gazdaságilag felragyogni látszott,

különösen az angliai posztóipar gépesítésével és az egyre növekvő világpiaci gyapotkereslet emelkedésével, mert ez a kor egyben a XIX. századi burzsoá (közép)osztály megerősödését jelentette, akik egyre nagyobb mértékben fogyasztottak. 

Ugyanakkor a szakszervezeti mozgalom is erőre kapott és a polgárháború kellős közepére az ilyen egyesülések száma megháromszorozódott, ami feljebb hajtotta a béreket Északon. Ezzel párhuzamosan az 1820-as évektől az ipari forradalom miatt a korábbi fehér kézművesek tömegei is tönkrementek és sokan közülük katonának álltak. A polgárháború azonban fellendítette Észak tömegtermelésre épülő iparát is, hiszen megnőtt a kereslet a kész termékek (cipő, fegyver, egyenruha, stb.) iránt, amit viszont magasabb adókkal finanszíroztak, ideértve az importvámok emelését is.

Ezzel párhuzamosan megjelent a munkaerőhiány is, hiszen az önkéntesek körében szinte minden második katona mesterember volt. Ekkor kezdtek el a nők is tömegesen is dolgozni (fele bérért), de még így is a polgárháború alatt százezer be nem töltött munkahely volt a becslések szerint. Ezért 1864-ben elfogadtak egy olyan bevándorlást támogató unionista törvényt is, amivel lehetővé tették az újabb, olcsó és az iparban jártasabb (technikus, bányászati szakember, stb.) munkaerő toborzását az USA-n kívül (Európa több nagyvárosában nyíltak irodák), amit egyébként hamarosan hatályon kívül is helyeztek a tömegessé váló, kontrollálhatatlan mértékű bevándorlás miatt.

Az Észak Dél ellen viselt háborújának gazdasági és politikai alapjairól

Ma már az amerikai történészek is egyre inkább azt vallják, hogy a polgárháborúnak elsősorban gazdasági okai voltak, hiszen a konfliktus előtt

Észak és Dél elsősorban az adózási kérdések miatt csattant össze.

Észak gyors ipari fejlődését az importra kivetett magas vámok biztosították, míg a (mezőgazdasági) termelési eszközöket importáló Dél számára egyre inkább előnytelenné vált ez a protekcionista politika. Ugyanakkor az északi, jóval kisebb birtokokon gazdálkodó farmerek nem tudtak versenyezni a déli nagybirtokkal sem (mivel bért is kellett fizetni a szabad munkaerőnek), miközben a szállítás és logisztika az olcsó vasút megjelenésével óriási mértékben fejlődött, ami a déli üzemgazdasági méretnek jobban kedvezhetett.

Sőt, annak ellenére, hogy a déli fehér családok mindössze körülbelül húsz százaléka tartott rabszolgát, a nagy részük, közel kilencven százalékuk kevesebb, mint húsz jogfosztott szolgát tartott és inkább farmernek minősültek, mint nagybirtokosnak. Tízezer lehetett azon nagybirtokok száma, ahol ötvennél is több rabszolgát tartottak és mindössze húsz alatt volt azon birtokosok száma, akik ezernél is több rabszolgát tartottak. Összegezve tehát ez a modell nem egy maroknyi kisebbség számára biztosította a megélhetést: talán ez magyarázhatja a polgárháború brutalitását és drámai vérességét is.

A washingtoni protekcionista politika alapján néhány év alatt az 1850-es években a duplájára emelkedett az importvám mértéke. Ekkor az államszövetség déli tagjai kilépéssel fenyegetőztek,

elmélyítve a viszályt Északkal. Emellett létezett egy régóta tartó politikai vita is arról, hogy melyik modell („liberális”/”rabszolgatartó”) az üdvösebb és az ún. Missouri-kompromisszumban (1820) rögzítették, hogy az újonnan csatlakozó államoknak felváltva az északi, illetve a déli berendezkedést kell választaniuk a Kongresszusban elfogadott jogszabály alapján. A helyzet akkor mérgesedett el igazán, amikor a két újonnan csatlakozó állam, Kansas és Nebraska egyaránt a déli modellt választotta.

A polgárháború kirobbanása előtt az államok közel harmada az önrendelkezésre hivatkozva megalapította a Konföderációt, ami az Uniótól való teljes függetlenedést jelentette. A déli Konföderáció területén lévő Sumter-erőd ostromával kezdődött meg az USA történetének legvéresebb fegyveres konfliktusa. A polgárháború alatt voltak azért olyan pillanatok is, amikor Észak már kiegyezett volna Déllel, mert a belpolitikai helyzet és a külföldi gyarmattartó kormányok nyomása (például a Konföderáció elismerésével való fenyegetés) miatt nem lett volna más megoldás, azonban Lincoln zsenialitása és kitartása mindig megakadályozott egy esetleges patthelyzetet.

Nem csak ez a demokrácia és berendezkedési kettős modell-paradoxon érdekes, hanem az is, hogy az USA belső migrációjára hogyan is hatott Észak győzelme. Ez igen tanulságos lehet akár a mára nézve, különösen az EU vonatkozásában, hiszen az elmúlt években sorra buktak meg és távoztak a hatalomból az emberi jogokat tipró közel-keleti és észak-afrikai rezsimek, rengeteg menekültet és gazdasági migránst maguk mögött hagyva. Vajon milyen összetett gazdasági és munkaerő-piaci hatásokkal járt az Államokban a rabszolga-felszabadítás és egy újabb, belső tömeges migráció beindulása? 

A rabszolga-felszabadítás következményeiről és a tömeges migrációról

Egyrészt a felszabadított rabszolgák jelentős része nem tudott szociálisan továbblépni, hiszen alapvetően teljesen képzetlenek voltak és hiányoztak – ahogy ma mondanánk – a megfelelő képzési-foglalkoztatási programok is, illetve a Vadnyugaton zajló földosztási lehetőségek is elsősorban a fehérek számára voltak elérhetőek. Ezért a korábbi rabszolgák jelentős része kiszolgáltatott maradt és kénytelen volt helyben maradni. Méghozzá sok esetben a korábbi gazdájuknál, ahol ráadásul nem fizetséget kaptak, hanem az általuk megtermelt termény beszolgáltatása után megmaradó kisebb részt tarthatták meg – ez volt az ún. sharecropping intézménye.

Ez az elszámolási fajta sem segítette a mobilitást hosszabb távon, hiszen a tőke és pénzpiac számára is kedvezőtlenebb volt ez a megoldás, másrészt ők maguk pénzt is kisebb eséllyel takaríthattak meg. (1860-ban a szabad emberek negyede élt Délen, miközben az USA tőkéjének csak tíz százalékát adta Dél.) Mivel nagyon sok vagyontalan, képzetlen felszabadított rabszolga hontalanul vándorolni is kezdett, számos államban ún. „vagrancy” törvényt fogadtak el, amivel a csavargást büntették, méghozzá pénzbüntetéssel.

Amennyiben az illetőnek nem volt pénze a büntetés megfizetésére (honnan lett volna?), akkor munkatáborokba (convict leasing camps) küldték,

sokszor éppen korábbi gazdáik birtokaihoz közel. 

Mivel jogilag a rabszolgaság eltörlése már 1843-ban bekövetkezett a Brit Birodalomban, brit vállalkozók (ma úgy mondanánk, hogy „embercsempészek”) a polgárháborút követő évekre már kiépítették és hatékonyan működtették azt a globális hálózatot amivel (adósságaikat kiváltandó) gyakorlatilag több évtizedes munkaszerződésekkel importáltak elsősorban indiai munkásokat az újvilági cukorültetvényekre a fekete munkások helyére, akik viszont az Egyesült Államokba távoztak az elnyert szabadságukkal a magasabb jövedelem reményében, még feszesebbé téve az USA munkaerőpiacát. 

Az USA délkeleti része, valamint a Karib-tenger térsége annyi migránst fogadott, hogy az angol nyelvnek pidzsin nyelvként gyakorlatilag még saját „nyelvjárása” is kialakult, illetve fejlődött tovább kreol nyelvekké, hiszen 1833 és 1920 között közel négymillió ilyen embert „exportáltak” az újvilági brit és francia gyarmatokra. Sok történész szerint még rosszabb körülmények közé kerültek ezek az emberek, mint a korábbi rabszolgák, hiszen olyan határozott idejű munkaszerződésekkel rendelkeztek, amelyek alapján kisebb bért kaptak – ami persze még így is nagyobb összeg volt, mint amit Indiában megkereshettek volna –, illetve ki kellett fizetniük a saját, korábbi utazási és természetesen a felmerülő, drágább megélhetési költségeiket is. (A felszabadított rabszolgáknak tehát még velük is versenyezniük kellett a munkaerőpiacon.)

A munkáltatóik még annyira sem voltak érdekelve a munkaerő állapotának megóvásában, mint korábban.

Ezzel még inkább ki lehetett őket zsákmányolni, zsigerelni, méghozzá teljesen átrajzolva a Karib-térség etnikai összetételét is. Ráadásul a korábban említett csavargótörvények rájuk is vonatkoztak, amennyiben megszüntették „munkaszerződésüket” úgymond elégtelen munkamoráljuk miatt és a kör bezárult. 

Az EU is az USA útjára lép a megosztottság tekintetében?

Talán nincs is új a nap alatt, ugyanakkor jó lenne elkerülni egy hasonló helyzet kialakulását a XXI. század elején itt, Európában. Hogy mik lehetnek az analógiák? Emberek tízmilliói szeretnének a szegény Délről a gazdag Északra (nálunk: Nyugatra) menni, akik nagy része egyébként teljességgel képzetlen, miközben az EU-ban jelentkező, szektorális munkaerőhiány egyre összetettebb tudást és képzettséget fog majd megkövetelni hosszabb távon. Ezek az emberek kizárólag a gazdagabb, de egyúttal már most is a magasabb és hosszabb távú munkanélküliséggel küszködő térségekbe akarnak vándorolni, nem beszélve a családegyesítési terveikről a már ott lévő közösségeikre építve.

Nem véletlen, hogy ezért akarják a kötelező elosztási kvótát érvényre juttatni Nyugaton mint egy állandó mechanizmust – értsük meg: ez nekik elemi, jól felfogott érdekük –, és

ezért kívánják bevonni a „tehermegosztásba” a képzetlen, kevésbé foglalkoztatható emberek egyenletesebb szétosztása érdekében a többi, keleti és relatíve szegényebb tagállamot a szolidaritás nevében.

(Vannak olyan nyugati politikusok is, akik szerint nem elképzelhetetlen akár egy szolidaritási adófajta sem, vagy az EU-s támogatások alapjául szolgáló strukturális alapok összegeinek arányos csökkentése, illetve átstrukturálása ilyen célból.) 

Ugyanakkor a nyugati szakszervezeti mozgalmak egyre intenzívebben lépnek fel a kelet-európai képzettebb, de versenyképesebb mobil munkavállalókkal szemben is, akik a belső piac adta legális lehetőségeket kihasználva a relatíve alacsonyabb bérelőnyükkel kívánnak versenyezni a nyugati dolgozókkal és akiket egyébként a saját kormányaik igyekeznek megvédeni az EU-s intézményekben a jog eszközeivel harcolva, miközben a migráció kérdésében teljesen mást gondolnak a keletiek és a nyugatiak. Itt tehát lehet beszélni egy Nyugat-Kelet megosztottságról is és az arányok is hasonlóak, hiszen a keleti, „ellenálló” tagállamok az EU körülbelül egyharmadát teszik ki.

Így nem véletlen, hogy egyes politológusok és elemzők ebben a megosztottságban egy komolyabb feszültségforrást látnak, hasonlóan az Egyesült Királyság biztosra (egyébként de facto talán nem is) vehető kiválásához. (A belga miniszterelnök egy hosszú interjúban kifejtette a Le Soir napilapban február elején, hogy nyáron kenyértörésre akarja vinni a migráció ügyét a visegrádi országokkal a kötelező kvóták kapcsán.)

Az USA-val és a korábbi rabszolgákkal ellentétben ugyanakkor az EU-ba érkező migránsok jó része az európai (sokféle) nyelveket egyáltalán nem beszéli, gyökeresen más kultúrából (és vallással) érkezik, aminek objektíve vannak társadalmi-integrációs extraköltségei. Az esetek jelentős részében

a fekete- és szürkegazdaság adta lehetőségekre támaszkodva, a már ott lévő rokonság és helyi közösségeik támogatására építve kívánnak boldogulni az újonnan érkezettek, részben alacsony képzettségük okán is.

A keleti tagállamokban a gyarmati múlt hiányában nem léteznek „integrációs” programok, ugyanakkor maguk a migránsok/menedékkérők nem is kívánnak ott élni, amint a statisztikák is mutatják. Ez azt is jelenti, hogy a belső határok hiányában és az elektronikus utalások korában egy kötelező kvóta végrehajtása csak egy „röghöz kötéssel” képzelhető el, azaz a szociális ellátások és támogatások csak helyben (azaz gyakorlatilag) személyesen lennének felvehetőek, ami az emberi jogok és a mozgásszabadság súlyos megsértése nélkül nem képzelhető el.

Akkoriban a mezőgazdaság és a kézműves ipar szerepe értékelődött le a munkaerő szempontjából, ma pedig várhatóan a szolgáltatások jelentős részénél lesz gyökeres átrendeződés, mivel a 2010-es évek elején a fogyasztók számára is a történelem színpadára lépett a mesterséges intelligencia, amelynek hatását egyelőre még megbecsülni se tudják – még az Európai Bizottság se.

Végezetül, a különböző párhuzamok, analógiák elképzelhetőek ugyan pró és kontra, azonban óvnék mindenkit attól, hogy azokat a mára ráhúzza. Minden kor magában hordozza saját ellentmondásait és Hérakleitosz szerint nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, állította Platón. Mármint ugyanott nem – és úgy vélem, hogy sok víz fog még lefolyni a vén Dunán mire ezt felismerik.
 

 Lovászy László, jogász, ENSZ emberi jogi szakértő és európai parlamenti foglalkoztatáspolitikai tanácsadó.


 


(A fotók a szerző által készített képek)

 

A bejegyzés trackback címe: http://makronom.mandiner.hu/trackback/31287