A neoliberalizmus mérgező gazdaságpolitikai elegyet kevert ki, Magyarország viszont gratulációt érdemel – Özlem Onaran a Makronómnak

2017. november 28. 10:09
György László – Oláh Dániel
Makronóm

Az elmúlt három évtizednek a dolgozók voltak a vesztesei, a bérarány csökkenéséhez pedig a tudatos, tőkét pártoló neoliberális politika vezetett. Stratégia kell a folyamat radikális megfordítására, mert a profitok növekedése nem vezet gyorsabb gazdasági növekedéshez. Onaran több, mint nyolcvan tudományos tanulmánnyal maga mögött, most a Makronómnak mondja el, milyennek kell lennie az új, 21. századi, egyensúlypárti gazdaságpolitikának.

Mi történt a nyolcvanas években, ami miatt a dolgozók egyre kisebb részt kapnak a megtermelt jövedelemből? 

Ez valóban egy olyan folyamatnak az eredménye, amely a nyolcvanas évektől kapott lendületet, amikor 

a neoliberális gazdaságpolitika létrehozta azt a mérgező elegyet, amely a megszorításokat, a termék- és munkapiacok deregulációját illetve a dolgozók jogainak visszanyesését tartalmazza. 

A globalizációt és a technológiai változásokat ebben a kontextusban úgy kell látnunk, mint amelyek növelték a tőke mozgásterét, ez pedig még nehezebbé tette a dolgozóknak, hogy részesüljenek a növekvő termelékenységük gyümölcseiből, miközben a szakszervezetek és az alkuerejük gyengült. A tőke növekvő mobilitása a gyorsan áramló külföldi működőtőke (FDI) formájában, az offshore, a termeléshez használt importált köztes termékek, illetve a pénzügyiesedés hatására egyre több menekülési útvonal nyílt a tőke előtt. 

Eközben a munkaerőnek ilyen háttéropciói nem voltak és számuk mindinkább csökkent. A kollektív alkuerő, a szakszervezeti sűrűség, a munkapiac deregulációja, a nullaórás vagy hamis önfoglalkoztató szerződések, a megszorító politika, a lakásválság, vagy éppen a háztartások eladósodása együttesen vezettek oda, hogy a munkaerő lehetőségei és mozgástere beszűkült. Utóbbi egyébként önmagában kapcsolódik a pénzügyiesedéshez és az egyenlőtlenségekhez.

A bérarány csökkenése (1960-2017)


Forrás: Ameco (ALCD0). A visegrádi országokra az 1990-es évektől állnak rendelkezésre adatok az adatbázisban. 


A folyamatot, amely eredményeként a munkaerő egyre kisebb szeletet kap a nemzeti jövedelemből, a fenti ábra szemlélteti. A jelenség a fejlett nyugati országok mellett a visegrádi országokban fokozottan van jelen. Magyarországon az Onaran által elmondott okok mellett az is erősítette a dolgozók lecsúszását, hogy a privatizáció megvalósításának hatására az ország jelentős részben külföldi tulajdonú gazdasággá vált és ez rontotta a hazai szereplők és munkavállalók piaci erejét, tovább csökkentve a magyar gazdaság növekedési potenciálját. E folyamatot elemzi közérthetően György Lászlónak a napokban megjelenő Egyensúlyteremtés – A gazdaságpolitika missziója című könyve.


Mennyiben volt az egy szándékolt, tudatosan létrehozott gazdaságpolitika eredménye?

A bérarány csökkenésének ez az előbb említett aszimmetria a fő oka. Ezt évtizedeken át tartó tudatos, tőkebarát neoliberális politikák eredményezték.

Van másféle gazdaságpolitikai modell is? Milyen különböző gazdasági növekedési modelleket vagy gyakorlatokat különböztethetünk meg? 

Azok a gazdaságpolitikák amelyeket az előbb felsoroltam, tőkepárti jövedelmi politikák, de nem csak ilyen létezik. Először azonban beszélnünk kell a bérvezérelt és tőkevezérelt gazdaságokról. Az, hogy egy gazdaságra melyik igaz, a gazdaság szerkezetétől, a háztartások és a vállalatok viselkedésétől függ. Tehát attól, hogy milyen hatást gyakorol a bérarány vagy a tőkearány a háztartások fogyasztására, a magánberuházásokra, az exportra és az importra.

Miért baj az gazdasági szempontból, ha a dolgozók egyre kevesebbet kapnak a tőketulajdonosokhoz képest a nemzeti jövedelemből? 

Ha a dolgozók részesedése növekszik, és ennek eredményeként az aggregált kereslet, majd emiatt a gazdasági növekedés is magasabb lesz, akkor nevezzük a gazdaságot bérvezérelt gazdaságnak. Ezzel ellentétben, ha a bérarány alacsonyabb, azaz a tőketulajdonosok kapnak nagyobb szeletet, és ez magasabb gazdasági növekedéshez vezet, akkor a gazdaság profit- vagy tőkevezérelt. Ha annak ellenére folytatunk a tőkét támogató politikát, hogy a gazdaságunk bérvezérelt, akkor a bérarány csökkenése, majd a gazdasági növekedés látja kárát gazdaságpolitikánknak. 

Ha úgy vesszük, a neoklasszikus közgazdászok éppen azt feltételezik amikor tanácsot adnak a döntéshozóknak, hogy a világ minden gazdasága profitvezérelt. 

E feltételezés szerint a magasabb profithányad magasabb gazdasági növekedést hoz magával.

És mi a valóság?

A kollégáimmal folytatott kutatásaink azt mutatják, hogy e feltételezés Európa egészére nézve és sok más nagy gazdaság esetében is tévedés. Az európai gazdaság bérvezérelt gazdaság; ezért ha több jövedelmet és termelést akarunk elérni, akkor 

Európának meg kell fordítania a bérarány elmúlt három évtizedes csökkenését.

De ha a tőke teremti a munkahelyeket, akkor a tőke érdekeinek előtérbe helyezése segít a gazdaságnak gyarapodni. Ezért van szükség arra, hogy a tőke felé billenjen a szakpolitikai támogatás mérlege, létrehozva a tőkét előtérbe helyező jövedelempolitikát.

A főáramú, neoklasszikus közgazdaságtan szerint a bérek egyszerűen egy költségelemnek tekinthetők. De a mi megközelítésünk kiemeli, hogy a bérnek kettős szerepe van: a kereslet forrása is amellett, hogy költségelem. Empirikus kutatásaink megmutatták, hogy amikor a bérek részesedése a nemzeti jövedelemből csökken, akkor három dolog történik. Először, a fogyasztás csökken, mivel a dolgozók jövedelmükhöz viszonyítva többet fogyasztanak, mint a magasabb jövedelműek, akiknek tőkejövedelmei vannak. Ezért, amikor a bérektől a tőke felé csoportosítjuk át a jövedelmet, akkor a hazai fogyasztás egyértelműen csökken. Másodszor, bár a magánberuházásokat részben ösztönözheti, hogy magasabbak lettek a profitok, ez a növekedés elégtelen arra, hogy a fogyasztás visszaesését ellensúlyozza. Harmadszor, a bérarány csökkenésének hatására a nettó export (az export mínusz az import) növekszik, hiszen csökkent a munkaköltség.

De a legtöbb gazdaságban, különösen a nagy, viszonylag zárt gazdaságokban ez a növekmény nem elegendő, hogy ellensúlyozza a hazai kereslet csökkenését. A bérarány, azaz a dolgozók nemzeti jövedelemből való részesedésének csökkenése összességében kedvezőtlen hatású.

Ha a vállalkozóknak, azaz a tőkének túl alacsony részesedés jut a nemzeti jövedelemből, akkor a beruházások és a termelékenység látja kárát – érvelnek a neoklasszikus gondolkodók. Kevesebb profitból kevesebbet ruháznak be.

A magánvállalatok nem csak a profitrátájukkal törődnek, hanem az eladásokkal és a piaci kilátásokkal is. A kutatásunk éppen azt mutatja, hogy a legtöbb esetben a profitarány sokkal érzékenyebb a keresletre, mint a profitabilitásra. Sőt, a legtöbb európai országban 

amikor csökken a bérarány, akkor a magánberuházások is csökkennek a negatív keresleti hatásoknak köszönhetően, még annak ellenére is, ha éppen a profit növekvőben van. 

Mennyire lehet növelni a bérarányt egyáltalán? Hogyan lehet visszaállítani a munka és a tőke között egykor fennállt egyensúlyt? 

Lehet, hogy van egy korlátja annak, hogy mennyivel emelhetjük a bérarányt. De mivel a bérarány az elmúlt három évtizedben több, mint 10 százalékponttal csökkent Európában, jelentős manőverezési tér van a folyamat megfordítására, mielőtt a befektetőkből negatív reakciókat váltanánk ki. Végül is egy fokozatos éves bérarány-emelést javaslunk, például évente egy százalékponttal. A kormány feladata lenne, hogy közvetítsen az üzleti szektor és a szakszervezetek közötti párbeszédben, hogy biztosítsa, hogy a növekvő egyenlőség előmozdítja a fejlődést és a beruházásokat. 

Magyarországon egyébként épp ez történt. A szakszervezetek gyengesége miatt a kormányzat kapcsolódott be az alkufolyamatba, hogy megkezdje a munka és a tőke között megbomlott egyensúly helyreállítását, a piaci erők aránytalanságainak korrigálását. 

Létezik azonban emellett egy másik, és valójában a legjobb módszer a magánvállalkozások aggodalmainak enyhítésére. Ez a közkiadások növelése, beleértve a fizikai és a szociális infrastruktúrát, hogy egyszerre jöjjön létre egy termelékeny környezet és növekvő kereslet, amelyben érdemes beruházni. 

Emellett, a magasabb bérek magasabb termelékenységhez is vezetnek, 

márpedig a profitarány szintén a termelékenységhez kapcsolódik. Hosszú távon a profithányad bérek emelkedése miatti korlátozását részben ellensúlyozza a magasabb termelékenység: ha a dolgozóknak több jut, a termelékenység is nő, ami végül a tőke érdeke is.

Mit mondhatunk a növekedési modellek dinamikájáról? Lehet, hogy a 2008-as válság egy elhibázott növekedési modell, az alacsony béreken alapuló modell válsága? Elképzelhető egyáltalán, hogy egy alacsony béreken alapuló modell stabil és fenntartható növekedést eredményezzen?

Ha a gazdaságaink profitvezéreltek lennének, akkor az alacsony bérekre épülő modell logikus és valóban fenntartható lenne, de valójában nem azok. Bérvezérelt gazdaságokban, például Európában az alacsony bérek teljesen ellentétes eredményre vezetnek, mint amit mi szeretnénk a bérek alacsonyan tartásával. A bérarány csökkenése gyengébb és sokkal bizonytalanabb növekedési teljesítménnyel társult Európában és a világban is. A legtöbb országban, például 

Nagy Britanniában, Írországban, Spanyolországban, Görögországban, Portugáliában, Magyarországon és a balti államokban a háztartások növelték az adósságukat, hogy fenntarthassák a fogyasztási szintjeiket, 

mivel nem volt megfelelő mértékű béremelkedés. Az olyan országokban mint Németország, Ausztria és Hollandia, az exportra való túlzott támaszkodás volt szükséges ahhoz, hogy fenntartsák a növekedést a hazai kereslet és egészséges bérnövekedés hiányában. 2007-2009 válsága és az azt követő nagy világválság bebizonyította az adósságra és az exportra épülő modellek törékenységét is. 

Az adósságvezérelt és exportvezérelt növekedés közös pontja a fenntarthatatlanság?

Valójában a kettő épp egymás tükörképe. A német exportvezérelt növekedés nem létezhet más országok adósságvezérelt modelljei nélkül. Ha azt gondoljuk, hogy az adósságvezérelt növekedés nem fenntartható, akkor a német modell sem az. A német exportvezérelt modell szintén adósságra épül, bár nem otthon, hanem a partnereknél gyűlik ez az adósság. 

Szomorú, hogy a bérnövekedést korlátozó gazdaságpolitikák még mindig részei a válságkezelési programoknak,  

hiszen a nemzeti reform és stabilitási programokban is megjelennek, és a Bizottság Európa 2020 stratégiájában is tovább élnek.

*

Számos közgazdász érvel amellett, hogy az alacsony bérek szükségesek voltak a posztszocialista országoknak a külföldi tőke bevonzásához. Ön szerint viszont a legtöbb gazdaság bérvezérelt, tehát a bérnövekedéstől képes fenntartható és stabil növekedésre. Ezek szerint a magasabb bérek Magyarországon és Közép-Európában is közvetlenül megjelennének a GDP növekedésében?

Nem volt lehetőségem ökonometriai elemzést végezni Magyarországra nézve, mivel a bérarányra vonatkozó idősoros adatok meglehetősen rövidek. A Nyugat-Európára vonatkozó elemzésünk egyébként 1960 és 2013 közötti adatokra épül. Amit korábban elmondtam a magasabb bérek hazai beruházásokra gyakorolt hatásáról, az a működőtőke-befektetések (FDI) vonzására is igaz. Az FDI piaci és költségelőnyökért érkezik az országba. A magasabb bérek nagyobb piacot teremtenek és a termelékenységet is emelik, így bár a munka egységköltsége nő a bérnövekedéssel együtt, ezt a vállalatok számára kedvezőtlen hatást a nagyobb kereslet és a javuló termelékenység részben ellensúlyozzák.

Azonban, egy viszonylag kis, nyílt gazdaság szempontjából, amelynek a teljes keresletében nagy szerepet játszik az export (azaz a külföldi kereslet), a legfontosabb szempont az európai gazdaságon belüli dinamikák átgondolása. Figyelni kell a versenytársak és kereskedelmi partnerek munkaköltségeinek trendjeire. Egy olyan globális vagy európai környezetben, ahol országok egymás alá licitálnak a bérarányban, hiába csökken a munkaköltség minden országban egyszerre, ennek a nettó exportra gyakorolt pozitív hatása megszűnik.

Ha tehát minden ország egyszerre nyomja le a bérarányt, akkor ebből hiába remélnek versenyképességi előnyt a többiekhez képest: az országoknak az egymáshoz viszonyított nemzetközi versenyképessége nem változik szignifikánsan a bérarány közös leszorításától.

Tehát egyszerre érdemes a bérarány emelkedését támogatni.

Az unió egésze a bérvezérelt gazdaságok tipikus példája. Ez azért van, mert egy viszonylag zárt gazdaságról van szó alacsony Európán kívüli, és magas Európán belüli kereskedelemmel. Ezért a bérarány csökkenése Európában valószínűleg csak nagyon szerény pozitív hatást gyakorol a kereskedelmi egyenlegekre, ugyanakkor jelentős negatív hatást gyakorol a hazai keresletre. Az olcsó munkaerőnek köszönhetően alig exportálunk többet és versenyképesebben, viszont a hazai kereslet elgyengül a nyomott fizetések miatt.

Mi történne, ha emelnénk a bérarányt az uniós országokban?

Ha a bérek egyszerre minden uniós országban megváltoznának, akkor az országok nettó exportpozíciója csak kismértékben változna, mert az unión kívüli kereskedelem viszonylag alacsony. Ezért, amikor az európai országok egymást kizsákmányolva igyekeznek a béreiket leszorítani, akkor ennek a nemzetközi versenyképességükre gyakorolt hatása jelentéktelen lesz, azonban a hazai gazdaságra gyakorolt hatások döntőnek bizonyulnak majd. 

A koordináció szükségessége persze nem zárja ki, hogy egyes országok önmagukban, a nemzetközi együttműködést megelőzve is a dolgozókat jobban segítő politikát folytassanak, különösen a bérvezérelt gazdaságokban. Azonban e politikák hatása a növekedésre és a foglalkoztatásra erősebb akkor, amikor összehangoljuk ezeket több ország között. Még az a kis számú, önmagában nézve profitvezérelt gazdaság, mint Belgium is növekedne akkor, amikor egyszerre emelkedne a bérarány számos európai országban.

E stratégia tehát nem lenne káros az ilyen kivételes, profitvezérelt gazdaságokra nézve sem. Valójában a legtöbb profitvezérelt gazdaságban egyáltalán nem is lehetséges olyan politikákkal növekedést elérni, amelyek a bérarány csökkenéséhez vezetnek, különösen akkor, ha számos más nagy gazdaság egyszerre igyekszik leszorítani a bérarányt.

Mit kell tennie a gazdaságpolitikának?

Az előbbiekből az következik, hogy

itt az idő e bérarányt csökkentő politikák megszüntetésére és Magyarországnak úgy kell Európára tekintenie, mint egy lehetőségre, hogy e korábbi, hibás gazdaságpolitika ellen lobbizzon. 

Le kell győznünk a koordinációs problémát, amellyel az európai gazdaságok jelenleg szembesülnek. Európának egy európai szintű bértárgyalási koordinációra van szüksége, amelynek azt kell céloznia, hogy a bérek legalább a termelékenység emelkedésének (és az inflációs célnak) megfelelő mértékben emelkedjenek hosszú távon. Ehhez intézményépítés kell nemzeti és európai szinten egyaránt.

Ha megenged egy megjegyzést, mi korábban kiszámoltuk, hogy mit jelentene ez készpénzre váltva: a visegrádi országokban a jelenlegi 45-47 százalékos  bérarány korábbi egyensúlyi, 60 százalék fölé való visszaemelése havi nettó 68-86 ezer forint többletjövedelmet jelentene a térség dolgozóinak. De ön is foglalkozott hasonlókkal: egy tanulmánya szerint Nagy-Britannia és Európa radikálisan meg tudná fordítani a bérarány csökkenő trendjét. Hogyan tudja ezt megtenni egy nemzetállam, amely meg kívánja előzni korát? Mindezt ráadásul úgy, hogy a mobil, nemzetközi tőke ne meneküljön el.

Az EU egésze egy olyan gazdaság, amely globális szinten a legtöbbet nyerné egy összehangolt bérarány-növekedéssel. Európának ezért lépéseket kell tennie, hogy radikális fordulat következzen be a bérarány alakulásában. Valójában 

Európa, az IMF és a Világbank is nagyon hatékony volt abban, hogy az olcsón előállított, alapvető termékek gazdasági modelljét szolgáló munkapiaci politikákat a világ többi részére kényszerítsék. 

Ezek szerint hatékonynak kell lenniük abban is, hogy a magas hozzáadott értékű és termelékenységű modellhez tartozó munkapiaci politikákat is elterjesszék. Ha az EU tenne egy első, vezető lépést, akkor ez más országoknak is több teret engedne, hogy kövessék a példát. Ezek az országok így végre nem lennének úgy sarokba szorítva, mint amikor az EU a béreket leszorító politikát hajt végre otthon. 

Végül, amint korábban mondtam, lehetséges a dolgozókat ismét a korábbiaknál erősebben segítő politikák megvalósítása egy országon belül is, különösen ott, ahol nagy a hazai kereslet. Bár a növekedésre és foglalkoztatásra gyakorolt hatások nagyobbak, ha a gazdaságpolitikát összehangoljuk az országok között.

Magyarország mutat is egy alapvető példát, hiszen éppen emeli a minimálbéreket. Ezzel a magyar minimálbér 27 év alatt először éri el a létminimum szintjét.

A minimálbér emelése rendkívül hatékony módja a bérarány növelésének. Nem csupán az alacsonyan képzett, hanem a közepesen és magasan képzett dolgozók esetében is, ráadásul a nemek közötti bérkülönbségek megszüntetésének is kiváló eszköze. Mindez nagyon hasznos szakpolitikai döntés a jó gazdaságpolitikák felé és a növekedés erősíte, illetve a bérvezérelt gazdaság megerősítése irányában, 

így Magyarország gratulációt érdemel e lépésért.

Azonban ezt ki kell egészíteni egy sor munkapiaci és költségvetési politikával, amelyek elősegítik az egyenlőségvezérelt fejlődést. A bérarányt növelni képes munkapiaci politika lehet a szakszervezeti jogalkotás fejlesztése, a kollektív alkuk kiterjesztése, a társadalmi bér emelése közszolgáltatásokkal és társadalombiztosítással, illetve kellően magas minimálbérekkel.

Mi kell még? Az adócsökkentések például hasznosak?

Ezek mellett egy bérvezérelt vagy egyenlőségre épülő fejlődési modell megkövetel egy olyan szakpolitikai elegyet is, amely tartalmazza az egyenlőtlenségek kialakulását megelőző munkapiaci politikákat, illetve ez után az újraosztó politikákat is a progresszív adózáson keresztül. Ebben az értelemben az adócsökkentés szerintem nem hasznos vagy segítő; a vállalatok egyébként sem ruháztak be a magasabb profitjuk ellenére.  

A beruházások ösztönzése ezért inkább egy erős infrastruktúra biztosításán keresztül lehetséges, amely támogatja a termelékenységet és ösztönzi a keresletet.

Szintén alapvető, hogy a bérvezérelt (vagy egyenlőségre épülő) fejlődést ki kell egészíteni egy átfogó szakpolitikai eleggyel, mert a bérvezérelt felépülés növekedésre és így foglalkoztatásra gyakorolt hatása bár pozitív, de nagyságrendileg szerény is lehet. A bérvezérelt modell ugyanis nem egy varázsszer, amellyel a jelenlegi gazdasági modellünk minden hibáját megoldhatjuk. A fenntartható és egalitárius fejlődés érdekében a gazdaságpolitika teljes eszköztárát mobilizálnunk kell a költségvetési költésekkel együtt, hogy a teljes foglalkoztatás elérésére, a környezeti fenntarthatóságra és az egyenlőségre törekedjünk.
 

Özlem Onaran közgazdaságtant tanít a Greenwichi Egyetemen, ahol a Greenwhich Politikai Gazdaságtan Kutatóközpont igazgatója. Átfogó kutatásokat végzett az egyenlőtlenség, a bérvezérelt növekedés, a foglalkoztatás, a globalizáció, a társadalmi nemek és a gazdasági válságok témaköreiben. Kutatási projekteket vezetett az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetében, az UNCTAD keretében, az Új Közgazdasági Gondolkodás Intézetben, az Európai Progresszív Tanulmányok Alapítványnál, a Bécsi Munkáskamaránál, az Osztrák Tudományos Alapítványnál és az Unions21-nél. 

Tagja az Európai Progresszív Tanulmányok Alapítvány Tudományos Bizottságának, a Hans Boeckler Alapítvány Tudományos Tanácsadótestületének és a Women’s Budget Group Szakpolitikai Tanácsadócsoportjának. Emellett tagja a Makrogazdasági és Makrogazdasági Politikai Kutatóhálózat Szervezőbizottságának. A Massachusetts Egyetem (Amherst) Politikai Gazdaságtani Kutatóintézetének kutatási munkatársa. 

Több mint nyolcvan tanulmánya jelent meg könyvekben és többek között a következő lektorált tudományos folyóiratokban: Cambridge Journal of Economics, World Development, Environment and Planning, Public Choice, Economic Inquiry, European Journal of Industrial Relations, International Review of Applied Economics, Structural Change and Economic Dynamics, Eastern European Economics, illetve Review of Political Economy.


***
Ne maradjon le a legfontosabb gazdasági vitákról és legfrissebb elemzéseinkről! Kedvelje a Makronóm Facebook-oldalát ide kattintva

A bejegyzés trackback címe: http://makronom.mandiner.hu/trackback/30882